Epilógus
Összekulcsolt kezemben
megnémult ima
olvasóm néma gyöngy-
sor elmúltam könny, s por
maradt. Maradok.
Ezerbe szakadok,
hátam zúzzák az ősök,
nem keresek, nem költök,
hát nem is lelem
Kegyelem? Átok, áldozat,
s az alázat alatt mi maradt?
Összekulcsolt kezemben
gyűrött fecnin röpke sóhaj
sikollyá nehezült,
lelkem bezárt, rajta bazalt
amit az ész akart,
s én magam alatta a szakadék .
Torkomra forrasztva rég
áldás, remény,
s minden, mit ígér az Ég
tékozló gyermeke vagyok az Úrnak,
kit visszatérte előtt még szíven szúrnak.
Becsapott ajtó vagyok
az orrom előtt,
kulcsra akasztott szög...
Értelmetlen. Fal, mely mielőtt megépítették
már romba dőlt.
Csak összekulcsolt kéz vagyok
az Ima vége, értelme, hangja nélkül
kampóra tett húsvéti sonka
mit ottfelejtettek, s elfüstölnek végül.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
