Fagyott Advent

 Ablakréseken kúszik be
mint a tél sóhaja a hideg.
Cikornyát von az üvegre
fénylő jégvirágból
remegő gyertyafényben,
odanyomott orrocskákban,
hazaváró szemekben
az adventet festi meg.


Lassuló kép..., az idő megpihen
mint feszített lepedő csak rebben az éjben
a decemberi hold fénye.
Rádhullik fénylő palástként,
szívedre borul, és megölel...
Hideg odakünn, fagyos ujjak
nyomják a kilincset
Meleg idebenn. Éledő virágként
bimbózik a csendes szeretet.


Szegfűszeg, s fahéj
mézként cseppen .
A szél is úgy susog
mint nagyanyám köténye
Tésztát gyúrnak odafönn,
s fellegekké dagasztják,
porcukorként szitálva kabátomra
nevet szemembe a hűs szél
hangjában csengőként
a megváltás reménye.


Csak nézem, s mosolyom mögül
lassan átnéz a benső idegen,
szaladnak mellettem az autók,
bezártan, s kockásan, ridegen.
Fényesre suvickolt arcok,
hibátlanra retusált szívek
pedánsan hajtogatott abroszok,
követeléssé züllött remények.
S az ég nem tésztát dagaszt már,
sötét fellegként tornyosul a való,
fahéj, és szegfűszeg helyett
mézként cseppen bennem a fagyott vér...
fázom. Hideg odakünn, s meleg idebenn
szaladnék haza, hozzád,
várjuk hát! A tél sóhaja ráfagyva ablakunkra,
ne nyomd oda az orrod! Fesse csak tele
jégvirággal,
nem várakozok tovább a világgal,
fogd a kezem, és zárjunk ki minden idegent!

link