Bár képes lennék...!

Elmondanám nektek
a víznek milyen íze volt,
ahogyan a forró napban
a föld alól felbukkant vödörre
buktam. Elmondanám, ahogy
csendben, hűvösen éreztem
a csodát, ahogy a Föld kincse
szomjat olt.

Lefesteném nektek a zenét,
amit behunyt szemhéjam alá
festett... Ahogy lágyan bontott
színeket a harmónia bennem,
mit valami tárlat, akvarellel nyitott,
majd súlyos olajnyomat, lüktető vörösen
ahogy sebzett a fájdalom, és az örök
kék az orgonák hangjában...
bár lefesthetném nektek, amiket láttam!

Elénekelném a tájat, merre visz az utam,
rendezett hangjegyekként a fasorban a fák,
mögötte lágy akkordként fénylik a folyó,
a hegyek basszusára fuvolaként rebben
a napfény,...
Elénekelném nektek, ahogy hullámzik,
majd árad az örök ritmus. Dobverőként pereg
a Lét kezében, a tavasz minden perce,
csak hangom lenne rá, hogy megmutassam,
hogy halljátok ti is, csak egy percre!

Csak szavaim vannak.
Fehér lapon csak fekete betűk,
hanyatlik a kéz, s csukódik a szem,
nincs értelme...
Mit mondhatnék, amit nem mondtak már?
Költőnek lenni akarat, hogy mutass, hogy adj,
 használom én is..

Nincs jogom,
csak ha jobb, ha több, de egy újabb vers,
 egyre megy. Mi nekem a fenséges melódia,
versem után neked marad csak egy hegy.