Amiért érdemes könnyezni

 (a képeken Blanka látható. 3, 9, és 10 évesen.Most 10 éves.)

2005, augusztus 21

Ma Blanka az esti "női dumapartin" a fürdõszobában egyszercsak elhallgatott hirtelen, csak ült, és nézett rám nagy kerek szemekkel...
Megkérdeztem, hogy mi jár a kis fejében , mire keresve a szavakat elmélázva elkezdi: Bevillant neki egy érzés, amikor tavaly ilyenkor, amikor pontosan ugyanígy együtt beszélgettünk,  nagyon boldog volt, talán mert jókat nevettünk, talán valami más miatt . Nem emlékszik mindenre, nem emlékszik hogy min derültünk olyan nagyokat, csak "érzi" milyen jó volt, de akkor azt nem tudta, csak most utólag.
- Csak úgy beleborzongsz igaz? - firtattam mosolyogva, és hirtelen úgy éreztem, hogy szétszakít minden emlék, ahogyan a szemébe néztem - ezek a pillanataok azok, amelyektõl boldogok vagyunk. - folytattam - Nagyon régen, talán akkora lehettem mint te, sétáltunk apámmal, és  eleredt az esõ. Apu ravaszul rámnézett, és hirtelen ötlettõl vezérelve bejött velem egy boltba, hogy nyomban vegyünk két esernyõt. Drága holmi volt az akkoriban, nem ilyen újmódi eldobható fajtákat árultak. Valahogy annyira felszabadult lettem, hogy apám nevetve, mintha valami csinytalanságot csinálnánk adta ezt elõ, majd büszkén tartva új esernyõnket ballagtunk hazafele. Érzem ma is a tenyrét a tenyerem körül...- mondtam a lányomnak,- csak azt bánom, - fűztem hozzá -, hogy nem mondtam akkor neki meg, hogy milyen boldog voltam abban a pár órában.

Ránéztem a lányomra, a néma fénylő arcára és úgy éreztem valamit még mondanom kell neki, mert ekkor, ott  vele kettesben beszélgetve értettem meg azt, amit már régen meg kellett volna értenem :
- De ezt nem fontos feltétlen mindig megmondani. Nem baj, ha nem mondjuk, mert én is nagyon boldog vagyok veled, és mi szülõk is ugyanazt érezzük, és ugyanilyen boldog volt akkor ott az apám is, csak amikor átéljük még nem tudjuk. De benne a pillanatban, és õrizzük örökkön örökké.

Ahogy figyelt rám Blanka, hirtelen könnyes szemmel, szélesen mosolyogva szorosan, nagyon szorosan átkarolt. A torkomban egyszerre valami hatalmas gombóc nőtt, köszörülve azt, patakzó könnyekkel szorítottam én is őt magamhoz, az én bölcs kicsi lányomat..

Bejött a párom, néz ránk, mitõl könnyes a szemünk, mire egyszerre vágtuk ki nevetve:

- Mert most nagyon boldogok vagyunk!

Hát igen, ezekért a pillanatokért érdemes élni.