Az októberi szelek

Látod, az október nem téved el sohasem

lépte biztos, bárhol megtalál

tévedhetetlen az idő forgatagában

s lesújt rád mindig, ahogyan majd egyszer

valóban lesújt ránk a halál.

Még régen tavaszi szellőként

csípte nyakadat az őszi fagy.

Friss hajtásként csillogott éned,

a jövő voltál, s lépted nem nyomta

évtizedek súlyával, ahová egyszer majd

biztosan meg kell térned.

S most már rég kísért az őszi szél.

Hajadat borzolja, őszre színezi,

nem kél ébredéskor sem benned a lét.

Misztériuma könnyet csal szemedbe:

a múlt vagy már, emléket sohasem feledve.

Itt van hát újra. Mint régi jó barát.

Hozzád simult lassan,

s ahogy haladt az idő, szépen megbékéltél

vele, s fájdalmával. A tavasz-szellőn

már van érzéked mindent megcsodálni,

mert tudod, az október hogy tud

benned mélyen, lüktetőn fájni.

Lépted súlyos már, minddel egyre jobban

ásod utad mélyre, ahogyan a szíved

egyre mélyülőn dobban. Ismered már

az utad. Szemed színe szürkére vált,

ahogyan megcsípi a dér az áfonyát,

csak a fénye törik meg, de látja :

testében szűk már lelke hazája.

Nevet a ránc a szemed alatt:

sok boldog percből, csak ez maradt.

Szeretve simítod. Nincs rá semmi

eltűntető-ír. Mélyet sóhajtasz,

s cinkosan rádkacsint

a lábad alatt, egy falevélről

a mesés őszi pír.