Recept (hozzám)

Szépen fénylik a fólia az előkészített hús csomagolásán. Játszom egy kicsit vele, olyan, mint egy párna. Csülökpárna. De nem sokáig időzhetek, ideje nekiállnom a munkának. Elő a hagymát, fokhagymát. Szépen, módszeresen, mert minden varázslathoz gondos előkészület kell.
Szeretek főzni. Szeretem, ahogy a kés hibátlanul belesiklik az anyagokba, a rendszertelen formákból rendezett katonákat szelek. Mindennek megvan a maga dinamikája. A húst szeretettel, melegséggel kell vágni, tisztelve az erejét, a lüktetését. A hagyma virgonc, örökösen kisiklik a kézből. Fénylik csupasz önmagában, kissé vulgáris is, ahogyan kibontom a ruhájából. A hagymát egészen pici részekre aprítom, hogy amikor a kész étel a szánkba kerül, ne harapjunk rá a hagymadarabokra. El kell olvadnia az összetevőkben, hogy velük eggyé válva valami mássá alakuljon. Valamivé, ami úgy táplál, hogy közben a kulináris élvezetekben részesíti azokat, aki kapják. Táncol a kés a kezemben, szinte ritmusa van. Egy apró darabka sem csúszott félre. Tökéletes. Alább nem adom.
Az olaj akkor megfelelő, amikor a fény köröket rajzol a felszínére, forrón és éhesen várja, hogy magába olvassza amit beleteszek.

Érteni kell mindennek a nyelvén. Tisztelni az egyéniségét még egy hagymának is. Régi titka ez az ősi családi recepteknek. Nagyanyám kötényének suhogása öleli körbe a derekamat, és apám felfedező szemének csillogása fénylik a szememben, amikor várom az olaj sercenését a beledobott hagymadarabok körül.
Magam vagyok, és egy cseppet sem zavar. Eggyé válok a munkámmal Az életem túlságosan rövid ahhoz, hogy elutasítsam ezeknek a pillanatoknak a varázsát. Kezem a fazék fölé tartom, várom a felcsapódó gőz melegét. Mosolyogva húzom el, majd összedörzsölöm a két tenyerem. A legjobb kézkrém. A felszálló gőzben benne minden vitamin, amire szüksége van a bőrnek. A konyhám kész kémiai, fizikai labor. A szemem előtt peregnek az iskolás évek, és bennük a kísérletek. Most szabadon játszadozhatok az anyagokkal. Egyre izgatottabb leszek. Még csak fizikai folyamatokat figyelhetek meg, de lassan előbukkan a kémia is.
„A világ csoda...” Hallom apám hangját a fejemben. „ Aki ezt nem akarja megélni, aki behunyja a szemét ezek előtt, örökre boldogtalan marad.” Csak álltam akkor mellette ámulva. Ezek voltak a „Boszorkánydélutánok”. Együtt mentünk beszerezni az alapanyagokat. Ilyenkor apám rendszerint elköltötte a nála lévő összes pénzt, és hazaérve sugárzóan mesélte, hogy nagyon jól éreztük együtt magunkat. Izgatottan varázsolta elő a szatyorból a rákkonzervet, amit még soha életében nem evett, így kellőképpen fontosnak tartotta azt gyorsan megízlelni. Abban az időben minden fillérre volt otthon kiszámolva, de őt ez egy cseppet sem érdekelte. „A szükséges dolgok, és a szükséges cselekedek unalmasak. A haszontalanságok teszik élvezetessé az életet” - és én ebben mélységesen egyetértettem vele. Ebből a megfontolásból nevezte a vacsorafőzést boszorkánydélutánoknak. Főzni szükséges, tehát borzasztóan unalmas elfoglaltság, de egyből más színezetet kap, ha úgy tekintünk rá, mint valami varázslatra. A magukban íztelen dolgok sokaságából a fazék mélyén összefőzve, csodát komponálunk.
Így lett számomra játék a tanulás, és kacagva szaladtam hét évesen leellenőrizni, hogy a hűtőszekrény hátulja valójában fűt, és így lett számomra játék, felfedezésre váró hatalmas kaland az egész élet.

De nehogy bárki is azt gondolja, hogy a játék valami komolytalan dolog. Nem, nem az! Tilos bármi szükségszerűvel elrontani! Az életet nem lehet szükségszerűen élni! Azonnal elveszíti a varázsát, a zamatát, mint ahogyan az étel is, ha nem szívvel készítem, hanem mert muszáj. Nem is verseny, hiszen a játéknál öröm maga a részvétel. Nyertesek, csakazértis elsők, csak azok akarnak lenni, akik nem érzik a felszabadult örömét annak, hogy "megpróbáltam”. Akik nem önmagukhoz mérve mérlegelnek, mert ha azt tennék, akkor eleve győztesek lennének minden pillanatában annak, amit szívvel-lélekkel, a tőlük telhető legjobban visznek véghez. Mérik önmagukat, hasonlítgatják, pedig csak résztvevők kellenének. Bírákat keresnek, igazolást, pedig csak felfedezés, ízlelés, tapasztalás van. Egy életen át.

Volt egy játszótársam. Azt hittem, hogy az, pedig ő csupán a léte minden mozzanatában szükségszerű ember volt. Semmit, de semmit nem tett örömből, felszabadultan. Minden cselekedete, még a szabadidejének az eltöltése is aszerint volt kiválasztva, hogy mi vetít re jobb fényt. Fontosnak, és nagyon szükségszerűnek akarta hinni magát.
Egyszer bíráskodni hívott engem, igazolást keresett a szavaimban valamire, ami a legostobább szükségszerű gondolat az életben, mégpedig arra, hogy ő előírásszerűen mindent megtett, csak akik körülötte élnek, azok a hálátlanok.
Néztem, és csak néztem a levelet, és kerestem a mögötte rejlő embert. Mindent elrontott. A legnagyobb hibát követte el, amit az én szememben bárki is elkövethet, mégpedig azt, hogy nyerni akart azok felett, akik vele együtt ízlelik, tapasztalják, fedezik fel az életet. Érdektelenné vált a saját maga számára, holott a felénk irányuló érdeklődés a külvilág felől tükörképe annak, hogy mi mennyire merülünk el annak a csodálatában. Megszűnt teljesen bármi mással is foglalkozni a maga sajnálatán kívül, és siratóasszonyokat keresett maga mellé, és persze társakat, akik vele együtt gyaláznak.

A krumpliszemek előttem a tálban békésen várnak a sorsukra. Felülre került egy aprócska, nem is értem, hogyan tornászta fel magát ide, ilyen előkelő helyre. Á! Látom már: egy erősebb tartja a csücskével.
A pucolótálcán előttem felhalmozva a résztvevők levetett ruhái: vöröshagymahéj, fokhagymahéj, krumplihéj. Kedves összevisszaságban, ahogy a segítségemmel nekivetkőztek a közös mókának. Vasárnapi ebédet játszanak. Tény, és való, a hagyma hamarabb került a fazékba, kikiálthatnám őt győztesnek, de nem sokra menne versenytársak nélkül, így csak csendesen, minden ováció nélkül válik üvegessé a meleg egyvelegben.

Nem, nem az a baj, hogy valami nem tetszik. Nem az a baj, hogy kiöntjük a szívünket. Az a baj, hogy önnön piedesztálunk lealázza azokat, akiket alatta valónak tekintünk. Én ennek nem tudok tapsolni.
A kisgyerek építőkockákat tesz egymás tetejére. Ha leborul a torony, ki a hibás? A kockák? Ez meg sem fordul a játszó gyerek fejében. Szentnek tekinti a feladatot, a legnagyobb komolysággal feszül neki, mégis örömét leli benne. Nem szükséges, hogy felépítse. A szándék maga az öröm, az alkotás öröme, amibe belefér az is, hogy hibázunk. Belefér az is, hogy ráleljünk önnön hibáinkra, és azokat mérlegelve felépüljön bármi. Akár ez az építmény lehet maga az életünk is.
Amit az említett kérdésről gondoltam, megírtam, megválaszoltam. Tudtam, hogy mit teszek. A számháborúban leolvastam az előttem álló homlokáról, mekkora az ő értéke. Számomra ő kiesett a játékból. Az azt követő események arra engednek következtetni, hogy az általam kimondott szám valós volt, tudta, hogy célba találtam.
Egy ilyen esemény kétség kívül mindenkinek kínos. A válaszreakciók változatosak lehetnek, az esetek nagy többségében ez a játék része, nincs harag, legközelebb én írok ki a homlokomra olyat, hogyha valaki azt rám olvassa, valószínűleg szíven üt, de legalább megtanulom, hogy mekkora méretekben teszem magam a mérlegre a környezetemmel szemben. Ebben az esetben azonban az illető számára vérlázító is volt. A játszótársam azt gondolta a barátságnak lehetnek szükségszerű elemei, mégpedig a folyamatosan mosolygó fejbólogatás.

Nyárról maradt paradicsomlével iparkodok ki a kamrából. Kettévált már a várakozásban. Az üveg alján maga a paradicsom, felette a víz. Időnként fel kell rázni, különben túl sűrű lesz, vagy íztelen, ha csak a tetején levő híg valamit kóstolom. Maga a paradicsomlé bizonyára meg van róla győződve most is, hogy tökéletes, hiszen az is. Csak én kívülről láthatom meg igazán jól, amit ő maga nem tud. Mint külső szemlélő veszem észre, hogy bizony alulra került ami a lényeges, felül csak a gyenge hígításra szolgáló lötty van. A palack poros. Látszik, régen nem nyúlt már érdemben hozzá senki. Nosza! Én jól felrázom! A tetején a lezárásra szolgáló celofán láthatóan nem örül ennek, nem sok hiányzik, hogy ki ne szakadjon. Miután végeztem, mosolyogva szemlélem: ez az üveg paradicsomlé bölcsebb, mint sok ember. Tudja, hogy időnként mindenkit fel kell rázni, csakis a javára válik.

Az élet tehát megadta nekem a legnagyobb felfedezést: Mit kezdek majd valakivel, aki immáron örökre megutált? Engem pellengérre tett az, aki piedesztálon hiszi magát. A pellengér bár valóban felettébb kényelmetlen, mégis sokkal érdekesebb. Az idegek a végletekig kihegyezve, és így minden olyanná válik körülöttem, mint egy lassított film. A körülöttem lebzselő csődület arcait egyenként vehetem szemügyre, és csakis ebben a helyzetben látható, hogy kik azok, akik ezt élvezettel nézik, sőt fokozzák a lincshangulatot, és kik azok, akik tiszta vízzel mossák a homlokomat.

Az előzőek antiszociális, deviáns, bomlott személyiségnek mondanak. Egyenesen máglyára küldenének, ha tehetnék, de meg kell elégedniük az átmeneti kínjaim élvezetével. Igen, kénytelen vagyok belátni, hogy bizonyos személyiségű embereket zavarja, ha kimondod, amit látsz, ha leolvasod a homlokukról, amely számot viselnek. Ők csupán azért számháborúznak, hogy a végén a tábortűznél melegedjenek. Tulajdonképpen nincs is saját számuk, csak amelyeket összekapargattak innen-onnan.

Az utóbbiak a barátaim. Hogy ők mint vélekednek rólam, azt nem tudom, de nem is az a fontos. A fontos az az, hogy már előre mosolyognak, mert kíváncsiak rá, hogyan fogok onnan lemászni, mert tudják, nekem mindez csupán egy újabb kaland. Ha látják, hogy sikerül, akkor maguk kiáltják le majd még bátrabban mások homlokáról az odaaggatott sallangokat.

Odaégettem a rántást. Annyira elkalandoztam, hogy nem figyeltem rá. Kitalálhatnék okokat, amiért késik az ebéd. Ujjal mutogathatnék a családomra, hogy lám, még egy rendes tűzhelyet sem kapok, az egyik rózsa túlságosan éget. Így egy csapással két legyet ütnék, a családom kínosan érezné magát, hogy még ennyit sem képes előteremteni a ház asszonyának, és a renomém egyből az egekig szökne. Vagy okolhatnám a lisztet, manapság nem minőségi már az sem, és itt egyből indokom lenne a mai silány, elértéktelenedett világot hibáztatni a saját sanyarú sorsomért, jelen esetben a konyhában végzendő rabszolgamunkám nehézségeiért. Esetleg az olaj? Persze, nem a drágábbat vettük, ezzel még én sem tudok tökéletesen dolgozni. Itt utalhatnék rá, hogy az én munkám természetesen minden tekintetben az, de hát kérem az olaj! Bezzeg egy érdemeiben tisztességesen megbecsült asszonynak a legjobb minőséget veszik...!
Bizonyára ezeket felsorolva magam is elhinném, hogy semmi közöm az odaégetett rántáshoz, hanem a körülmények játszottak össze ellenem, tovább fokozva ugorhatnék a telefonvonalra, és órákon át ecsetelhetném a barátnőmnek, hogy milyen csúfság ért engem, pedig a lelkemet is kiteszem mindenkiért. Talán utána még mártírt is faraghatnék magamból! Valószínűleg sikerülne.
Ehelyett inkább gyorsan előveszek egy másik serpenyőt, és elkészítem újra. Immár tökéletesre. Alább nem adom