A reggel mindig megfordítja az érzéseket, a reggel mindig elmossa az éjszaka kontrasztjait, azokat amik félelemmel vegyülten kavarodnak bennünk. Nyomasztó teherrel hajtjuk a fejünket a párnára, de könnyedén ébredünk fel feledve az elmúlt éj fenyegető érzéseit.
Nóra lassan hallani vélte a folyosóról beszűrődő zajokat, a cselédek ruhájának suhogását, a madarakat, ahogy zajosan mesélik az ablak alatt frissen szerzett élményeiket. Jól esett behunyt szemmel még lassan elnyújtózni. Nem akart kibújni a meleg paplan alól, nem akart még visszagondolni az előző estére. Hirtelen zajt halott az ajtó felől. Az anyja lépett be rajta. Tálcán hozott reggelit, majd becsukta maga mögött az ajtót. A tálcát az éjjeliszekrényre helyezte. Leült lánya ágyára, megsimogatta homlokát...-Nóra, mi történt tegnap éjjel? - A lány felnyitotta meleg- barna szemét. Fürkészni kezdte anyja arcát..., hogyan kezdjen hozzá....? Még nem! Még nem akart hozzá kezdeni.
- Nem várhatnánk még vele anya? Majd, majd...
Az anyja türelmetlen mozdulatot tett, elsimított egy nem létező gyűrődést a mindig tökéletesre vasalt ruháján. Megigazította a szorosan hátrafésült kontyából kikívánkozó hajszálat, szája résnyire húzódott, ideges rángás suhant át az arcán. -Nóra egész éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam. Az egész város tudja, hogy az a nő mikre képes. Miért kínozol a hallgatásoddal?? Ki vele! – Látszott, hogy nem bírja türtőztetni magát tovább.- Mit mondott?? Mit mondott neked??

Nóra felült az ágyban, átkarolta anyja nyakát. Az megfeszült, de tűrte lánya ölelését. Lassan elindult a keze lánya tarkóján, halványan végigsimított rajta.
- Nem mondott semmit.., elijesztett. Borzalmasat mutatott nekem és összeestem.

- Elájultál?! Mielőtt bármit mondhatott volna? Még egyszer el kell menned! Csak ő tudja nekünk megmondani a megoldást! Haladéktalanul öltözz fel, és megbeszéljük a továbbiakat!

Nóra anyja után kapott:- De mégiscsak... Mégiscsak

Az anya felkapta a fejét:- Mit mégiscsak?!- A hangja hisztériás rikácsolássá változott..- Mondd már!
Nóra megszokta már anyja kitöréseit az utóbbi hetek alatt. A mindig visszafogott, választékos anyja hetek óta, ketrecbe zárt tigrishez hasonlított. Nem volt képes már uralkodni magán és a félelmein. Összeomlani készült a körülötte létező tökéletes világ. Leomlani készültek a falak, amik bástyaként húzódtak eddig körülötte. A vagyon ami ezeddig egész életére befolyással bírt, homokszemenként pörgött ki ujjai közül. Nem tudta tovább az eseményeket önmaga irányítani, a lába alól kicsúszott a talaj. A tökéletes máz megkemenyédett, lassan megrepedt, mint egy régi kiszáradt agyagedény, és darabjai minden egyes napon hangos csörömpöléssel hullottak alá.

Nóra nézte az anyját, mély, átható pillantását ráfüggesztve figyelte e változást rajta. Tudta, hogy valami visszafordíthatatlan kezdődött, valami ami ez idáig meleg és bársonyos volt körülötte, valami ami eddig az élete minden napját biztonságossá tette..., ez a valami mára eltűnt. Napról-napra egyre alább ereszkedett az a súlyos vasfüggöny, ami az eddigi életét és az elkövetkezendőt elválasztotta.
Felkelt az ágyból, mezítelen talpa a hideg padlót érintve visszafordíthatatlanul ráébresztette a valóságra. Ez a hideg mint a penge vágott bele a bőrébe, ez a hideg mint egy ítélet kúszott végig fiatal testén. Ez a hideg belopta magát a szívébe, és megfagyasztott benne egy eldugott kis sarkot

. Vannak az életben olyan hétköznapi pillanatok, amelyek ellen hosszú évekig felvértezve állunk, észre sem vesszük, hogy a biztonság milyen erős páncélt von ránk. Ezek a pillanatok a sebzetlen lelkeket nem érintik, ezek a pillanatok a napi megszokott ritmus részévé válnak, de ezek meghatározó pillanatok lehetnek életünkben akkor, ha a lelkünk mint a sebzett tollú madár rebeg földrevetetten a sors iszonyú sasmadara előtt. Ez a madár ezelőtt vígan repkedett a fagyos sziklák felett, de megfagyni készül egy cseppnyi hókupacon, megadva magát a visszafordíthatatlan végzetnek.
A fagy csak első pillanatban érint éles fájdalommal, később bódító melegséggel ringat minket el, és még tudatában sem vagyunk annak, hogy már nem érezzük többé mi az, ami igazán biztonságos és meleg. Az elme mint a kábítószer elszórja bódító gőzét saját tekervényein, és már többé nem akar tisztán látni. Nórát még megijesztette a hideg. Ezzel a hideg józansággal nézett az anyjára, hangja is ugyanilyen hidegen csengett:
-A bajok még nem értek véget. Apám meg fog halni.

Az asszony a lányára nézett. Nézte azt a törékeny kicsiny alakot a szoba közepén, látta hogyan feszül meg lánya minden íze e kijelentésre. Látta, hogy a lány komolyan beszél, közeledett hozzá, de nem látta értelmét megérinteni. A lány teste megfeszült, szeme keményen, hidegen viszonozta pillantását. “Miért küldtem oda? Gyerek még!” Lerogyott a székre az ajtó előtt, szeméből lassan csendesen elkezdett patakban folyni a könny.

-Nóra nagy bajban vagyunk. Apád mindenét elvesztette. Mindenünket elvesztette. Néhány hét, és földönfutóvá válunk. Ne játssz velem! Miért mondasz ilyeneket??!! Honnan veszed ezt?

Nóra nem válaszolt az anyjának, csak nézett rá hallgatta, amit mond. Nagyon szerette az anyját, bár az mindig olyan távolinak tűnt számára, bármit tett, bármit mondott, Nóra sohasem érezte közel önmagához. Az anyja élete minden pillanatában valahol máshol járt. Olyan volt állandóan, mint egy kósza gondolat. Ott lebeg folytonosan mellettünk, de megfoghatatlan. Márta asszony hajdani szépsége még látható volt. Sűrű, tömött ébenfekete haja fényesen keretezte arcát. Nagy fekete szemei mint két sötét tűzgolyó mélyen eltemetett szenvedélyt tükröztek. Olajbarna bőre még ma is tökéletes volt szép arcán. Kora leginkább megtört tekintetében volt látható. Sokan kutatják, hogy miben áll az öregedés legelső jele a női arcokon. Márta asszony külleme még most is tükrözte ifjúságát, csupán szemének fénye tört meg.
Márta nem volt az a bizonyos "gondoskodó anya.” Márta nem ölelt, Márta nem csókolgatott gyermeket, de ott volt minden beteg ágynál, ott volt minden éhező szájnál. Ő inkább amolyan gondoskodó anya volt. Elhalmozta mindennel akit szeretett, de nem volt képes ölelni. Néha viharosan megszorította a lányát, de leginkább az ellátásában mutatta ki szeretetét. Naphosszat fésülgette, öltöztette . Ritkán mosolygott, szívből nevetni sem sokan hallották. Nem érdekelte a zene, a könyvek, nem érintette meg a festészet. Valahol mélyen a szívében irigykedett azokra akik eme foglalatosságokat űztek, és irigyelte azokat, akiket vonzottak a művészetek. Mindezt mély megvetéssel palástolta a felszínen, mint mindent amit nem értett. Az ő számára a művészetet a kamra megtöltése jelentette, a háztartás tökéletes ellátása, az úri körökben való mozgás a mindennapi élet tökéletes szervezettsége. Egyvalamiben mester volt: a gyógyfüvekben. Aki a szívéhez legközelebb állt, azt elhalmozta gyógyító kencéivel, piruláival, poraival, minden gyógynövénynek tudta a nevét, a javallatait és ellenjavallatait.
Nóra kisgyermekként gyorsan felmérte anyjának eme szenvedélyét, és ha törődésre vágyott, azonnal ágynak esett. Ilyenkor bizton számíthatott arra, hogy anyja napokon keresztül csak vele foglalatoskodik. Márta asszony ezekben az időkben, odaadó gondos anyává volt képes válni. Éjt nappallá téve a beteggel foglalkozott.


De most olyan korral állt szemben, amire nem ismert gyógyírt. A kilátástalansággal. Ez az a betegség, amely úgy dolgozik, mint egy zseniálisan megalkotott tökéletes méreg. Az első időben vad indulatok törnek az áldozatra, a gondolatok mint az éhes tigris kergetik a megoldást, nem találván rá őrjöngve kezdenek táncot járni az elmében, szétrúgva annak minden zegét, és zugát. Ezek után belefáradva ebbe a tébolyodott forgásba, megsemmisülve megadják magukat. Elenyésznek az agyban, nem akarván soha többé életre kelni. A beteg letargiába süpped. Nem érdekli többé a jövő, nem tépelődik tovább a múlton. Nem él a jelennek sem, benne él az elmúlásban ezentúl, mint egy zombie, aki már sem nem élő, de még nem is halott. A kilátástalanság képes minderre. Márta most kezdte tébolyult táncát. Mivel az ő vajákossága e helyzetben csődöt mondott, elküldte lányát egy nálánál rafináltabb vajákoshoz, Rebekkához. És most tanács nélkül, vért nélkül elhagyta minden ereje. És csak nézte a lányát....-talán nincs még minden veszve..., majd csak kitalálunk valamit,.... - még nem adta föl.

Nóra elbizonytalanodott látva anyja megfeszült arcát:
- Csak álmodtam anya. Talán csak rossz álom volt..- odaszaladt az anyjához és ölébe temette a fejét. Szorosan átkarolta annak derekát. Márta összeszedte magát, finoman eltolta leányát.
- Miért is küldtelek téged oda?! - nézett rá. Néhány, nagyon hosszúnak tűnő másodperc múltán megszólalt:- Ma este színházba megyünk. Öltsd fel majd a legszebb ruhádat, ne törődj semmivel. - elrendezte a ruháját magán, haját megigazította.
-Most menj be kérlek a húgodhoz, miután készen vagy a toaletteddel. Az orvos az imént ment el tőle. Ma kimondottan jól van, olvass neki egy keveset, míg nem ér ide Fleur kisasszony. Tudod, húgod nem szíveli a franciát.. - itt elmosolyodott. - No fel a fejjel! - Biztatóan biccentett lánya felé és elhagyta a szobát.

Nóra kissé felengedett, reménykedve nézett utána: - Az anyám! Ő mindent megoldott, most is megoldja..., süt a nap ma reggel..- gyorsan hívatta a szobalányt, felöltözött. Haját egyszerűen fésültette, de már az estére gondolt. Édes bizsergés futott át rajta: - Színház!!!..- ezt gyorsan elmondom húgomnak. Ő még nem jöhet velünk, de mennyire szereti hallgatni a beszámolóim minden percét! - Itt hirtelen elkomorodott..: Ó, édes kicsi húgom! Ő akkor sem sokat láthat, ha végre velünk tarthat.

Nóra húga egy hosszú betegség után vesztette el a szeme világát. Van az úgy, hogy amit a természet elvesz, ahelyett más nagy kincset ád. Még csak 9 éves volt, de úgy viselte betegségét, ahogy csak egy igaz, nagy lélek képes. Kemény akarattal küzdötte végig betegségét, és akkora életörömmel gyógyult fel, hogy csak a hála maradt benne az élete iránt, amely hála mellett eltörpült az, hogy soha többé nem láthatja szemével a világot. Megtanult önállóan közlekedni a kastélyban, nem tűrte a segítséget, még öltözködésnél sem. Ezernyi apró örömöt talált meglévő érzékelésében, de legfőbb örömét a zongoránál lelte. Először az ujjai alatt megszólalt hangokat csak önállóan, önmagukban csodálta . Képes volt álló napon keresztül csak ütögetni egy-egy billentyűt. Majd a család megunván e hangokat vele együtt hallgatni, egy zenetanárnőt szerződtetett mellé.

Fleur kisasszony vénlány volt, ki tudja mióta már, hogy gazdag családok elkényeztetett gyermekei elméjét csiszolta. Szigorú volt és hatalmas műveltséggel rendelkezett. Négy éve volt a családnál, és ma már franciára is oktatta a lányokat. Nóránál már csupán csiszolni kellett a meglévő tudást, de Klára még csak most ismerkedett a nyelvvel, de mint játékos gyermek csak kedvenc játékszerét akarta kezelni, a zongorát. Fleur kisasszony csak nagy-nagy szigorral tudta a hangszerről a francia nyelvre terelni figyelmét.
A két lány szinte elválaszthatatlanok voltak, nem jelentett problémát a köztük levő korkülönbség. Nóra úgy kezelte a húgát, mintha annak a legkisebb testi problémája sem lenne. Csak egy gyermek tud úgy elfogadni egy helyzetet, hogy fel sem tűnik neki más ember fogyatékossága. Nóra számára a húga léte teljességgel természetes volt, nem firtatta a természet döntését. Most azonban, hogy élete elérkezett a 16 évéhez, érdekes kettősség kezdett játszani benne. Egyrészről megmaradt kicsi gyereknek, másrészről a nőiesség apró bimbói nyitották szirmaikat jellemében.

Klára nem várta meg nővérét, zajosan rontott be a szobába:
-Nóra! Édesapa megígérte, hogy hamarosan a nagymamáékhoz megyünk!- Klára arca ragyogott a boldogságtól.
-Klára! Vigyázz mert rálépsz a ruhámra! - Nóra nevetett. - Gyere ide mellém, mindjárt elkészülök. Van egy kis időnk a kisasszony látogatása előtt. Mihez lenne kedved?

Klára lebiggyesztette száját: - Fleur kisasszony!! Remélem nem visszük magunkkal a nagyiékhoz! Örökösen a francia! - dobbantott egyet kis lábával és harciasan megállt a szoba közepén

-Ó te kis amazon! - Nóra nem állta meg nevetés nélkül .- Na gyerünk! Mit csináljunk ma reggel? Lenne kedved egy szép meséhez? Mondjuk a parkban, ma gyönyörűen süt a nap. Szóval a nagyiékhoz mész?
-Nem , nem csak én! Mi ketten!- Nóra meglepődött
-Erről nem is tudtam, így meg jobb! - arca felderült. Apja szüleinél nagyon szeretett lenni, bár nagyapa örökös hadi beszámolói néha untatták. - Mit szólnál hozzá, ha kitalálnánk egy mesét mi ketten az ő meglepetésükre, és azt előadnánk nekik? Hm?- Klára arca hirtelen meglepődöttséget mutatott, majd gondterhelten összehúzva kis szemöldökét kijelentette:
-Ó! Az nagyon komoly munka lesz! Én leszek a szép szőke hercegnő.

Nóra palástolva nevetését, gyorsan helyt adott neki:
-Igen-igen. Borzasztó sokat kell rajta dolgoznunk, de annál szebb ajándék lesz. Természetesen egy szép szőke hercegnő megformálása csakis rád várhat, nem is gondoltam másként.- felállt, megfogta húga kezét és elindultak a parkba. Klára a feladat nagyságán fellelkesülve buzgón lépkedett nővérével.
Két gyermek. Két gyermek, akiknek még eszük ágában sincs gondokkal törődni, akik közül egy azonban már arcul csapta a rossz szellemet, a másik lelkébe pedig most férkőzött csak be.