Morzsák /avagy hogyan váltak valóra a mesekönyv lapjai/

Ha valaki olyan gyermekről hall, aki rendszerint egyedül játszik, vagy napjai nagy részét családi örökségű csipketerítővel leterített mahagóniasztalnál tölti, általában első érzése a sajnálat a gyermek iránt. Bizony, hogy rosszul teszi.

Anyám, és apám fiatalságának minden szépsége egy pillanat alatt fonódott össze apám családjának minden tiltakozása ellenére. Apai nagyszüleim keserűen kapaszkodtak még abba a milliőbe, amit még kisnemesi múltjukból képesek voltak megőrizni. Volt ebben természetesen valamiféle gőg is, amit abban az időben szemlesütve, vagy enyhe mosollyal tolerált a szomszédság, és segített ebben az elnéző mosolyban az is, hogy a nagy műveltségű, és kiváló iskolákkal rendelkező nagyapám a szocializmus ideje alatt beállt postásnak. És ki ne szerette volna azt az embert a környéken, aki havi rendszerességgel hozta a nyugdíjat, a kedvenc napilapokat, és akihez egy-egy jó futballmérkőzésre bármikor beülhetett a környék férfinépe televíziót nézni? Ilyenkor nagyanyám kipenderedett a konyhába, és míg a szobából hallatszott a hangos szurkolás, ő megfőzött egy seregnyi vendég számára. Nagyanyám ugyanis csakis sok emberre tudott főzni. Beleszületett a vendéglátásba, dédszüleimé volt Újpesten a Cserge vendéglő, amit az államosítások idején egyetlen délután vesztettek el, és amiről a nagyi sohasem beszélt túl sokat. Nem , nem beszélt sokat szavakkal, de annál többet a szemeivel. Talán félt attól, hogy a cserfességem bajt hoz a családra, vagy egyszerűen túlságosan fájt neki erről beszélni. Annyit tudok, hogy egy délután felfegyverzett férfiak rontottak be, és a tulajdonost, és a családját a vendégekkel együtt azonnal kizavarta az étteremből. Az ajtóra egy tábla került, és egy hatalmas lakat. Nagyanyámék egy ideig a hűtőkamra egyik folyosójának apró nyílásán keresztül jártak be élelmet lopni, de ez csak addig tartott, ameddig maga a hatóság meg nem tette ugyanezt, csak éppen hatósági engedéllyel, és a főbejáraton keresztül. Megszokta, hogy a vendéglőben este volt a legnagyobb munka, és soha életében nem volt képes ezentúl rendes időbeosztás szerint élni. Sokat gondolkodtam már azon, hogy fiatalasszonykorában hogyan oldotta meg az öt gyermeke körüli teendőket, de erről a titokról a fátylat talán majd később tudom fellebbenteni.
Abban az időben, amikor az én emlékeim sorait vésni kezdte gyémánthegyű pennájával az élet, a nagymamám esténként egy számomra igen érdekes gépezet elé ült a szoba asztalánál, amely gép mindig ott állt várva a nagyi szorgos kezeit. Reléket állított össze, szegecselt egy elektronikai üzemnek. Mindez engem egy cseppet sem érdekelt, ellenben lenyűgözve csodáltam az apró összetevőket, amelyeket apró kis nejlonzacskókban tárolt. A gép minden este halkan zümmögve dolgozni kezdett. A nagyapa mellette ülve olvasott, miközben időről-időre szipkájába helyezett egy-egy cigarettát.
Itt éltem velük gyerekkorom nagyobb részét. Egy cseppet sem találtam unalmasnak, avagy egyhangúnak náluk az életet. Két aprócska szobája volt a háznak, hatalmas , nehéz szekrényekkel, és könyvespolcokkal. Ezek a szekrények, és polcok jelentették akkoriban nekem a mindenséget. Első, és legfontosabb felfedezni valóm természetesen a könyvek voltak. Esténként , vagy inkább késő éjszaka amikor ágyaztunk, a nagyapa először mindig felhúzta a hatalmas órát az ágy felett, majd megigazította a Jézus képet a falon. A biblia történeteit ezekben az esti rituálé szerű ágyazások alatt ismertem meg. Nem, nem semmiképpen sem mondhatnám, hogy nem volt a témához kellően komoly ez az időpont. Nagyon bölcsen látta a nagyapám, hogy engem semmiféle ájtatos módszer nem lenne képes ezt megismertetni, hát megragadta a gyermeki fantáziámat, és a lepedőkkel, játszva bemutatta nekem az akkori időket, illetve annak néhány emlékezetes alakját. Az esti olvasás elmaradhatatlan volt. Hosszú percekig lapozgattam a mesekönyvet, gondosan tanulmányozva benne a szép, festett képeket lovagokról, királykisasszonyokról, sárkányokról. Nem volt ez annyira egyszerű feladat! Először is tengernyi könyv állt a rendelkezésemre, és azok között kellett megtalálni a legmegfelelőbbet. Sokszor meggondoltam magam, és a nagyapa hátára állva felkapaszkodtam ismét a könyvespolcra, és nagy nehezen ráleltem az aznapi kiszemelt mesegyűjtményre. Nehéz döntés volt, hiszen először is a kedvenc meséimet is szerettem volna újra, és újra hallani, másodszor pedig ott várt még a rengeteg, ismeretlen történet. Ott tanultam meg olvasni. A nagyi szemét figyeltem, ahogyan fut a sorok között, és figyeltem, amit mond. Tudta ő már egy idő után, hogy tudok olvasni, alig múltam négy éves, és együtt, hangosan olvastuk a meséket. De még azután is ő olvasott fel nekem egy mesét, majd mindketten megfogtuk a saját olvasnivalónkat, és késő éjjelig bújtuk a könyveket.
Emellett ott volt még a nagyiék bárszekrénye. Tükrös volt belül, és fejjel lefelé fordítva a talpas- poharak olybá tűntek az én szememben, mint a hercegkisasszonyok egy csillogó királyi bálban. A bárszekrénynek mindig mandulalikőr illata volt, és a csiszolt-üveg mandulalikőrös palack volt a lovagok legnemesebbike, hiszen olyan sisakot hordott a fején, amelyen még a bárszekrény apró lámpájának a fénye is megbicsaklott. Bizony ott nyüzsögtek körülötte a talpaspohár kisasszonyok, és lesték minden szavát! Hányszor, de hányszor ültem ott, történeteket gondolva a mesebeli királyról, aki ezen a bálon hirdeti ki, hogy kihez adja a egyetlen, szeretett leányát!
Mégis a legmulatságosabb az volt, amikor megérkezett Vili bácsi. Ő a szóbeszéd szerint szabász-varró volt, de ez csak szóbeszéd! Ő rettenthetetlen vadász volt, legalábbis nekem folyton azt bizonygatta, akinek a kamrája tele van különlegességekkel. Első dolga volt mindig megdicsérni a frizurámat, mert mint mondta, ő csakis finom családokhoz járatos , ahol a jómodor elengedhetetlen. Majd rendszerint rátért a véznaságomra, amire csakis az ő világhíres szakácsnő felesége tudna gyógyírt, és máris sorolta a menüt: medvetalpleves, óriáskígyó-uszony, tigrisbajuszra tűzdelt békamáj, de elvétve említette az oroszlánfültő pörköltet is. Nem tűnt igazi nagy vadásznak. Először nem is hittem neki, de hamar eloszlatta kételyeimet. Azt mondta, hogy azok a vadászok, akik megjárták már rózsabokros hegyeket, azok csakis csíkos fürdődresszben vadászhatnak, de a lócitromvédő bizottság felfedezné őket, ezért álruhát hord. Ekkor mindig nagyokat nevettünk, hogy hogy megvicceli a lócitromvédő bizottságot, és csakis én, meg a nagyiék tudják, hogy ő különben nagy-nagy vadász.
A lócitromvédő bizottsággal nekünk is vigyáznunk kellett. A nagyapa ugyanis varázsszert főzött. A szilvát ősszel összeszedte, hordóba tette, majd egy furcsa gépet tett a konyha közepére, amibe belerakta a már nem szilvakinézetű gyümölcsöt, és a cseppenként gyűlt italt üvegekbe töltötte. Olyankor, ha csengettek, ki sem szabad volt menni az ajtón, nemhogy kiszaladni, vagy kikiabálni, hogy ki az. A nagyapa szilvapálinkájának nagy híre volt a környéken, de nem is adta csak úgy senkinek. Csakis ajándékba adott, ha adott egyáltalán de csak diannáscukorként emlegették, ha valaki olyan előtt került szóba, aki félő volt, hogy elmond bármit is a lócitromvédő bizottságnak.

A nagyszüleimnek öt gyermekük született. Kettő lány, és három fiú. Amikor én megszülettem, már csak a három fiú élt. Az egyik kislányt négy évesen veszítették el, amikor magára rántotta a forró halászlevet. A másik neve Aranka volt, aki tizenkilenc éves korában öngyilkos lett. A nagypapa minden irántuk érzett szeretetét, és rajongását nekem adta. A téli hidegben a Fővárosi Nagycirkuszba jártunk. Mindig, minden előadást megnéztünk, és csakis a legjobb helyekre vette a jegyeket. Olyankor már kora délután megfürdettek, a hajamat megmosta a nagymama, két copfba fogta, és masnit kötött bele. A mama felvette a balettáncost ábrázoló medállal az nyakláncát, krasznaja moszkvát fújt magára , amit én a mai napig jó illatúnak találok, hajára hajhálót tett, hogy a frissen berakott frizuráját ne fújja szét a szél. A nagyapa öltönyt húzott, és az ingje kézelőjét a legszebb inggombbal fogta össze. Útban a buszmegálló felé meg-megálltunk a kapuknál, a nagypapa büszkén hallgatta, ahogyan a szomszédok elmondják, hogy lám, milyen nagyot nőttem, és hagyott nekem időt arra, hogy felkészüljek lélekben is minden előadásra. Valóban ünnepek voltak ezek az esték.
Egy este a szovjet vizicirkusz lépett fel. Az egész színpadot feltöltötték vízzel, és a szereplők kis hajókon mutatták be az előadást. A nőkön olyan ruhák voltak, amilyet én csak adddig a mesék szereplőin tudtam elképzelni. Gyönyörűek voltak, igazi, varázslatos mesevilág termett a színpadon.
Egyszer, egy pillanatra elsötétült minden, és a kis hajókat felváltotta egy nagyobb, amelyen egy királynői jelenség ült. Valódi, orosz szépség. Az előadás végén ismét minden elsötétedett, mindenki szedte össze a holmiját, csak én nem mozdultam. A nagyszüleim már könyörgőre fogták, hogy vége, értsem meg, nincs tovább előadás, mennünk kell haza, de én csak vártam, és vártam vissza a fellépőket. Akorra már odasereglett körém minden jegyszedő, sőt már a fellépők közül is, mert csak potyogtak a könnyeim, és nem akartam elhinni, hogy vége. A nagyinak már kezdett fogyni a türelme, de a pap nem engedte, hogy akár egy egyetlen rossz szót is szóljon hozzám. Majd megjelent az a nagyon szép orosz nő, és hozott nekem egy fejdíszt. Csak az arcára emlékszem, és valakire, aki fordított. Ölbe vett, és énekelni kezdett,majd a szemembe nézett, és azt mondta, hogy ha igazán elhiszem, hogy nincs vége ennek a csodának, akkor valóban nincs vége. De nem ott folytatódik, ahol először megpillantottam, hanem tovaszáll. Az én dolgom, hogy újra megtaláljam.

A nagyapa akkor felemelt, és én végre engedtem, nem ellenkeztem, hogy elvigyen onnan, ahol egy orosz cirkuszi sztár megsúgta nekem, hogy mi határozza majd meg az elkövetkező életemet.