A Ragadozó
Sárban született. Anyja ölén
lüktetve, melegen ölelte át a vadon,
nem is emlékszik már talán,
hogy létezett valaha igazi, mély oltalom.
Kövek nyesték talpát,
s csak futott, futott vérezve, rettegve, égve
árnyak keresték míg nyugta volt,
sikolyok űzték minden meredélybe.
Adta magát szélnek, s verte eső a hátát
s csak hideg odú, mi ígért meleget,
párja holt testén a mart nyomok,
s csak egy röpke pillantás rá, hogy kiszenvedett.
Csöppnyi élet, mi nyüszítve kér,
veri a szél a lombot odakünn,
mivégre szaladjon vadászni:
nincs már semmi, tán néhány kóbor sün.
De nem fogy a sírás, követel az éhség
osonva szalad elmarni hát, mi mozog
szíve sem dobban, ahogy figyel,
mikor meglátja a védtlen áldozatot.
Röpke sóhaja a létnek,
ahogy roppan a gyenge nyak,
emitt várják haza, ki már halott,
amott egy anya éhes kölykéhez szalad.
Reppennek széjjel ijedten a varjak,
halálsikolytól zeng, zúg a vadon,
s a ragadozó nyaldossa jóllakott kölykét,
mint a rég elveszett, meleg oltalom. |
AJÁNLOM AZ OLDALT
