Első fejezet

Hideg, téli reggel volt. A falu még nem riadt fel éjjeli csendjéből, a napfelkelte előtt szinte fény sem világlott sehol az utcán. A nő tétován megállt háza kapuja előtt, összébb húzta magán vékonyka kendőjét, szinte a teljes arcát eltakarta vele, éppen csak a szeme látszódott ki, már ha egyáltalán látszódott is valami abban a sötétségben. Visszanézett apró háza egyetlen kis ablakára, majd mélyet sóhajtva útnak indult. Hamarosan elnyelte őt a hajnali sötétség amikor letért az útról, hogy az erdő felé vegye az irányt. Nehezen haladt a hatalmas, fagyott hóban, amely minden lépését hangos roppanással kísérte, és amely minél távolabb került a falutól, egyre csak magasabb, és magasabb lett. Néha meg-megállt, csüggedten körbekémlelt, majd folytatta tovább az útját. A hideg szél néha olyan erővel vágott az arcába, hogy a levegővétel is nehezen ment. Minden tagja reszketett, a vékonyka cipőkben lábai jéggé fagytak. Csak a gondolatai kavarogtak sebesebben a szélnél. Egyszem lányára gondolt otthon, akire a biztos fagyhalál vár, ha nem szerez valahonnan tüzelőt egyhamar. Már nincs kitől kérjen, már nincs, aki bármit is adna neki. Keserűen megmozgatta elgémberedett újait. Csak az emberek szíve fagyosabb, mint a hideg, ami körbeveszi mindenütt.

A távolból lovasok hangját hallotta meg, majd egy harsonát. Visszafordította arcát az út felé, amelyen fáklyás katonák seregét pillantotta meg, akik szintén az erdő felé tartottak. Aggódva nézett utánuk, semmi kedve sem volt velük összefutni. Jobb, ha minél távolabb marad az uralkodónő katonáitól. Kissé megnyugodott, amikor látta, hogy azok az erdő távolabbi ösvénye felé veszik útjukat, majd előre tekintett a sűrű, fekete rengeteg felé. Még sohasem járt itt. Általában, ha egyáltalán az erdőbe merészkedett, akkor ő is a másik ösvényt használta, azt amelyet most a katonák, és mindenki más is . Csak Lana tudott erről az ösvényről. Halványan elmosolyodott lányának gondolatára. Lana már nem is egyszer jött be ide a fenyves sűrűjébe. Nevetve mesélte anyjának, hogy virágokra lelt egészen bent, a fák tövében. Nohiszen! Virágokra! Már vagy tíz éve nem látott virágot. Nem nőtt itt már sem virág, sem semmi más csak a fenyők. Nem volt már sem tavasz, sem nyár, csak ősz, és tél. Hirtelen megint eszébe jutottak a katonák, majd az Uralkodónő. A félelemtől megdermedt egész testében. Nem kellett ahhoz kint lenni a fagyos szél útjában, hogy bárki borzongva húzza össze magát, elég volt Észak királynőjére gondolni, és úgy csapott be akár a lobogó tűz körül ülők közé is a hideg, hogy szinte látni lehetett ahogy megfagyaszt maga körül mindent. Csak Lana szeme fénylett még olyankor is melegen. Féltette Lanát, és féltette akkor is, amikor minden intelme ellenére bemerészkedett az erdőbe, de a kislány csak nevetett, és egyszer valóban! Valóban a markában egy aprócska, de igazi virággal állított haza. „ Látod anyácska! Mondtam neked, hogy van ott virág! És sok van! Nagyon sok!” körbeugrálta a kis ház konyháját, és hangosan kiabált. „ Nincs ott mindenhol hideg anyácska! Legbelül, mélyen az erdőben se eső, se hó, és zöldellő fű!” Hitetlenkedve nézte a gyereket, majd sietve csitította, ne hallja meg a szomszédság. Irene egyszerű asszony volt, nem hitt már a változásban, nem hitt abban, hogy lehetséges bármi, ami jóra fordíthatná a sorsukat, de azon az estén rápillantva a lassan hervadó kis vadvirágra felcsillant benne valami remény. Már esteledett akkor, gyorsan lefektette Lanát, és átszaladt a paplakba kezében az aprócska virággal. A pap szívélyes volt, hellyel kínálta, majd figyelmesen meghallgatta. Mikor Irene a köténye rejtekéből elővette a virágot, a pap hirtelen felállt, majd megragadta Irene kezét: - Az ég legyen irgalmas a leányod lelkéhez te nyomorult! - kiáltotta haragosan. Hosszú évek óta tiltott a fenyves minden halandónak, és te hagytad, hogy a gyermeked ott keresse magának a bajt!

Irene ijedten rogyott a székre , és értetlenül rázta a fejét. - Nem! - kiáltott az atya – Nem tudom garantálni neked, hogy jó útra téríthetem, de haladéktalanul munkához kell, hogy lássak!

- De hiszen ez csak egy kis virág! - próbálta Irene, de az atya haragosan intette le

- Ne hidd, hogy ez csupán egy virág! Több annál!

- Remény... - suttogta félszegen az asszony

- Remény!? - kérdezett vissza a pap – Azt gondolod? Hogy adhat reményt egy virág olyan világban, ahol ilyen idők járnak!? Csakis a gonosz műve lehet! Holnap reggel pirkadat előtt küld át hozzám őt, és egy hét munkára fogom, mellette pedig igyekszem majd a lelkét is menteni. Az ég adjon nekem erőt véghezvinnem ezt! - ekkor arcát a mennyezet felé emelte, és a kezeit imára kulcsolta, majd hirtelen lenézett az asszonyra: - Kétség nem fér hozzá, hogy csakis a gonosz műve lehet. Köszönd meg kegyességemet, és imádkozz, hogy még időben lépjünk! - majd mielőtt az asszony bármit is válaszolhatott volna, az ajtó felé mutatott – Ideje indulnod! Késő van már. Kérlek a virágról a falubelieknek egy szót se, és ne fárassz engem, és az Urat ellenkezéseddel.

Irene minden tagjában reszketve hagyta el a paplakot. Szíve majd kiugrott a mellkasából, annyira felzaklatta a beszélgetés. A gonosz? Miféle gonosz?- zakatolt a fejében – Lanában a gonosznak csírája sincs..., mi ütött ebbe a papba, hogy így felbőszült?! Nem hitte az atyának egy szavát sem, de jobb volt nem ellenkezni vele. Így a kislány másnap kora hajnalban ott állt a paplak ajtaja előtt várva a büntetését. Munka? - dohogott Irene mikor öltöztette – miféle munka? Remélem nem átall az atya téged kint dolgoztatni ebben a hidegben kicsikém!

Lana csak mosolygott, biztatóan biccentett anyjának a kapuból mikor elbúcsúzott. Egy hetet volt a papnál, és amikor hazaért azonnal ágynak esett. Apró teste tüzelt a láztól, szemében megtört a csillogás. Mire elérkezett az éjfél, már félrebeszélt. Irene ott virrasztott mellette, el sem mozdult, csak hogy fát tegyen a tűzre. De a kislány állapota nem változott. - Nincs mit tenni Irene – állt meg egy reggel a szomszédasszony az ajtóban – hívd át a papot, hogy tegye fel rá az utolsó kenetet!

- Még csak az kéne! - pattant fel az ágy mellől az asszony – Ide a lábát többet be nem teszi az a gazember! Hord el magad innen te is azt mondom, különben olyat mondok, hogy magam is megbánom!

- Uram irgalmazz! - kiáltott amaz dühösen – Elment neked a józan eszed te szerencsétlen! Méghogy az atya gazember! Nem ülhetsz itt napestig mellette, hiszen már enni sem tudsz adni neki! Menj, és folytasd a munkád! Ha meg az ég úgy akarja, hogy míg te odavagy, addig ő eltávozzon, hát nyugodj bele! De ha a sorsnak dolga van még szegény kis lélekkel, akkor hazavár. Hisz mozdulni sem tud innen!

- Nem hagyom itt – válaszolt makacsul Irene – Van még mit főznöm, kis meleg leves kevésből is kijön. - majd kérőn nézett a szomszédasszonyra – vagy tudnál adni valamit? Ígérem, hamarosan visszaadom.

- Hogyisne! Még nekünk is alig van. Nincs! Nincs felesleges! Lehet, hogy itt rostokolsz még két hét múlva is! Nehéz időket élünk Irene, térj észhez! Senkinek sincs felesleges élelme, és tüzelője.

- Adok érte fát!

- Fát? - hökkent meg a szomszédasszony- Ugyan miből adnál? Tán meg akarod fagyasztani a lányodat? Meg aztán hogyan főzöd meg amit adok, ha nincs tüzelőd?

- Majd, ha elfogy a maradék, akkor van itt még bútor. Az is elég, ha kell. Adj valamit még, amivel felerősíthetem, és állom a szavam!

A szomszédasszony szeme felcsillant. Nagy kincs volt akkoriban a tüzelő. Olyan hidegek jártak, hogy még az állatokat sem tartották odakint. Az erdőbe nem sokan merészkedtek, csak az Uralkodónő emberei, és ez a szerencsétlen ezt a fát odaadná néhány szem krumpliért, meg egy kis káposztáért. Zavartan körbenézett, majd gyorsan odavetette:

- Nos jól van. Átküldök a fiammal valamit, de cserébe kell nekem hat láda tüzelő. Vagy jó lesz neked így, vagy nem adok semmit.

- Hat láda? Hiszen alig van összesen nyolc láda fánk! Hogyan kérhetsz ennyit?

- Amit mondtam, megmondtam! - válaszolt a szomszéd, majd sarkon fordult, és kiviharzott.

Irene csak a becsapódó ajtóra tudta már verni ökleit, majd annak dőlve halkan sírni kezdett.

- Van fa anyácska! Hidd el van az erdőben! - szólalt meg halkan az ágyból a kislány

- Mond el Lana! Mond el, hogy merre kell, hogy menjek, különben nem találok oda magam! Nem hagylak itt, nem hagylak itt addig, ameddig valamelyest le nem megy a lázad. Kiköltözünk a konyhába, nem kell fűteni akkor idebenn. Jó lesz úgy?

- Jó lesz, jó lesz.. - válaszolta csendben a gyermek

- De nem tart így sem sokáig... - Irene gondterhelten nézett körbe – Az én ágyamat eltüzelhetjük, az nagyobb egy kicsit, meg talán azt a szekrényt.. - bökött a fal mellett álló sublótra

- Nem kell eltüzelni, van ott fa elég.

-Hol Lana? Hogyan jutok el oda?

- Hiszel nekem anya?

- Hiszek aranyom, de mond el, mert ha megint lever a láz, akkor nem faggathatlak tovább...

- Jól van.. - sóhajtott a kislány – Elmondom, hogy hogyan találsz oda a Tisztásra..

Irene már kezdte kivenni a fák körvonalát, de a szél egyre csak nehezítette a dolgát, majd elkezdett esni a hó. Apró, éles szemekben verődött az arcára, minden pillanatban úgy érezte, mintha tűvel szurkálnák a bőrét. Ruhája már teljesen megfagyott, lábait már nem is érezte. Egyre inkább kezdett elcsüggedni, és a közte, és az erdő között lévő távolság egyre nagyobbnak, és nagyobbnak tűnt. Bolond vagyok! - Gondolta magában, - Egy kisgyerek meséiben hiszek, elrángatom a paphoz, majdnem belehalasztom, ahelyett, hogy elhallgattattam volna, még itt fagyasztom meg magam, hogy megkeressem, ami biztosan nem létezik!

A józan ész és a remény háborúja dúlt benne, de az utóbbi csak vitte, vitte előre, nem érdekelte már sem a hideg, sem a fájdalom. Az a remény, amit a lánya szemében látott csillogni, mi nem szűnt meg létezni a kislány körül, mióta csak megszületett.

Az erdő széléhez érve úgy érezte, hogy a hóvihar is alább hagyott. A fák közé bemerészkedve oltalmat talált a széltől, így kicsit bátrabbá vált. Egyre beljebb, és beljebb merészkedett, ami mindinkább nehezére esett. A fák ágai szinte egymásba kapaszkodva zárták el az utat előtte. Könnyű volt itt egy aprócska gyereklánynak utat keresnie, de annál nehezebb egy felnőtt, megfáradt asszonynak. Már nagyon régóta rótta az utat, és egyre inkább úgy érezte, hogy eltévedt. Lanát talán a szíve vitte előre, és Irene csak ismételgette magában, amit útmutatásként kapott. Egyre kétségbeesetten fedezte fel, hogy semmi sem olyan, aminek a lánya leírta. Egyre sötétebb, és sötétebb lett körülötte minden, már-már feladta, hogy megkeresse, csupán azt szerette volna, ha egyszer kitalál innen. Felrémlett előtte minden rémtörténet, amit az emberek a fenyvesről meséltek, hogy aki oda egyszer is beteszi a lábát, az soha onnan ki nem menekül. Miért küldte ide a lánya? Mi értelme volt, hogy ide küldje, hogy elveszejtse? Összezavarodottan rogyott össze, és már nem értett semmit sem. „Anya, csak akkor találod meg, ha hiszel nekem! „ Irene hirtelen elszégyellte magát. Hogyan is gondolhat ilyet Lanáról? Fáradt volt, halálosan fáradt. Úgy döntött egy fa alá húzódik, kicsit megpihenteti a lábait, és összeszedi magát. Jó ideje ült ott, a szeme lassan egyre inkább hozzászokott a sötétséghez. Haza gondolt, a lányára, ahogyan édesen aludt, amikor magára hagyta. A tűznek ki kell tartania még jó ideig..- nyugtatta magát. Ahogy nézelődött, apró kis fénypontot pillantott meg a távolban. Felállt gyorsan, és követni kezdte a fényt, ami egyre nagyobb, és erősebb lett. Nem is tudta már, hogy mióta követi, fejéről leemelte a kendőt, és egyre kevésbé fázott. Csak ment, és ment, mikor is hirtelen egy zöldellő tisztás szélén találta magát. A döbbenettől hirtelen levegőt sem kapott. A tisztás telis-tele szóra azzal az apró kis virággal, amit Lana hozott haza. A tisztás közepén egy hatalmas fa állt. A fa valódi méreteit el sem tudta képzelni, a törzsében egy nagyobb ház is elfért volna, a tetejét pedig a felhők takarták el. Megérintett maga körül mindent, és sehol sem eső, sem hó nyomát nem találta. Beljebb merészkedett, és úgy érezte, hogy annyira boldog, hogy nevetnie kell. Szaladt a tisztás közepe felé, ahol a fa tövében málnabokrokat talált. „Egek!”- kiáltott fel - „Már az idejére sem emlékszem, hogy mikor láttam málnát!”