Anglia ekkoriban a polgári forradalom után megindult a fejlődés útján. Megnyitották kapuit a bankok, és a befektetők pénzüket jó kezekben látták rájuk bízva.

Nóra apjának, Thomas Bakernek néhány kisebb gyára volt, ami jól jövedelmezett, de a szakszervezetek áldásos tevékenysége folytonosan borsot tört az orra alá, és úgy gondolta pénzét rábízza az egyik eddig megbízható bankra.

Nem próbálkozott tőzsdei spekulációkkal, már egyszer megégette magát Párizsban a Missisipi részvényekkel. Éppen az utolsó pillanatban adott túl az értékpapírokon, mert másnap már néhány ismerőse milliókat bukott rajtuk.

Most tehát nem hazardírozott, meg akarta várni a megfelelő pillanatot egy következő ígéretes befektetésre. Némi pénze maradt az Indiából származó árukban, de a hajózás miatt sokszor a szállítmány vagy sérülten, vagy sohasem érkezett meg, az a pénz tehát nem volt számára biztos, de pontos érkezés esetén mindenképpen jövedelmező.

Az indiai üzletben volt egy társa. Egy polgári származású, de minden tekintetben a legjobb modort viselő úriember személyében. Peter Brown apja is kereskedő volt, ő is folytatta ezen üzletet, és olyan üzleti szimattal rendelkezett, hogy kevés olyan szerencsés vállalkozót lehetett látni akkoriban Angliában.
Vagyona már óriásira nőtt, de nem volt fukar. Számos karitatív szervezetnek adományozott pénzt, és támogatta az első Brithtis Museum létrejöttét is igen bőkezű adománnyal.
Peter a harmincas évei végén járt. Nőtlen volt, de nem is mutatott szándékot a nősülésre, tökéletesen kielégítette életét az üzlet. Szeretett utazni, kóborolni a világban.

Nóra apjával 14 éve ismerték egymást, annak egyik gyárának volt beszállítója. Az elején még az idősebb Brownt képviselve jött, majd annak halála után örökösként mint maga a tulajdonosa a szállítási vállalatnak.
A munkakapcsolatból szoros barátság alakult, ami az évek során véd-és dacszövetséggé lett., mégpedig főleg azért, mert Thomas egy ízben szó szerint megmentette Peter életét. Az eset az első indiai útjuk során történt, azóta egyikük sem beszélt róla, de mindketten tudták, hogy örök megsemmisíthetetlen barátság vette kezdetét.



Sir. Thomas Baker ebben az órában a dolgozószobájában ült, és lázasan böngészte a friss napilapokat. Négy napja szinte ki sem mozdult onnan. Szemei a fáradságtól véresek voltak, nem evett, és nem akart találkozni senkivel. Négy nappal ezelőtt ugyanitt teljes lelkinyugalommal ülve éppen levelezését intézte, mikor sürgönye érkezett. A sürgönyből értesült arról, hogy a bank, amelybe szinte az összes vagyonát helyezte váratlanul csődöt mondott.
Ezen a napon angliában számos ember kapta meg eme sürgönyt, és az aznapi lapok az első igazi nagy bankbotrányról ontották a híreket.

Első gondolata természetesen a hitetlenkedés volt. Az emberi elme zseniális védekező eszköze. Azonnal értesítette ismerőseit, akik megerősítették a hírt. Sir. Baker optimizmusa ebben a pillanatban hullott darabokra. Ő maga volt az életigenlés. A művészetek, a jó bor, a finom étkek rajongója. Erős bástyája volt a családjának, az ipari forradalom lelkes támogatója, az új találmányok nagy elismerője. Az elsők között volt jelen mindenhol, ahol az újdonságokról hírt adtak. Támogatta a feltalálásokat pénzzel, és ösztönözte a lángelméket lelkesedésével. Megérezte az ipari forradalom rá gyakorolt negatív hatását, de a lelke mélyén tudta, hogy a haladás mindenkit szolgál. Elfogadta, hogy az ő anyagi veszteségei árán akár, de az emberiség nagy lépéseket tesz előre, és megtiszteltetésnek vette, hogy szemtanúja lehet az eseményeknek. Az elsők között követte Owent, aki a saját gyáraiban megtiltotta a tíz évesnél fiatalabb gyermekek alkalmazását, olcsó élelmiszert biztosított a munkásainak.
Javíthatatlan álmodozó volt. Mint előde, ugyanúgy ő is nagyon sokat vesztett ezzel, de ő látta, hogy ennek nincs értelme folytatni, míg Owen folytatta kísérletét az Újvilágban, ám ott bele is belebukott.
De Bakerben benne volt mindig az optimizmus az újrakezdéshez, és megvolt hozzá a kellő vállalkozó szellem is. Mégsem kísérte ötleteit a szerencse olyan erővel, hogy az anyagi helyzete pozitívumot mutasson. Azonban sohasem esett kétségbe, annyi mindig volt a tarsolyában, hogy az életszínvonalukat gond nélkül fenntartsák, és mindig megmutatkozott egy újabb esély arra, hogy esetleg javítson a helyzeten.

Ebben az időben is éppen a kellő alkalomra várt. Ám a nagy rendező ezúttal úgy döntött, hogy lesöpri őt a színről. Ez alkalommal akkora volt a vesztesége, hogy mindene odalett.

Első nap még úgy döntött, hogy nem számol be a családjának az esetről. Még dolgozott benne a remény... Miben? Ki tudja? A csodában. Az ember sohasem adja meg olyan könnyen magát. Lázasan dolgozik benne az összes receptor, ami bármit, mindegy mit, de keres a körülötte levő térben valamit, amihez kapcsolódva megtalálja a megoldást.
Majd sürgönyözni kezdett a hitelezőknek haladékért. Ó, de mit tesz a ránk hullott vesztes köpeny? A hír oly gyorsan terjedt, hogy mindenki értesült róla az országban, akinek bármi köze volt az ottani befektetőkhöz.
A veszteseket megérinteni, a vesztesekhez bármi kapcsolatnak lenni olyan ómen, amit senki sem mer felvállalni. Azok, akik eddig feltétel nélkül adtak a haladékokat, most rezzenéstelen arccal olvasták a sürgönyöket, melyre azonnali válaszként az "Alázatosan sajnálom, de jelen esetben nem áll módomban haladékot nyújtani. A kihelyezett pénzek olyan magas összegre rúgnak, amelyek kintlétének meghosszabbítása a teljes csődömet jelentené. Mély tisztelettel, de haladéktalanul kérem az önnél elhelyezett összeg visszafizetését. Alázatos szolgája.... bla.bla.bla", és ezen szöveg különböző változatai.

Döbbenettel vette tudomásul, hogy a világ, amelyben eddig oly biztonságosan közlekedett ebben a pillanatban ingoványos mocsárrá változott. Azok az emberek, akiket barátaiként ismert, csak a mocsárban fel-fel bukkanó lidércek, akiket inkább elkerülnie kellett volna, mint megbíznia bennük. A napfény, ami minden reggel felkeltette, csak a képzelet játéka és valójában egy hatalmas fekete felleg alatt van, ami már soha többé nem megy el a feje fölül.
Igen-igen. A lelke önnön fájdalmát még túlélte volna, de a családja fölötti veszteséget nem tudta megemészteni. A felesége jövője valamennyire biztosítva van, az ő életjáradékával. Édesapja a teljes vagyont ráruházta már évtizedekkel ezelőtt, ő maguknak csak egy kicsiny vidéki birtokot hagyott, ami főleg csak a földek műveléséből tartotta fenn magát, azt is szerény keretek között.
Ez az összes, ami maradt az apai örökségéből, de ez az összeg közel sem elég arra, hogy a családot fenntartsa, főleg nem olyan szinten, ahogyan ezt eddig tették. Hogyan áll a szülei szeme elé? Mi lesz a lányaival?

Két nappal ezelőtt tájékoztatta a feleségét az eseményekről, aki első pillanatban csendes sírással reagált. A férfi megrendülten nézte asszonyát, és teljes szívéből azt kívánta bár visszaforgathatná az idő kerekét. Látván szeretett feleségét a pamlagra rogyni, hallgatva kétségbeesett sóhajtását, az elhullajtott könnycseppek súlyos pontként kerültek a hírek végére.


Ma reggel, mikor felesége a dolgozószobába lépett, már néhány levél készen megírva feküdt férje asztalán. A férfi a nőre pillantott, majd megszólalt:
-Kedvesem! Ma este színházba megyünk. Az az új művésznő lép fel, akiről a lapok áradozva mesélnek, és pár napja érkezett Párizsból. Szeretném, ha Nóra is velünk jönne, és eltöltenénk egy szép estét hármasban.- Hangja nyugodt volt, higgadt, mondhatni egyenesen közömbös. Arcán nyoma sem volt az utóbbi napoknak. Felesége megütközve nézett rá.

-Thomas, hogy tehetnénk? Hiszen nem engedhetjük meg magunknak! Kaptál talán valami jó hírt? - reménykedve nézett urára, majd hirtelen mögötte termett, és rátette kezét szelíden annak vállára.

-A hírek Márta! Vannak annál fontosabb dolgok is.-szemét nyugodtan függesztette feleségére . - Kérlek ne ellenkezz, adjuk meg magunknak ezt a mai estét! A leányomnak nemrégen volt az első bálja, had kísérjem el őt a színházba mint büszke apa, hisz nem sok örömöm maradt rajtuk kívül az életben. Szeretnék a fényében gyönyörködni egy kicsit. Holnap pedig csomagold őket össze és küld őket apámékhoz a birtokra! Had menjenek el egy kis időre innen, annyi elintéznivalóm maradt még, jobb ha most házon kívül lesznek.

Márta nyugtalan lett, de nem látta értelmét vitatkozni. Számára a válasz kielégítő volt, de a szívébe valami nagyon baljóslatú sejtelem költözött. Örült a férjén látott változásnak, és elhessegette a sötét gondolatokat. Megbízott ebben a férfiban, bár sohasem érezte közel magához.
Sok minden volt ebben az emberben, amit ő sohasem értett meg, és gyanította, hogy talán soha nem is fogja. Mindez nem nagyon érdekelte, ő csupán azzal foglalkozott, ami a rá mért feladat volt, az élet azon területei amelyekben a férje néha megfordult, őt teljesen hidegen hagyták.

Sir. Baker rajongott a feleségéért. Mikor megismerte híresen szép asszonyát, egyből beleszeretett. A hidegségébe, a megfoghatatlanságába. Márta kőkemény nő volt, és ez látható volt már kora ifjúságában is. Nem ismerte az árnyalatokat, csupán a fehéret és a feketét. Nem kereste az értelmét mindennek, belenyugodott a reá mért sorsba, de olyan sziklaszilárdan állt, hogy nem volt akarat, amely megdönthette volna. Beleszeretett ebbe az ellenállhatatlan megfoghatatlanságba. Azokba a mély sötét, tüzes szemekbe, amelyek mélyére soha senki sem hatolhatott, talán még Márta maga sem.
Márta volt a fa törzse, ami nem fordul sohasem a nap felé, amit nem érdekel, hogy milyen erők érik, csak áll szilárdan. Férje volt a lomb, amelybe belekapaszkodott minden kósza szél, és megpörgette apró leveleit. A lomb, amely örökkön kutatja a nap sugarait, áhítozza az esőcseppeket, amely hol ide, hol oda hajol, mindig ahonnan frissebb fuvallat éri.
Szerette az asszony karcsú, hajlékony testét, ami nap- mint nap megigézte nemes tartásával, fekete csillogó haját, amiben még csak itt-ott tűntek elő az ősz hajszálak.

Odahúzta magához, átkarolta a nő derekát. Márta tűrte, de nem viszonozta. Mint ahogy kevéssé viszonzott bármi érzelmi kitörését bárkinek.







Rebekka reggel kapkodva összeszedte cókmókját és kisietett a piacra. A legjobb helynek tartotta arra a városban, hogy híreket gyűjtsön, de főleg szórakozásból járt ki.
Volt itt egy kis sátra, ahol jövendőmondással foglalkozott. Főleg fiatal lányok osontak be hozzá szerelmi bánatukat megfejtendő. Rebekka nagyon élvezte mindezt, derült az embereken.
Ma azonban jobban érdekelte a tegnap esti látogatója. Ismerte a családot, igaz csak hírből. Nem sokat tudott róluk, még egyikük sem kereste föl ezelőtt sohasem. Először nem tudta mire vélni a látogatást, bár délután már a zsigereiben érezte, hogy fontos vendége lesz az elkövetkezendő este. El is küldött minden jóslásra várakozót, hazasietett, és kiélezett figyelemmel ült a heverőn.
Szerette ezt az érzést, utoljára talán ötven évvel ezelőtt érezte, akkor is egy olyan idegen ment hozzá, aki talán megadhatta volna neki, amire oly nagyon vágyakozott.

Végig gyalogolt a szutykos városrészen, ahol a kosz és a bűz olyan méreteket öltött, hogy az aki nem volt ehhez hozzászokva, könnyedén elájulhatott az utcán. Zsúfolt lakótömbök, amelyek rengeteg apró lakásból álltak, a bennük élők akár több százan osztoztak egy latrinán. Rebekka kimondott vagyonosnak számított e helyen az önálló lakásával, amiben igaz, csupán egy helység, volt, de voltak akik ugyanekkorában 15-20-an laktak.
Anglia a gyárasodás időszakába lépett, emberek tízezrei özönlöttek a nagyobb városokba a jobb megélhetés reményében, de ez az általuk vágyálomként megélt jobb élet annyiban öltött realitást ideérve, hogy sokan meg atizenhatodik évüket sem érték el, és belehaltak az éhségbe, a túlhajszoltságba, avagy a legnagyobb százalékban a fertőzésbe.

Rebekkát mindez egy cseppet sem zavarta, nem voltak érzékei efféle fájdalmakra, valószínűleg azért, mert élete során már látott annyit, hogy nem ütközött meg semmin, ráadásul a világ természetes velejárójának tartotta az emberek testi és lelki gyötrelmeit.

A tegnapi látogatója különös lány volt. Nem küllemében rejtőzött különössége. Rebekka tudta ezt jól. Rebekka ismerte az embereket akkor is, ha még sohasem váltott szót velük. Birtokában volt azon látásnak, aminek csak nagyon kevesen.
Olyan őrségről hordta magában, amire csak egyedül ő emlékezett, de régi ismerőseit rögtön felismerte. Járt-kelt közöttük, és jókat mulatott azon, hogy ki miként látható eme világban. Ismerte ezeket az embereket ősidők óta, ők is ismerték őt, éppen csak nem voltak ennek tudatában.
Nóráról is sokkal többet tudott, mint ő saját maga, többet, mint amit Nóra valaha is tudni fog. Rebekka várta őt, várta már több emberöltőn keresztül, és Nóra mindig betért hozzá. De az idő megállt, avagy az idő sohasem mozdult, csak a díszletek cserélődtek. A dal ugyanaz maradt folyton és folyton. Rebekka azonban várt tovább és tovább.
Most végre tapasztalt némi változást. Minden ízében izgatott lett, és beléköltözött a remény, hogy talán most, talán most elérkezik az ő ideje. Nem volt mohó, nem volt türelmetlen. Réges-régen megtanulta, hogy nem szabad annak lennie. Oly nagyon akarta sürgetni az időt, hogy megkapta azt örökre. Számára megszűnt a tegnap, a holnap, számára csupán egyetlen létezett: a jelen.
Milyen hatalmas ajándéka az embereknek az elmúlás! Micsoda kegy a mindenségtől! Milyen értelmet jelent a lét minden pillanata a vég tudatában, és mennyire örök börtön a hallhatatlanság. Rebekka sokszor elidőzött egy idős arc nézésében, és annyira szerette volna ha az ő arcát is ráncok keretezik egyszer. A nevetés, a boldogság, a könnyek, a harag, a leélt percek ráncai. Lenyomata az életnek, egy életnek amely tele van megismételhetetlen pillanattal. Pillanatokkal, amelyek után jön a következő, ami kecsegtet mindig a jobbal, de azonnal jön a következő ami az előző sikertelensége után magában hordozza az újra és újra felvillanó reményt.
Az elmúlás az, ami az élet reményét adja, ha elveszik a vég, nincs értelme az álmoknak, hiszen megszűnik mindennek a miértje.

Rebekka tehát igen vidám napra ébredt, bár a vidámság érzése magát őt nem érintette, de azért izgatottabban ült kis sátrában, talán aznap a tőle telhető legjobb híreket mondta el a hozzá érkezőknek.

Estefelé látta a Baker hintót keresztülhajtani az utcán, a színház felé kanyarodva.-És elkezdődött az első felvonás! -kiáltott fel.- Ó Nórám, kedves Nórám remélem a legszebb ruhádat vetted fel ma estére, bizonyára örökké emlékezni fogsz rá! -szeme szikrákat szórt, elmosolyodott, és elégedetten dünnyögve ballagott hazafelé.
Útjából félrehúzódtak a koldusok, átvágott a vizelet és halszagú piactéren, nem járt ott már rajta kívül senki, hacsak az ott lebzselő ágrólszakadtakat nem számítjuk. Az ég azon az estén gyönyörű tiszta volt, Rebekka feltekintett és gúnyosan megjegyezte- Ó a díszlet is szépen mutat ma este, jól fogok szórakozni.