Vihar előtt
Ajéghegyek olvadtak pára-köddé
s csak úszik a légben,
mint fagyos lélek-zet,
forrón süti nyirkos hidegét vállamra
a létre nyomasztó jeges lélegzet.
A meleg lomhán ráül a fényre
s cseppekben olvadok vacogva
monoton vergődve próbálok
nyomokat hagyni a szélfútta
embersivatag-homokba.
Mint a mohó vágyak vetett ágyban
megdermedt sóhajok összekuszáltan
feszült a lég, mint a kihúzott íj
pattanásik túlhúzva már,
s ott az a pillanat...
már nincs levegő,
már megfulladsz!
Fent, és lent
kint, és bent
a vér atommá sűrítve,
összezsúfolja a végtelent,
hogy robbanjon végre
hogy forró magad tépje ketté a hideg,
ahogy szakítja a teret az íjon a feszített ideg.
Villámmá sikítsa az élet fényt
romboló viharral élesszen végre
új napra ébredő reményt.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
