2006. június:

Írói Kilencek - Élő magyar írók, költők társasága

Vers- és prózaíró pályázata

2006. I. félév

Alapító díj, mint a legtöbb szavazatott kapott írás

Acte könnyei

Tedd szívedre kezed Istenem!
Vagy nyisd szemed magadra,
hisz a szív vagy te magad,
nézd a világot, s benne Őt,
a nőt, kire óvón bíztad
minden szeretett fiad!
Nézd szemeiket, nézd az anyákét!
Könnyeik tükrén át látod-e
a valót, látod-e a hajlott derekat,
s a könyörgést, a hiábavalót?
Nézd terhem a hátamon....!
Anyává tettél, hát vállalom,
szívedbe zártad s rámruháztad,
hogy őrizzem fiad, hitemnek zálogát,
minden anyának sértett igazát.
Mert sért, ahogy bitorlunk
minden cseppnyi vért,
minden életet, amit méhünkben hordtunk,
talmi gőggé teszik, s elorozzák
a hataloméhes Agrippinák.
Hogy óvjam őt, hogy szeressem?
Anyák által nevelt szörnyetegek,
vesznek körbe mind,
mint a sziklahegyek.
A világ, mely zugát keresem,
nincs a térben, s az időben,
nincs se múltban, sem jövőben,
nincs olyan hely,
ahol a világon minden anya gyermeket ölel.

Mit vársz tőlünk, ó Istenem?
Éva köldökétől lüktet még a vérünk,
ránk fonódva, leláncolva...
Sújtottad őt, s sújtasz engem,
s sújtod az emberiséget bennem...
kézbe-kéz, karba-kar, átölel. Még,
de lesz-e kit ölelnie, ha felnő elég?
Vagy fegyvert nyomsz kezébe,
vagy hatalmat, finom selymet, fényt,
játszmákat, győzelmet....?
Talán adsz inkább reményt.
Nekem, nekünk...
Máriák és Agrippinák,
kiknek arcán hull a könny,
vagy kik miatt a könnyből lesz közöny....
Rajtad áll, ó istenem, nézel-e ránk,
s áldod-e az anyát,
s lesz-e még egy tiszta Acte,
ki könnyeivel mossa önvérétől
Agrippina szerencsétlen fiát.

Irodalmi Rádió

Nyár pályázat

sikeres szereplés

Szép nyári nap

Szép nyári nap van
csak futtatom szemem
a napfényforgatagban,
ahogy a lombok alól néha rámkacsint,
vagy rózsalevelekre csókol
fénylő karmazsint.
Repít engem a kacagó délibáb
hűs csókod nyomán szomjam oltani vágyva
szemeid kékjében keresni isteni glóriát
áldással lépni lábad minden nyomára.

Elnyúlok a füvek mentén,
áthajolok a karcsú naplementén,
de nincs messze soha annyira semmi,
mint az, kit szeretve vágyok megölelni.

Csak telnek a percek,
szirmait bontja lassan
a közelgő est balzsamot bontva
a lenyugvó nyári napban.

Ne kopogj kedves, ha hazatérsz
úgy csobogott már a víz,
úgy gőzölgött már a vacsora, úgy kattogott a szívem,
s az égre tekintve üzented már nekem:
nem kell soká várnom már,
az ajtónkon hazatér veled a szerelem.

Augusztus

Hamar elfárad már a fényes nap
Mint idősödő asszony,
fátyolként arca elé többször felhőt von,
csak pillantásának tüzét nem töri meg az alkony,
míg a múlandó az arcára lassan vékony hálót fon.

Színes meséket sző a duzzadó szőlőszemekre,
érett nőként pírt csókol az ifjú almákra
s elnéző mosollyal terít puha , dússá nőtt lombot
a fák alatt megbúvó boldog szerelmesekre.
Lanyhmeleggel kedveskedik a vénasszonyoknak,
szőke fonatot nevet a hajló szép búzára
fáradt kezeit sugárkoszorúba rejti,
duzzadó, asszonyi-szép terhe
a világ. Nehéz már, de hordja még,
lassan lépkedő nappalokkal,
de sóhajtva vonzza már az éjjeli ég.

Csak nézem őt, ahogy lenyugszik fenségesen
s az ég baldachimmal fölé borul lassan
álmos pillantása csillan még a Szent Lőrinc folyón,
anyja álmát őrzi a Föld,
mikor esti dalukra gyújtanak a ciripelő tücskök halkan.

2005. december:

Fullextra Antológia kötet

Felélesztve

Mint egy utolsó, halk sóhaj
úgy repültem el.
Mit ismertem addig, elhagyva
mindent. Az ismeretlenen is túl,
át a sötétségen, vacogva.
Félelemtől reszketve kértem:
Ne még! Ne még ezt velem!
Maradni vágytam,
de magával ragadott könyörtelen,
s a csend rámborult.

Lebegtem. Levegőt!
De tüdőm összetapadt.
Csak én éreztem, s velem a mindenség
döbbent magányomat.
Ne még! Ne még ezt velem!
Szabadulni vágytam,
de fogva tartott könyörtelenül
s a sötétség rámborult.

Majd mozdult a tér,
zajra rezdültem.
Tompa szívverés, messze túl
valahol áthatolt
Látni vágytam a fényt,
de a vérszínű sötétség
körben rámhajolt.

S jött a kín, s a fájdalom,
s nem vágytam már,
csak megszűnni
örökre. De számomra nem maradt már
semmi irgalom.
A hideg, mint a tőr metszett belém.
Kezek ragadtak meg hirtelen,
s tűszúrásként támadt a fény
Felrémlett: a mindenség leszámolt velem.

Menekülni vágytam,
de csak ordítani tudtam én,
s torkomból tört fel akkor
a bennem maradt remény.
Vakon kerestem valamit,
mi bíztatás lehet,
s megéreztem akkor,
két ölelő kezet.
Nem érdekelt már, hogy kitaszított lettem
Nem érdekelt akkor, hogy oly távoli már
régi otthonom, hol élt a lelkem.
Nem voltam már többé oly elhagyatott,
újszülöttként anyám csendben karján ringatott.

Hauer Pódium

Csak nézlek, csak hallgatlak...

Átformáltál, mint teret a határ
Mint akaratot a szelíd szó
Mint nyugodt víztükröt a forró éji vihar
Mint fekete téli estét a csillogó első hó.

Csak nézlek, figyellek
Szemhéjam rég belesimított
Téged tudatalattim rejtekébe.
Nevető ráncot vésett a szemem alá
Minden mosolyod
Szemem íriszében őrzöm szép szemed kékjét
Ajkad pírrá válva arcomon
Erős válladon pihen este
Minden csüggedt, fáradt sóhajom.

Csak hallgatlak
Szavaid, ahogy formálódnak okos homlokod alatt
Hangod árnyalata, mint a tenger színe
Úgy változik mindig. Suttogásod szelíd, ahogy
Enyhe szellő simogatja a vizet csillogó kékre váltva azt,
Hogy a napfény úgy csillogjon felszínén
Mint szerelmes bennem fénylik a remény.
Ha komolyan szólsz, hangod tükre a mélység
S mint gyakorlott hajós, ki komolyan veszi a vizet
Úgy evezek veled én, önnön mélységed felett
Szavaid tiszta felszínén.
Vihar gyúl. Szemöldököd zordon felhőként
Sötétül kék szemed felett
Haragod kardként csap, s félve rebbennek előled
Kik hamis szavakkal álltak eléd
Zúgva-süvítve hagyod dúlni lelked viharát
Én büszkén gondolom: te élsz!
Benned a természet szelíd, s vadsága
Együtt a mindenség egy cseppnyi létben velem.

Most csak hallgatlak, de nem hallak
Érezlek folyton:
Ahogy leheleted a fülemben lüktet
Mikor vágyad hangtalan sikoltom.

Szemeddel nézek
S hangoddal szólok
S te értem látsz
Értem szólsz.
S mint vízben a két elem
Úgy váltunk mi eggyé
Úgy lett a szerelem nekem
A TE neveddé.

Egyszeri fohász

Nem mormolok imát.
Rózsafűzérem is
rég elvesztettem.
Templomod lépcsőin sem
Hozzád visz léptem,
mind elvetette ezt már
mezítelen létem.

Rám nézel-e így?
Kellek-e pőrén,
csak szemedben fürödve?
Rámvetett lepelként
rámsütött magányom
hordozom. Tőled kaptam,
mikor e bolygót első lépésemmel
ízlelte talpam.
Mily nagy lépés volt!
Csak anyám döbbent rá talán,
míg óvón elengedte kezem,
köldökzsinórom
csak sosem volt kapocs
mi elszakadt míg én,
emberként lépni próbáltam
félszegen.

Nem mormolok imát.
Az én fohászom
nem érintik szavak.
Mézízű könnyem csillog
tenger sóhajomon
útjára engedve
embermagányos magzatomat.
Nem mormolok imát.
Fohászom rég nem érintik
szavak.
Magamhoz ölelve végre őt
imaként borít el az áhítat.

Templomod lépcsőin sem
hozzád visz utam.
Minden lépcsőfoknak
verejték ára van.
Minden falat,
Mit emberek emeltek,
kemény munkával,
s tudással szenteltek.
Templomod freskóin
minden pillantásom
mint ecsetvonás siklik.
Festett arcodon
nem pihen szemem
Téged Uram,
s a csodádat
a tehetségben keresem.

Rózsafűzérem is
rég elvesztettem.
Génjeimben mint a
Testamentumok,
örök időre bevésve
őseim fűzére.
Én vagyok imáik,
Könnyeik gyümölcse.
Minden hitük
a jövőbe vetve szállt
s adják tovább nekem.
Az Isteni Akarat,
Az Élet van velem.

Véres kardjaik
metszik szét
vénáim vonalát.
Kérges tenyerük,
megfáradt testük
hordozom.
Nincs hát rózsafűzérem.
Az olvasóm
belémcsavarodva
görgeti napról-napra
szavaktól távoli
magányos fohászom.

Elmém táplálva
véremben zúg,
folytatva tovább
a testvérháborút.
Ábrahám ágyékát
Kettészaggatva
én könnyezem
asszonyként
feszülő fiadra,
mert véremben egyszerre
Izmael és Izsák
az én szememmel látva
irgalomért kiált.
Ők bennem már rég
összeölelkezve
velem csodálják
Az isteni Pieta-t

Nem Uram,
nincs imához szavam.
Csak érzek
S érezlek.
A fohász én vagyok
jómagam.
Nem tudom, hogyan,
miképp szóljak hozzád,
Hisz vérem minden cseppje
egy-egy távoli világ.
De szótlan is kedves Neked
egy fűszál odakint
Isteni szemed
minden reggel
napfénnyel féltőn
rátekint.
Engedj hát szótlanul,
névtelen hinni nekem!
Egyenes háttal,
Embernek maradni
hisz nekem is csak Te vagy
A Teremtő Istenem.

Már értem a világot

Már értem a világot!
A fekete elé
fehér függönyöket akasztanak
A fehéret sárral feketítik
A színest szürke egyenruhába bújtatják
A szürkét körbecsilingelik.

A földeket körbefalazzák,
S az ódon falakat elföldelik
Fiaikat halálba sorozzák
S zokogva síratják őseik.
Az értéktelent fölértékeltetik
S üres zsebekbe gyűjtik kincseik
A reményvesztetteket halálra sújtják
S máson kérik számon veszett reményeik.

Kolbászból kerítést fonnak
Kegyeletből feléd szöges deszkát dobnak
Falakat döngetnek egy abortált gyermekért
De gyermekeket ölnek szánalmas hitükért.

De egyszer majd minden fekete rátok borul
S a fehér függöny tekeredik majd nyakatokra
S az ódon falakból majd őseitek szelleme kisért
Az elfalazott szépségekért.

Az értéktelen sírként borul rátok
S ürességetek csak döng majd alant
S gyermekek táncolnak majd rajta
Kiket mind a tiszta nap fogant.

Már értem a világot
Csak nem tudom,
Akarom-e érteni
Mit hoz a holnapom.

Meghívó apámnak

Húsz éves szalagot kötök
Szorosan lelkemre tekerve
Feketét, aranyszegélyezve
Gyertyát gyújtok
terített asztalomon,
s ünneplő ruhába öltöm
a veled töltött
szép gyermekkorom
Ideje végre újra összeülnünk,
hogy lásd minden szavad, intelmed
vérembe oltva önnön lényem lett.
Magamba sírva,
zokogva ölellek téged,
de nem talál rád karom,
Szememmel kutatva kereslek ,
de nem lelem, hát hordozom
magamban drága apám a lényed,
mint az elfásult világ ellen
az egyetlen hatásos fegyvert
mit örök mementóul hagytál
nekem, önnön magad
az örök Reneszánsz embert.
Húsz éves ma éjjel az
örök pillanat
szemem elé vésve
életem minden percében
benne lüktetve, égve,
ahogy a halálba vetetted magad
áttörve a köréd épített,
ostoba képmutató életfalakat.
Ülj le most közel mellém kicsit!
Fogd meg a kezem újra,
látod, nem könnyezem,
minden cseppje már véremben zubog
Hogy haragudhatnék? Az átkok
csak átkozott, örök hazugok.
Látod, viszem magamban,
végig a világban, az álmaid,
mondatokká fűzöm, megkezdett,
rámsímított, bölcs szavaid.
Könnyezem mégis, de szeretve
Emlékeimben belül,
hangodban fürödve,
ahogy szeretettel símítasz
végig egy-egy könyvlapot,
hogy megértesd gyermekmagammal
a mából, hogy nézzem a tegnapot.
Drága apám, nézd fiamat!
Látod apró csínyjeiben régi önmagadat?
Nézd a lányom, a drága lányunokát!
Emlékszel, hogy táncoltuk
végig ketten a Varázsfuvolát! Nézd sebeim apám! Nem fájnak azok!
Húznak előre, felemelem fejem
büszkén rád, s nem feledve,
halálodban is szerető lányod maradok.

A néma királyfi

Üres cigarettásdoboz lettem
Elszívva minden gondolatom,
Mint a csikkek hevernek bennem
Vadul szétnyomva,
türelmetlen újakkal,
mik előtte hajamba túrva
körmüket vájták üres homlokomba.
Csak nézek az ablakon át,
Megfejteni vágyva az éjszakát
Messze-messze látni
Önmagam örvényén túl
Át az örökös belső háborún.
De nem látom
csak az ostoba fényeket
Emberbőrbe bújt,
Rémisztő kísérteteket.
Kiélt örömlányként suttogó világot
, Mely a rárakott vastag,
megkeményedett púderen át,
ígérgeti a lét sarkán
a kósza öröm mámorát.
Kóborkutyaként az utcákat járó
Gazdag hontalanokat,
Kik sokadik házuk kulcsát rázva
Kötötték magukat
Láthatatlan pórázra.
Csak nézek az ablakon át,
Megfejteni vágyva az éjszakát.
Látni benne, a fényes éjben
A hideg téli sötétségben...
Megírni, elmondani mind
Ami belülről szétfeszítve engem
Kutatni vágyva űz,
Démonaim sötétjében.

S a reccsenő pamlag a hátam mögött,
Majd lassú léptek, halk neszek
Óvó szempár rámtekintve,
Míg válságomban szenvedek.
Mert ő tudja, s tudta mindig:
Kutatni vágyom,
s vonz mind, mi titok
Cigarettát gyújt nekem,
S szemébe nézve tudom,
Önmagam tüzén egyedül hagyva
Örökre elkárhozom.
Csöndben tart távol magamtól,
S a rideg kinti
átláthatatlan falaktól,
A magam magányára
benne a feloldozás
Mit kerestem mind,
nála már rég megfejtve,
mert nincs válasz,
csak önmagam másban feledve.
Míg rátalálok benne magamra,
Ő képes volt, szeretve csendben kivárni
Féltőn óvva minden rezdülésem
a bölcs, néma királyfi.

Őszi nagytakarítás

Harcra készen állok
Kezemben tiszta víz,
fejem felett az őszi arany napsugár
fülledt, fojtogató nyaram után
takarítanom kéne már!

Az ablak már nagyon zavar
Nem átok ki tisztán
A rajta elkenődött bánattól
Elé függönyt húztam
Rongyosra összefércelt,
elhasználódott
Hamis szavakból.
Tiszta vizet oda!

A sarokban pókként veszteglő
Reménytelenség
Lassan hálót fon körém,
S csonkig égett cigarettacsikként
Szétnyomva hever önérzetem
Koszos hamutartóim fenekén.
Portörlőt oda!

Ágyam derékalja
Izzadtra, savanyúvá gyűrve
őrzi kínnal,
rémekkel gyötört álmaim.
Párnám huzata laposan fekszik
A bensejében gombóccá gyűrt lúdtollain.
Tiszta levegőt oda!

Padlóm a rámdobott sártól
ragacsos a talpam alatt
S a ráfestett , életre kelt
ördögöktől
feketéllnek a falak.
Vízcseppekből font szivárványt oda!

Az ablak fényt von már szobámra
A függöny napfény illatú
A pókokat kintre tereltem
Ágyam tiszta huzatú.
Lépésem fényes padlón reccsen
S csendélet díszlik a falon
Sóhajtva ülök megpihenve
Sok hónapot dolgoztam ki
Magamból a mai napon.
Egy friss reggelt ide!

Üzenet a kómából

Lélegzem, de már sóhaj sem
hagyja el a számat
Nézek, de látni nem
érzek vágyat
Hallok,de mi szép volt,
már mind elenyész
Érzek, de értelmezni
már felemészt

Mint nyúlós, ragacsos iszap,
rámborulva a mindennapok
Rohamkocsiként érkezik az ösztön
Halott énemben belül a túlélés
én vagyok.

Vért ad a felelősségérzet
Kedves nővérként
fontoskodva nyüzsög
Újraélesztésként szeretteim nevét
Mellkasomba vágja gyorsan,
mielőtt hamvaimba esve
szívemmel egy utolsót ütök.

Láztól reszkető testemre
meleg reménytakarót ad
De lázálmaim mélyére
nem ér el keze
Koponyám üregéből fénylőn mered rá
A kétségbeesés üveges tekintete.

A sohasem holt donortól
újabb esélyátültetésre várva
Túladagolva magam az élettől
Esem mindíg vissza a kómába.

Csak egyvalaki,
ki meg tud menteni,
s lépteit hallom a koponyámon belül
Majd megáll haldokló magam felett
S suttogja:
„Akkor is megmaradsz!
Te csak elfáradtál legbelül,
De én vagyok a benned rejlő
újjáéledt dac!

 Mindszentek szelleme

Búsongva csap már az őszi est
Csillaghomlokú lovára
Utolsót vigad még,
s borízű gyümölcsöt harap
porladó szomjára.

Fújtatva száguld a folyón
nyomában habzó fodrok,
mint mély árkok, melyet visel
egy haragvó őszi homlok.

Majd csendesen megpihen.
Langymeleg fénnyel
féltőn széttekintve,
aranyló könnyével
fest színeket
a haldokló levelekre.

Utolsót vigad még,
s én csak nézem,
ahogy a hideg őszi szél
ködszellemet kerget
a messzeségben.

Ide hallom,
s vigadnék én is vele,
hogy ne fagyasszon át így
az elmúlás szelleme.
Reszketőn engem látva
mosolyog egyet a nap,
lüktetve sóhajt a föld
lépkedő lábam alatt.
Felszínén a sok halott levél,
s alatta a duzzadó Lét.
A nyári napból merített erőt
millió gyökér
Viszi Szerteszét
Tudom, de nem érzem,
csak mélysötét gyászomat
mind után kik, ott fekszenek.
e duzzadó Lét alatt.

Könnyes szemem mögül
csak szomorú mosolyom
lebbenti fel fátylát
a fájón szép tegnapon.
Apám kezét érzem
tenyerem melegén
Cigarettája füstje száll
behunyt szemem alatt,
s elhaló hangja váltja fel
az őszi akkordokat.
Ott áll most előttem,
s vág egy szelet kenyeret,
majd módszeresen bemetsz
a karéjba egy szeletet
Egyszer kérdeztem tőle
ez örökös rítus okát,
válaszként magasba
húzta homlokát:
"-Mikre nem figyelsz,
te aprócska lányka!
A késen maradt vajat
kenem a kenyérbe vágva"
Húsz éve már,
apám már szinte arctalan
csak érzések, melegek, s szépek
hangfoszlányok, érintések,
lüktető fájdalom,
s egy árva öngyújtó mi megmaradt
soha nem lobban már
Lángja elhalt az örökös őszi avar alatt.

Reggelre kelve vágva
a fiamnak egy szelet kenyeret
eltűnődve vágok héjába
egy apró metszetet
S kérdő szemébe nézve
Egy csepp vaj miért fontos nekem?
Minden kis metszetnél az apám van velem.

S az ősz
didergő paripáján
vágtatva vigad még.
Ide hallom.
Vigadok én is vele.
Jóapám szelleme
is együtt mulat már velem
Könnyezve nevetünk,
múlatjuk a Véget.
Lekéste bár, de felkér
mint házasuló lányát
Szemünk összeér és látom
büszke rám,
s homlokomra
csókolja szerelmem áldását.

Néném közeledik csendben.
Kis szemüvege mögül
boldog pillantása fénylik
ahogy nekem örül.
Halkan megdorgál,
de nem érdekel most,
nem sértődöm többé.
Félrecsúszott ruhám megigazgatja,
csóválja fejét: "Ej, hiába törtem magam!"
S összefogja mindig loboncos hajam.
De némán tűröm, hadd legyek neki gyerek
hisz csak egy röpke percre hozták el újra őt,
a kegyes őszi szelek.

Másnap a tükör előtt féltőn gallérom húzom,
s göndör fürtjeim gondosan elrendezem.
Minden mozdulatomnál érzem, tudom,
most már néném is irányítja kezem.

És az ősz
jéggé fagyott lován
egy utolsót vigad még .
Én is vigadok vele.
Mindszentek éjjelén
kint táncolunk mind
a mindenség tetején.
Nagyszüleim, apám, s néném
s minden barát, rokon s idegen
Mind ott lesznek, kik fájón
hiányoznak nekem.

Másnap az utolsó őszi szél
sóhajomat viszi
drága halottaimért.
Nálam itt, a rebbenő gyertyaláng
viaszcseppekben tűnő léttel
szembesíti velem
a halált.

Télen

Ráfagyta már jeges mosolyát a tél a tájra.
A kéményekből a füst úgy gomolyog el
mint a forró remény s fagyos jég tánca,
alattuk csillagos parkett az éjj fényeivel.
Hófödte háztető , mint a friss ara ruhája
jégcsipkékkel díszesre himzett pertlivel
csalogatja a fekete eget buja forró nászra,
kacsintgatva rá kandallófényes szemeivel.
Mint emberek a fagyhideg éjszakákon
forrón szeretkezve a dermedt elmúláson.

Átsuhan az úton két sötét árnyalak,
s mögöttük, mint két éhes, csaholó kutyát
húzzák magukkal a testet öltött árnyakat
megvetni a tájban a folytott könnyek vánkosát.
Párnaként fejed alát teszik az eltűnt vágyakat,
s takarodnak ifjúságod rég feledett mámorát,
az éjjel pontosan számba veszik a boldog házakat,
hogy rád lehelljék a bánat jeges fuvallatát.
Mint emberek naponta egymás között,
élvezettel tapossák, kinek a lelke törött.

Ahogy jégpáncél olvad könnycseppjeim alatt,
lassan oszlanak a rémísztő fagyos képek
Apró szilánkokként csillan minden pillanat
közeli otthonként tágulnak szűkké a messzeségek.
Szemeddel rebbentve álmodom el az árnyakat,
a sajgó félelmek lesznek veled röpke álomképek
Jégvirágcsokorrá vésed nekem a jégfalakat
csókoddal a való életből lassan magunkra eszmélek.
Mint istenek, kik vággyal kettőből eggyé teremtve
alkották az embert, szeretve egymásba temetve.

2004 december 31:

Civil Rádió

Egy riportban elhangzik egy versem: