Minden megérint
Eső mely rideg cseppenként mossa le poros lelkemet Szél mely odaszárítja tenyeredre elcseppent véremet Vihar mely felkavarja a ráhullt avar alatt a sarat Szélcsend mely elnémítja a még bennem ordító vadat Fekete felleg mely beborít, s fenyeget fojtogatva Kibújó napfény mely a sötét rengetegben az ösvényt mutatja Ködös reggel Mely csontomig hatolva hidegen borogat Harmatos hajnal mely hűvös ujjaival csitítja lázas homlokomat
Én állok védtelen a szabadban, mint az ifjú fa Hisz lekével tárulkozik ki egy költő minden sora Minden leírt szavam édes gyermekem Mint a fa s a hajtása, együtt lélegzik velem. S eljő majd az idő, mikor a gúnyos szó nem lesz számomra más, Mint egy gonosz vihar, Melyre a válasz már csak csendes lombsuhogás.
|