Üzenet


Most, hogy közeledek a fél hetven felé
- Átlag emberlét -
megállva kicsit éltem folyosóján
másképp gondolok már rád
kedves, fáradt, távoli jóanyám.
Emelhetném a telefont,
hogy a hideg plasztikba mondjak neked
várva-várt meleg szavakat.
S a szavaink, ha nem is a mennyekbe repülve,
de mást nem érintenek, csak a rideg műholdakat.
Nézem régi képedet,
s figyelem rajta ifjú szépségedet,
A szemed, mi úgy csillogott,
s büszke arcod, lényed, téged,
Szép fiatalságodban fénylő reménységed.
Kávémat kortyolom,
s a felszínén megcsillan nevetésed,
mikor a kis kotyogót tetted a gázra,
s ahogy együtt ittuk ketten, lassan elmélázva,
Lassan tűntél, lettél semmivé,
tündérszárnyad úgy porladt szemem előtt...
Csak néztem, s nem értettem,
Már semmi sem volt az, mint azelőtt.
Vádalkut kötöttünk. Keresztünk visszük,
Le nem tehetjük.
De fáradt vagyok anyám.
Menj végre, tégy egy csokrot
apám emlékére.
Köszönd meg neki,
hogy szeretett.
Bár látnám most a szemed!
Lehúnynád, és megcsókolnám.
Tedd le terhedet, keresztedet,
drága jó anyám.
A hangod mikor hallom, látom, ahogyan állsz
Magad, egyedül, és sok év után végre hazavársz.
Látod nem tetted meg mikor kértem,
de nem bánd!
Én tudtam végig, fagyos magad alatt
ott voltál mélyen legbelül,
Lágyan, melegen, csillogó szemekkel
őrizted, hisz az anyám vagy.
Nekem az egyetlen. Küzdöttél, keményen, emberül.
Nem mentem el, csak messze vagyok
Elzavartak, elüldöztek a másra váró karok,
Nem volt semmim , csak amit tőletek kaptam:
Hitet, erőt, szeretetet, vértet,
s a jövőbe vetett reménységet.
Elmúlt nélküled az idő, de bennem hagyta a nyomot,
mit veled lehettem, s én örökké veled maradok.
Hogy adhatnék én neked megbocsájtást,
hisz kezedben ringattad rám az anyai áldást?
Lassan elrepülnek a téli fellegek,
Én az óceánon túlra jöttem, hogy érezd végre
Én is vagyok.
Eljöttem, hogy hívj,
s látod hamarosan hazamegyek,
mert várnak végre már az ölelő karok.