Bukott angyal
Csak festett mosoly maradt képeiből
Magára öltve azt, megelégedve nyugtázza:
Lám milyen jól festek!
Ha képet nem, hát hazug világot.
Régi, csírázó géniusza
Most alfája és omegája
S mint valami családi arcképcsarnok
Démonaival teleaggatva szobája
A szépet másban nem keresi
Magában meg már rég nem leli
Mona Lisa mosolya, mint a halotti maszk
Rothadó irigységet takar a felszín alatt.
Minden vonás, mi tőle vásznat ér
Szánalmas lelkébe egy-egy döfés
Dorian Gray-ként tetszeleg mindenhol
Csak halkan suttogja néha:
„Frászt kapok a saját képeimtől!”
Félelmében önmagától
Glaszékesztyűt húz gyilkos ujjaira
Ledöntött koronáját glóriára festi át
Majd kiszínezi kissé misztikusra.
S mint jó pap, osztja az igét
Mit másoktól kiéhezve olvas
Hogy ő is legyen végre újra valaki
Füledbe azt súgja mit akarsz te hallani
Kenetteljesen megbocsát
Lehet, hogy még meg is áld
S új hívőinek kéjesen fogadja
Esdeklő imádatát
Ha netán benned erőt lát,
Vagy szemedben értékest, valóst
Kiszívja lelkedből az életet.
Míg pletykájával felrakja rád az utolsó kenetet.
Rezignáltan közli:
Nincs jó benned semmi,
Hisz ő, a csodatévő sem
Tudott téged szeretni.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
