Dobozolok

Szekrény mélyéről, pókok útjába állva
keresem elő emlék-lányaim:
szőkéket szendén, ibolya-kék
reményszemekkel,
ahogy megálmodtam régen
bóbita-léptű tiszta álmaim.
Feketéket, fehérre sápadt arccal,
ránctalan, finom kezekkel
ahogy ráeszméltem a világra,
mélyben dúló, éles kamasz-akarattal.
Vöröseket, rózsás arcaikon
lüktet a szomjúzó, szerelmes vágy,
mint megannyi kézzel festett ikon,
hajukba virágként fűzve
sok el nem feledett édes szerenád.
Barnákat is. Nyugodt tekintetekkel,
selymes hajukat szoros kontyba fontam,
tincsről tincsre, ahogy céljaim kerestem
lépésről lépésre szépen, megfontoltan.

Itt csicseregnek mind. Egyikük a falról
mosolyog rám... Régi fénykép,
felvillan egy illat, s haladok tovább
az emlékek nyomán.
Válogatnom kell. Megint...,
mint búzaszemeket, keresgetem
tárgyaim közt, mit magammal vihetek.
Ide, ebbe az úri népek... Nem túl sokan,
oda, a másikba a kacat, vagy a kincsek?
Emlékek minddel temérdek.
Ócska gyerek-papucs, sehol a párja.
Félre taposva is.., kicsit szakadt,
de lépkedett lányommal...
Most hagyjam itt, árván magára??
Soha nem csörgő vekker
Csak „kíméletesnek” hívtam,
hideg hajnaloktól félve, s féltve álmaim
nem másban, csakis benne bíztam.
Ó! Nem fontos persze, csak kacat
fényes, tisztára sikált tükrön mind
csak valami ócska, zavaró maszat.
Mint katica hátán a petty,
egyel több, vagy kevesebb, egyre megy...
S az „úri csomagba” kerül a papucs,
és a vekker. Szőke emlék-lányom kacag,
takarja cinkosan a fekete,
s én körbenézek a szoba-káoszon,
s hallom, ahogy kezembe akadva
egy játék-autó kereke,
a fiam nevetése mögöttem cinkosan átoson.

Lassan mindent bedobozolok.
Balra a kidobandó, hiszen kell válogatni,
menjen, amiért nem fáj a szív,
menjen, amit csak el tudok hagyni!
Jobbra az „úri népek”, a fontosak:
nehogy vesszen egy is, gyorsan leragasztom,
s a ragasztó nyomot húz, egy páratlan
gyerek-papucs talpon.