Sebaj! Jól vagyok

Jól vagyok kösz. Örülök,
hogy nem kérdezted...
éppen körmöt köszörülök
élesre, meg-meg csiszolom,
hogy megcsillanjon rajta a fény...
tudod, ez is valamiféle vélemény,
azokról kik körmeik helyett
szedett-vedett glóriával
magukat fényezik folyton.
Én pedig jól vagyok,
fájdalmam néma döbbenetté fojtom
fent a magasságos könyvelő,
és oldalán az égi jegyző
tudja rég : én csak mint mezei köny-nyelő
feszítem húrrá az ideget.
Te tudatos-ostoba vérengző
fogaid mélyeszted húsomba vájva,
de én várok. Míg szakadár mérged
erőmmé válik, s majd éles körmeimmel
veszlek célba téged,
te nyomomban lihegő, örökös árnyék.
Míg én lélegzet visszafojtva várom
a pillanatot, te önmagad lököd
égető pokolra lélek nélkül,
fényes üstökös helyett, szánalmasan
égő üstököd porba hull.
És én csak arrább rúgom, mint valami
túlérett tököt.

Jól vagyok kösz. Látod, hátam egyenes,
kardvirágot nyeltem, bár te karóba húztál
s most szirmaim mosolyogva bontják
önmagam. Általad ásott síromon
kék nefelejcs virít, széttapostál mint hernyót,
de már pillangóként repülök szárnyamon.
S csak kiszáradt kóróként maradtál,
belédobva egy gödörbe
s én rózsaként születtem újjá
tüskéket köszörülve.