Otthon


Nagyapám szipkájának árnyéka a falon
még ott lebeg...,
ujjainak nyomát őrzi még
a kézzel faragott műremek
valahol, egy fémdoboz mélyén.
Abban a rebbenő árnyékban a falon,
talán ott van az én otthonom.

Apám diplomatatáskájával a sarokban
melegen fénylik az esti szoba,
a szomszéd gyereket anyja kergeti fel a lépcsőn,
anyám vasal csendben beszélgetve
gyerekkoromnak édes otthona.

Néném örökös dünnyögése
fülemben csengve óv
férje mozdulata, ahogy közel hajolva
hangosítja a rádiót.
Pörölve-nevetve gurguláznak bennem
bennem élnek, itthon vagyok.
Nem kell hazamennem.

Hangok, érzések, illatok, fények
kísérnek végig utamon
viszem, mint csiga a házát a hátán
a rámszeretett, féltett otthonom.

S most kislányom apró talpa gipszbe öntve,
tenyeremben elfér, ahogy féltve tartom,
s szeretve gyönyörködöm a tiszta padlón,
ahogy pimaszul rámkacag,
egy sáros apró szeretett talpnyom.
A nyíló ajtó hangja, ,
mikor hazatér fiam
s kamasz vállvonogatása,
ahogy pereg le róla szavam.
Hangok, érzések, illatok, képek
már ők az otthonom
falaim emelhetem várfokokká is,
csak falak, időtlenek, s csak szépek
ha nem simítom rájuk a tegnapom.

Az Ő fáradt sóhaja mögöttem,
kezének melege, szemének színe,
civódások utáni ölelő karok,
könnyek, s mosolyok, s minden
mi elöntött akkor,
bárhová megyek is,
vele mindig otthon maradok.

Házak, hazák, megannyi messze
zsebünkben is elfér
mit nem találunk sehol sem keresve,
mert parányi. Nem látod, nem leled,
csak viseled.
S érzem anyám levesének illatát,
amikor már magam főzöm,
abban a röpke pillanatban tudom,
ezzel az illattal minden ősöm hazatalált,
s velük bárhol, mindenhol
otthonom magamban őrzöm

nekik, nekem, és
gyermekeimnek.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés