Zuhatag
Még húz a szíved,
mögötted a milliomodik lábnyom...
virágot ültet bele a szél,
kifutottál a sokadik vágányon...,
szemedbe zuhataggá ömlik a tavasz
s talpadat jegesre fagyasztja a dér.
Mi visz? Az álmaid. Rólad..,
róluk... a szürke rabruhát fested színesre
értük, s hegyek leomlanak alólad.
S már a szakadék szélén tántorogsz,
látványosság..., de még nem a Taigetos
Zuhataggá ömlenek könnyeid,
álmod róluk messze, mint az a szivárvány,
ott a szemed előtt, ahogy dübörög
a fenséges Niagara,
s megcsillan cseppjein álom-hidat szőve,
a tavasz rebbenő napsugara.
Még húz a szíved,
mögötted már ledobva minden félelem,
rettegés, kudarc. Leomlottak már a hegyek,
a falak előtted, vagy mögötted.
Egyre megy: csak magasak Nincs végső,
csak felesleges harc..., és könnyek,
fájdalmasak, boldogok,
ahogy a szíveden dübörögnek.
S arcodon megcsillant az a szivárvány,
amikor halkan, sírva köszöntél
meg mindent ott a dübörgő- fenséges Niagarán.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
