Üzenet a kómából
Lélegzem, de már sóhaj sem
hagyja el a számat
Nézek, de látni nem
érzek vágyat
Hallok,de mi szép volt,
már mind elenyész
Érzek, de értelmezni
már felemészt
Mint nyúlós, ragacsos iszap,
rámborulva a mindennapok
Rohamkocsiként érkezik az ösztön
Halott énemben belül a túlélés
én vagyok.
Vért ad a felelősségérzet
Kedves nővérként
fontoskodva nyüzsög
Újraélesztésként szeretteim nevét
Mellkasomba vágja gyorsan,
mielőtt hamvaimba esve
szívemmel egy utolsót ütök.
Láztól reszkető testemre
meleg reménytakarót ad
De lázálmaim mélyére
nem ér el keze
Koponyám üregéből fénylőn mered rá
A kétségbeesés üveges tekintete.
A sohasem holt donortól
újabb esélyátültetésre várva
Túladagolva magam az élettől
Esem mindíg vissza a kómába.
Csak egyvalaki,
ki meg tud menteni,
s lépteit hallom a koponyámon belül
Majd megáll haldokló magam felett
S suttogja:
„Akkor is megmaradsz!
Te csak elfáradtál legbelül,
De én vagyok a benned rejlő
újjáéledt dac!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
