Behunyt szemmel

Nézel. Látsz vajon?
Onnan, a te oldaladról csak egy vagyok,
vagy Az egy... A nagy luftballon millió tüskéiből valaki, aki még nem “aki”,
de volt már valakinek minden,
és a senki palástjába bújva
szeretne önmaga lenni,
vagy csak megszületni szeretne újra.

Nézel. Vajon látsz is?
Figyelj! A szemhéjunkon belül,
messze a végtelen,
kívül a meghatározható:
a határtalan világ,
az ész befolyása alatt született esztelen.
Taposva földet nem jutunk se előre, se hátra
forgunk szüntelen a létben a fényt kerülve,
de soha meg nem találva.
Minden pillantásod egy filmkocka,
összefolyva az időben filmmé pereg benned,
de csak játék, szépen megkomponált
tragédia..., De belül a végtelen,
mind-mind igazak: a téged üldöző lidércek,
a ki sem mondott, a meg sem fogalmazott,
ott benned, legbelül... Az a te világod.
Az álmaid, ahogyan összefonódnak,
vagy átszőnek engem is, a reményeid,
és a láncaid, ahogyan a rajtuk csattanó lakatok
örökre lecsapódnak.
Hol vagy? Belül vagy kívül, kívül vagy belül?
Csak gondolj bele! Te vagy a világ...
Gondolod magányos?
Nem! Csak egyes-egyedül...
Nézd, ahogy rohan körülötted minden:
szalad , fut az élet, a magány menekül:
Tömegbe, baráthoz, kedveshez,
villogó képcsövekhez, reflektorfénybe,
hogy csillagszóróval masírozzon majd,
a végtelen sötétségbe.
Hegyek, folyók, völgyek, lankák...,
szép tájak.... Szaladj! Nézd meg azt is, azt is!
Rakd fénykép-albumba, meséld el, pózolj a világnak!
Csak engem ne nézz ostobának!

Én tudom, hogy egy fotelben ülve,
behúnyt szemmel is enyém minden
kezemben az egy, birtokolom:
Összpontosul a szépség-e bolygón
minden egyes lábnyomon...
Egy ajtófélfán: a buja erdő,
a napfényben a szivárvány, a folyton tekergő,
ahogy esőcseppet keres...
Kezem ráncain a símított arcok,
véremben őseim kardjai, világokat rengető harcok,
a horizontot nem takarják el a házak,
áttetsző minden, mert nem a szememmel látok,
nem a világban élek,
bennem élnek a világok.

Csak nézel. Tudom látsz is.
Behúnyt szememre csókoltad régen,
megáldottad minden álmomat.
Összefonódtunk, és összefonódott bennünk
minden. Könnyeink, reményeink...Te, és én,
belőlünk szakadt gyermekünk,
mint génjeinkből komponált két gyönyörű hajfonat.
A világ itt kívül oly tébolyult,
csak pillanatok sorozata a lét, de megszakítható
csukd le a szemed te is! A kezedben már rég ott van,
a birtokolt, de megfoghatatlan:
az erőd, akaratod, és hited.
Állítsd meg a világot, ha akarod,
csak meg kell tenned:
ne a világban élj,
hanem a világok éljenek végre benned!