Csak az anya maradt....
Meleg szobában piheg az újjászületés
Tél takarója fedi még csöpp testét
Az ég kékje fénylik kis szemében
ahogy rásóhajtott reményemmé szelidül
a Teremtő lábához vetett öröklét.
Csak hallgatom, ahogy boldogan szuszog
mikor mellemre vonom, ki szívemről szakadt,
Tűnödöm, vajon kinek születtem valaha én,
s a sok válasz közül csak az anya maradt.
Kér a lét, s követel az éhség...
Egybefolyva éj, és a nappal
Ölelő kart áhít a magány,
Fájdalmat csitít a féltés szerető szavakkal.
Csak nézem apró arcát,
s látom a férfit, kit naggyá érlel majd az idő
Ujjamba kapaszkodó kezét,
Hibátlan kicsit tart az öregedő.
Ha látod az anyát,
Kezében tartva alvó gyermekét
Álló keresztet látsz,
Mint a legszentebb óvó keresztség.
Boldog, ki a jövőt elképzelve
Nevető gyermeket lát, serdülő ifjakat
S nem fényes autócsodákat,
Felcicomázott, hatalmas házakat.
Boldog, ki a tükörbe nézve,
Fáradt szemében örömkönnyeket lel
Ki csendes éjjeleken át,
Nyugtatva, csitítva gyermeket ölel.
Elfáradt gondolatok, s nehezen törnek a rímek
Ki valaha verseket adott,
most enni ad apró gyermekének.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó