Katarzis

 A nap a kora őszi délutánon arany fénnyel vonta be a tájat. A színek millió árnyalatban pompáztak. A festő lassan lépkedett fel a hegyoldalra, fürkészve nézett körül . Szeme elidőzött néha egy-egy részleten, majd elfordult tőle. Fáradtnak tűnt, álló nap kereste ÖT. Tudta, hogy ma megleli, de azt még nem, hogy miben, merre. Az ég alja lassan vörösre váltott. Leült egy sziklára, kezébe temette arcát...
Hosszú évek óta festett már. Az ecset úgy mozgott a kezében, mint idomított varázspálca. Minden vonal, minden árnyék a helyén volt, de még nem festette meg sohasem a "képet. Minden ízében vágyott megalkotni azt. Magányos farkasként üldözte a múzsáját, de a kacér istennő folyvást tovaszállt fáradt homloka mellöl. Megszállottá vált, és ezért elhagyatottá is.
Divatos festő volt és gazdag. Kiállításain százával jelentek meg csodálói, és üres szólamokban zengték művei mélységét. Tudta ö, hogy súlytalanok a szavak. Minden dicséret szíven ütötte, és darabokra hullt tőle szét. Csak illúzió, csak frázisok!! kiáltotta. Letette az ecsetet és hónapokig hajszolta az életet. Kereste ŐT. A képet. És most reményvesztetten üldögélt egy sziklán.

- Milyen nevetséges vagyok! Milyen egy szerencsétlen balfácán! Azt hittem művész vagyok és még azt sem tudom mit keresek! Itt van körülöttem minden, ami csoda a világban és nincs rá szemem, hogy megtaláljam az én önnön csodámat! Elég! Nem keresem tovább. Belefáradtam! Most megpihenek, s gyönyörködöm..

Átellenben a tisztás szélén állt a fa. Arany lombja úgy zuhant alá, mint egy kacér női vállra a szélfútta aranyhaj. Levelein megcsillant a fáradt napsugár, s a lemenő nap arany-vörössel vonta be karcsú alakját. Kacérkodott. A szó legteljesebb értelmében kacérkodott. A széllel meglebbentette időnként fürtjeit, majd mikor nyugtázta a férfi pillantását, kissé kihúzta karcsú derekát és leveleivel eltakarta magát. Majd megrezegtette ágait, játszott velük, mint buja nők a suhogó szoknyákkal.

A festő csak állt, s megbabonázva nézte ezt a játékot.

-Ó de gyönyörű vagy! Istenem de szép! Megtaláltalak!
Elővette ecseteit, s lázasan dolgozni kezdett. Az idő ellene dolgozott, a fények megfakultak. Csupán néhány vázlatra futotta s be kellett fejeznie. Fütyörészve indult haza. Álmatlanul forgolódott ágyában, agya lázasan dolgozott.
Ujjongva várta a hajnalt. Sebtében összeszedte magát és indult a hegyre.
A kora reggeli avar buján süppedt be minden lépésénél. A hajnali harmat bevizezte nadrágja szárát, frissnek és felszabadultnak érezte magát. Könnyűnek mint egy madártoll, és csodálkozott hogy a lábai viszik és nem a szél. A tisztás közelébe érve kissé lelassított, mint az szerelmesek első randevújukon, mikor titokban messziről is csodálják a kedvest.
Felmérte a terepet, és keresett egy helyet, ahonnan zavartalanul festheti a fát. Majd amikor megtalálta a legmegfelelőbb helyet elhelyezkedett, és neki látott a munkának. Először elővette előző esti vázlatait, és döbbenten látta, hogy fakó vonalak csupán, semmitmondó mázolmányok. Messzire dobta őket, majd maga elé tett egy újabb vásznat. Szemeit résnyire szűkítette, elméje fókuszába helyezve modelljét.

-Nem ilyen voltál tegnap!!- hőbörgött. Ma olybá tűnsz, mint egy unalmas vénkisasszony!
Próbálta felidézni a tegnapi képet, de csak foszlányokat talált bensőjében. Foszlányokat? Érzéseket, megfejthetetlen titkokat.
- Ez nem megfogható számomra, várnom kell még. Talán az őszi kora est kell, hogy előcsalogassam a múzsát a fa kérgéből. Várok - döntötte el magában.

Egész nap figyelte azt, de a fa semmi jelét nem mutatta különlegességének. Mélán tűrte lakói járkálását, még a szél sem rebbentette leveleit. De a festő várt.
Elérkezett az első délutáni aranyló napsugár. A tisztást beragyogta isteni dicsfénnyel. Az öregebb fák lágyan, szeretettel nyújtóztatták ágaikat a simogató őszi fénynek. De ö felélénkült. Egy kósza szél feltornyozta leveleit, karcsú törzsét látni engedte. Ágait ellenvetette a rákapaszkodó mókusoknak, és úgy rázta le őket magáról, mint a kényes úri dámák az undorító férgeket.
-Felébredt hát! -könyvelte el a festő örömmel. Közelebb lépett és alaposan szemügyre vette. Remegve fogta meg ecsetjét, mint a szobrász mikor oly nemes márvánnyal találkozik, ami isteni arcot rejt magában. Szeme vak volt, csak a szíve dolgozott. Ujjai úgy tartották a szerszámot, hogy izmai arról mit sem tudtak. Nem látott és nem halott, úgy érezte most talán megalkotja hőn áhított művét.

Már ráesteledett, mikor végzett. Tétován hagyta ott modelljét, mintha egy röpke mozdulattal búcsút is intett volna annak, majd elment.

Olyan fáradtnak érezte magát, mintha hetek óta nem aludt volna. Álom nélküli mély alvásba zuhant, és fájó tagokkal ébredt reggel. Kíváncsian nyitotta ki a vásznat, megakarván látni tegnapi munkáját.
- Ez a kép minden erőmet elveszi, olyat alkottam tegnap, mint még soha. Had lám! Had nézzek szembe vele!
Szeme vöröses tűzzé vált hirtelen, majd egyetlen szakítással semmisítette meg munkáját.
-Megbuktam! - őrjöngte - Silány, semmirevaló festő vagyok! Képtelen vagyok immár bármit lefesteni, hiszen egyszerű fa is nagy feladat számomra. - A szívében ébredt medvével járkált fel, s alá a szobájában. -Mi ez??!! Mi ez? ezt egy tíz éves gyermek is jobban elvégezné helyettem! ez nem festmény! Ennek nincs lelke. Ez egy olyan fa, mint bármelyik más, de ez nem A FA. Hol van ebből Ö??? Ó a becsvágy, a fény elhomályosította már szemeimet látni! Ó a sok kézfogás elfeledtette ujjaimmal a festést! A sok léha nő megölte szívemet szeretni! Szerelemmel kell szeretnem a modellemet, akkor láthatom meg a lelkét. Elvesztem!

Szekrényéből kiemelt egy flaskát, és a díványra rogyva inni kezdett. Eltelt az egész nap felette, és részeg bódulatában vette újra az irányt a hegy felé.

Vérben izzó szemekkel állt meg a fa előtt. Olyan volt, mint egy felbőszült bivaly.
-Megcsaltál! Eltakarod előlem valódat!- ordította. -Te csak egy közönséges fa vagy! Mit gondolsz magadról? Örülhetnél, hogy én az elismert festő hajlandó vagyok téged megalkotni! Örülhetnél, hogy egyáltalán figyelmet fordítok rád!

Hirtelen vad szél támad, a fa ágai beleakadtak felöltőjébe, és a hajába, majd egy széllökéstől egy ág fellökte.

-Ó! Ne taszíts el! Bocsáss meg kérlek! -fogta könyörgőre. Én egy semmirevaló csavargó vagyok. Engedj közel magadhoz kérlek! -összeroskadva térdelt a fa előtt, és zokogott.

A fa lágyan betakarta ágaival, a festő egészen közel ment, neki dőlt a fa törzsének. A levelek zizegései elcsitították háborgó lelkét, az ágak körülvonták mint egy sátor, menedéket nyújtva a természet elöl. Hátával érezte a fa élettel lüktet törzsét, beszívta a növény bódító illatát. Kezével megsimította a földből felbukkanó gyökereket, majd elaludt.
- Megalkotni engem?-hangzott a kérdés.

A festő felriadt. Koromsötét éjszaka volt. Körben a csillagok fátyolként övezték a fa koronáját.

- Szóval megalkotni engem??!! - szólt a kérdés újra.

A hang mélyről zengett, mint ősrégi barlang odvából szólt volna, de csilingelő volt, mint egy kisleány éneke. A hangsúly azonban sértődött, pontosan olyan, mintha egy herceg firtatná, miért vonod kétségbe előkelőségét. Lágy volt mégis szigorú, úgy hatott azonban a fülnek, mint fájó toroknak a méz. A festő felült, nézelődött maga körül, majd félénken kérdezte:

- Ki kérdezi?

- Hát én te híres! - kacagott a hang. - Nem hiszel a fülednek? Mi fák nem fecséreljük feleslegesen szavakra az időnket. Megbántottál.

- Úgy?! Megbántottalak? Le akarlak festeni, alkotni szeretnék... de te nem hagyod!-méltatlankodott a festő.

- Azt mondtad megalkotni engem! Te el akarod lopni a lelkemet! Ki akarod fürkészni a titkaimat! Miért nem elég neked egy kép, mint bárki másnak? Nincs szükségem arra, hogy te megalkoss, hiszen maga vagyok a tökély. Nincs szükségem rád! Így is gyönyörködnek bennem elegen.

- Gyönyörű vagy, és én szeretném ezt a gyönyörűséget megörökíteni.., de nem tudom. Csak üres vonalak, csak élettelen díszletek. Te ennél sokkal több vagy, de nem mutatod meg magad. Képtelen vagyok már látni úgy, ahogyan régen, azt hiszem megbuktam mint festő. Talán soha nem is voltam az...

-Igen, sokkal több vagyok. Ha engem akarsz megfesteni, akkor eggyé kell válnod velem. Én vagyok a tavaszi rügyek pattanása, a nyári zöld bujasága, az őszi elmúlás csodálatos könnyei, és a téli fagyos leheletének koronája. Magamban ölelem át minden évben az újjászületés és a halál perceit, az örökkévalóság kegyes játékát. Ahhoz, hogy ezt megörökítsd eggyé kell válnod velem. Érezned kell mindezeket, ahhoz, hogy a képed minden centimétere éljen. Nem, nem mutathatom meg neked eme titkokat. Magadnak kell rájönnöd, magadnak kell átérezned velem együtt.

- Hogyan tehetném ezt??

- Járj ide hozzám, nap, mint nap! Ismerkedj meg velem, érezd amit én! Lásd amit én! Tapasztald meg amit én! Akkor majd készen állsz rá. Fesd le a pillanatokat, fesd meg a szakaszokat, és ha ezek készen vannak, akkor minden egyben lesz ahhoz, hogy fesd meg a képet. Ehhez odaadás kell, ehhez alázat kell, ehhez akarat kell, és kitartás. Mint a szerelemben. Képes vagy rá?

- Értelek. És megértelek. Drága titkok ezek! Megtiszteltetés, hogy megosztod velem őket. Készen állok rá!

-Ó! De sokszor hallám ezt! Mind megbuktok! Hogyan lehetnél hűséges egy fához?? Gyengébb vagy te annál! - hangja szinte kövekként dobta a férfira a szavakat. - Az ígéretek oly könnyen rebbennek ajkaitokról, mint a pillangók a virágok szirmain. Most hagyj magamra, még semmi vagy nekem! Majd meglátom, akarod-e igazán. - Ekkor ágai szétnyíltak, levelei elfordultak, és utat engedtek a szélnek. A festő fázni kezdett, bódultsága elszállt.

- Elaludtam, - gondolta. - és rám tört a hideg éj. Álmot láttam, és mily igaznak tűnt! Az éj angyala fülembe súgta a titkot. Eggyé kell válnom vele! Nincs mit vesztenem már, hisz az időm így is kárba megy minden sikertelen pillanattal. Gyönyörűségem, visszatérek hozzád! - kiáltott fel, megsimította a fa törzsét és hazament.

*******

Egy év telt el. A festő és a fa egymás mellett éltek. Az emberek már sokat fecsegtek az örült művészről, aki fittyet hányt minden pletykának. Kezei közül számtalan kép született, és féltve őrizte minden darabját. Úgy nézett ki, mint egy remete. Nem beszélt senkivel, aki megkereste öt, azt hamarosan elzavarta. Boldognak tűnt, és semmi más nem érdekelte csak a fája és a vásznai. Fent élt a hegyen a tisztáson. Készített magának egy kalyibát, de azt főként festményei védelmére használta. Gyökereken és bogyókon élt, lefogyott.
Úgy láncolta titkos őrülete a fához, mint egy hatalmas rablánc. Múzsájának minden centimétere megbabonázta, annak minden sóhaja elkápráztatta. Nem győzött betelni annak tökéletességével, és ontotta róla a képeket. A téli hidegben szinte testével melengette kedvesét, érezve vele együtt a tél minden fagyos leheletét. A tavasz minden napján ujjongva tapsolt minden apró rügynek, és nyáron óvatosan emelte le a fa minden érett gyümölcsét. A kora estéken nézegette összegyűlt műveit, és boldogan látta, hogy mind ugyanaz, és mégis minden darabja mennyire más. Nem vágyott már másra, csak megalkotni az Egyet.

Egy őszi éjjelen, éppen egy évvel az első ott töltött éjszaka után, újra a fa ágai alatt pihent.

- Eltelt egy év! - szólította meg újra a fa.

- Tehát újra szólsz hozzám! - mosolygott a festő.

- Igen. Készen állsz a képre. Megosztottam veled titkaimat, nincs rám szükséged tovább. Ha hazamégy, akkor könnyedén elkészítheted. Erre vágytál nem igaz??

- Igen valóban erre vágytam. Tudom mar egy ideje, hogy készen állok elmenni. De nehezemre esik.

- Ó, kedves festőm! Ezért jöttél ide! Nehezedre esik, mert még előtted az, amiért feláldoztad egy évedet! Félsz a következő lépéstől. Nem hiszem, hogy találnál itt még bármit is, ami itt tarthatna...- hangjában kérdés bujkált.
- Egyszóval eljött a búcsú órája!
- Máris??
- Nem tartóztatlak, dolgod van. Menj hát!

Egy álló hónapig zárkózott be a festő a szobájába. Éjjeleken át nézegette az összegyűjtött képeket. Megfáradt testéből szinte minden óra egy-egy évet húzott ki. Mikor munkához látott, patakokban folytak a könnyei. Olyan nehéz volt a lelke, mint az ólom. Mikor végzett, órákon át csak ült és bámulta. Minden benne volt képben.
Élete legeslegszebb képe lett, de ott tükröződött benne egy hatalmas halálos fájdalom. Az a fájdalom, amit csak egy beteljesületlen szerelmet cipelő ember képes átérezni. A festő beleszeretett a fába. Érezte annak minden zsigerét, minden alakját. Tapintotta minden négyzetcentiméterét, és orrában hordozta illatát. Gyönyörű, beteljesületlen szerelem volt ember és természet között. Nem találta helyét a lakásban, nem találta a helyét ezentúl sehol sem.

Visszatért a hegyre a tisztáshoz. A fa meggyötörtnek tűnt, ágai kókadoztak.
- Visszajöttél hozzám? - kérdezte halk hangon a festőt. - Látod ezt az arcomat még nem láttad. Önző voltam, hisz azt kértem válj eggyé velem. Így láncoltalak magamhoz. Te nem létezhetsz nélkülem, és mint látod én sem nélküled.

- Mire volt ez neked jó??

- Óh! A nagy kérdések! Szükséged volt rám, hogy tündökölj általam, s szükségem volt rád, hogy tündököljek általad. Én megosztottam veled titkaim, hogy megmaradj az örökkévalóságnak, és te tápláltál engem szereteteddel, hogy megmutassam a világnak legszebb mivoltomat. Azt vártam, hogy visszajöjj! És íme itt vagy!

- Örökké veled akarok maradni!-könyörgött a festő.

- Hm.. hát tedd meg! -kérte a fa.

- Segíts nekem, önmagam nem tudnám megtenni.. Kérlek!

- Igazán akarod? - suttogta a fa, hangja, mint az ambrózia körbevette a festőt.- Eggyé olvadunk, és örökkön örökké eggyé leszünk-fonta hálóját tovább.
- Semmire sem vágyom jobban! - már-már rimánkodott a férfi.

Csak egy pillanat volt az egész. Egy faág úgy döfte keresztül a férfi mellkasát, hogy az azonnal a földre rogyott. Testével a fa köré tekeredett, a törzset szinte koszorúként ölelve át. Szemeit az ágak közé függesztette, az est már holdvilággal vonta be a tájat.

- Örökre az enyém maradtál - suttogta a fa.

- Örökre - ismételte a férfi elhaló hangon.

- Pedig nem kellett volna! - szúrt bele a hang. - Sohasem kellett volna fává válnod ahhoz, hogy maradandót fess. Önnön lelkedet kellett volna az én ruhámba öltöztetni. De te többet akartál, sőt, azt hiszem meghalt már a lelked. Ezért kellettem neked én.

- Tudom. - mondta a festő. Megkaptam a lelkedet, és boldogabb vagyok, mint bármikor. Örömmel válok most már eggyé veled a testemmel is.

************


A kiállítás megnyitóján több százan tolongtak. Az összes műértö és kritikus egyöntetűleg állította, hogy olyan csodaszép képek születtek, amit még eddig ember nem alkotott természetről. Ott voltak a festő barátai. Egyetlen fát ábrázolt minden kép, és hiába keresték abban elhunyt barátjukat:- Mintha nem is ö festette volna! Fantasztikus! A zsenialitását hova rejtette idáig? - ehülve bámulták az egyazon fa ezernyi ábrázolását.

Egyazon nagyon különleges fáét. Amelynek ágai most úgy nyúlnak felfelé mint két kar, melynek törzse formája engedni láttat két női keblet, karcsú derekat, és gömbölyödő csípőt. Egy fát amelynek törzse magában rejt egy női torzót, és gyökereivel átkarol egy kicsinyke dombot, mely nem nagyobb mint egy emberi test.