Csendért kiáltok
Húsomba marva körmömmel állok sötét zivatarba csendért kiáltok. Szél se süvítse velem, mit elvet már az értelem! Fokozhatatlan fokozatok, botcsinálta okozatok vihara tép. Sebeimen foszlik a tép ázott ,meleg földszag vonzza testem feküdni bele elgémberedetten, hagyni végre a férgeket gyártsanak hát belőlem testetlen kísértetet édes húsomról egyék, csak vegyék, csak vigyék...! Hisz erre vágynak a nyomomba szegődött lelketlen árnyak. Úgy terpeszkednek énemen, mint akik hazajárnak. Csak befogni számat: ne kapjak szót, ne vegyek levegőt... Ó merre van már a tisztes alázat, mikor ellenfelem- ben akarva keresem mit tisztelhetek? Nemes küzdésben nem követem monoton, át felszentelt szobrokon, kiáltó szavakon át minden láb- és hangnyomát. Nem! Küzdésben nem tiporni vágyom, nem gyilkolni, csak sújtani ki áttipor az igazságon. Negédes, fényes műmosoly, mögötte drága műfogsor, idegsejt selejt kapaszkodik mint a rák mindenki másba, hogy öltöztesse magát talmi csillogásba. Ázott földszag vonzza testem, ez a világ nem oly tiszta, mint amit kerestem.
|