Pokoli nyugalom
A poklon túl pihen... Lávába égetett meddő jajszó a szemfedője. Fájdalmak, remények, égbe kiáltott esdeklő imák, és reménytelenség temérdek. Mind, mind ráfeledve, eltemetve. Vónóként húzva hullott hajszálain zenélt szerenádot … még önmagának, a reá váró összes sakálnak hogy eljárja önmagával a végső haláltáncot. Most ott pihen. A poklon túl. Bazaltkőként nehezedik rá minden kínja. De még bírja, csak pihen. Márványba önmaga marta ítéletét... Ránehezdve keresztje: neve. Aranyra festve betűin léte ígéretét, könnye mossa, cseppről-cseppre marja sziklabörtöne sarkait élesről lágyra , az érte esdeklők szavára dobban egyet, majd újra, és újra, ujjbegyében rezzen az ideg, pillái nyílnak..., a poklon túlra hívja újabb háborúra léte, létének egyetlen értelmes érve: lesz kiért meghaljon újra, szeretve várják őt visszatérve. |