Egyszer csak zaj ütötte meg a fülét. Ijedten bújt a bokrok mögé. Abban a pillanatban madarak százai röppentek fel a fák ágairól, és pár pillanattal később az erdő szélén látott katonák törtek be a tisztásra. Erős férfihangok, és a lovak prüszkölése törte meg az erdő csendjét, az állatok nemes lószerszámmal felszerelve, nyergükben a férfiakon fényes páncél. Izgatottnak tűntek. Az utolsó egy lovat vezetett, amelynek a hátára egy láda volt erősítve.

- Megérkeztünk hát - szólt egyikük, aki valószínűleg a vezérük lehetett az öltözékéből ítélve. - Szedjétek le a ládát! De óvatosan! - adta ki a parancsot. A katonák közül kettő a ládát különösen óvatosan lecsatolta a ló hátáról. Miután végeztek, vezérük lova elé, a földre helyezték . Egyikük fel akarta nyitni, de a vezér rárivallt: - Hagyd! Majd én! - földre ugrott, és a ládához hajolt. Levette a palástját, és leterítette vele a ládát , majd óvatosan a palást alá nyúlva a kiemelt belőle valamit. Abban a pillanatban hatalmas fény öntötte el a tisztást. A katonák a szemeik elé kapták a kezüket. A vezér megszólalt:

• Itt vagyunk a fánál. Mondd meg hát, hogy hogyan juthatunk tovább!

- Nem mondhatok neked semmi többet. Csak azt ígértem, hogy idevezetlek benneteket - hallatszott a vezér kezei közül. A hang beborított mindent, mikor beszélt. Tiszta volt, mint a hegyi forrás, de mélyen zengett, mintha egy barlangból szólt volna.- Tartsd magad az ígéretedhez, - folytatta - mint ahogyan én is tartottam! Figyelmeztetlek: Ne húzz ujjat a mi világunkkal!

- A katona nevetni kezdett:- Tündérke! Te csak ne figyelmeztess engem semmire! A foglyaink vagytok!

-  Az igaz - szólt nyugodtan a tündér. - De az átjáró csak akkor nyílik ki, ha én úgy akarom. Márpedig csak akkor nyitom ki, ha az összes testvéremet szabadon engeded.

-Ha elengedem őket, akkor átviszel minket? - kérdezte a vezér.

- Csak azt mondtam, hogy akkor kinyitom. Hogy átjutsz-e, az a te dolgod.

A vezér visszatette a tündért a ládába. Odament a katonáihoz, és tanácskozni kezdtek, majd miután végeztek odahajolt a ládához és bekiáltott:

- Rendben! Elengedünk benneteket, és kinyitjuk a ládát!

- Csak akkor nyitom meg az átjárót, ha minden katonád tíz lépéssel hátrál a ládától! - szólt a tündér

- Úgy lesz! - válaszolt a vezér, és intett a katonáknak, akik azonnal hátrébb mentek.

Ekkor a kapitány odament a ládához, és kinyitotta a tetejét. Abban a pillanatban földöntúli fény borította a be a tisztást. Tíz apró lény reppent fel a láda mélyéről. Az előzőekben megszólaló tündér egy ismeretlen nyelven énekelni kezdett, és a fa törzse fokozatosan áttetszőbb és áttetszőbb lett. A katonák próbálták megközelíteni a fát, de azt valami láthatatlan fal vette körül. Az egyikük hirtelen lasszót dobott a legutolsó tündérre, aki annak hirtelen ütésétől megtántorodott és a földre esett. Próbált újra szárnyra kelni, de csak csapódott ide - oda. A málnabokor tövében kötött ki, és ijedten menekülni próbált, de a róla áradó fény elárulta a helyét. Az ott lapuló asszony gyorsan rádobta a kendőjét, hogy a katonák ne vegyék észre. Ekkorra már bezáródott az átjáró.

- Elkaptad? - kiáltotta a vezér.

- Sajnos, uram elmenekült, - felelt a lasszót dobó katona - sikerült meglógnia.

- Ó, te balfácán, ezért a fejünket veszik! - dühösen kapott a lovára, és kiadta a parancsot: - Vissza a palotába!

Irene a bokor tövében megvárta, amíg a katonák elmennek. Mikor már a vágtató lovak zaja is elült, óvatosan felemelte a kendőjét a tündérről. Az összekuporodva feküdt a földön. Fiatal fiúnak látszott. Meglátta az asszonyt, lassan felállt, és megszólalt:

- Megmentetted az életemet, köszönöm! Engedd meg, hogy bemutatkozzam! - És meghajtotta magát. - Leowin vagyok, a tündérek rendjének a tagja. A testvéreimmel ejtettek minket foglyul. A legidősebb nővéremet hallhattad az imént.

- Micsoda furcsa kis szerzet vagy! - nevetett az asszony. - Tündér? - kérdezte. - Milyen csodaszép vagy! És milyen parányi! - Hogyan estetek fogságba?

- Egy aljas cselszövés áldozatai lettünk, pedig éppen az emberek segítése a feladatunk. Valóban, a méreteink kicsinyek, de hatalmas tudás és erő birtokában vagyunk - húzta ki a tündér büszkén magát. –Ezért is akarták megfejteni az átjáró titkát a katonák. De azt csakis a rangidős rendfőnök nyithatja ki, és az pedig a nővérem.

- Ó, te szegény! - kiáltott fel az asszony. - Akkor te hogyan fogsz hazajutni?

- Egy jó ideig sehogyan sem, de a törvényeink szerint úgysem mehetnék vissza - sóhajtott a tündér.

- Ugyan miért nem? - csodálkozott az asszony.

- Mert egy tiszta szívű ember a halandók fajtájából megmentette az életem. Így életed végéig szolgálnom kell téged. Amikor eltávozol ebből a világból, akkor hazamehetek én is.

Irene figyelte a különös kis lényt, és erre az utolsó pár mondatra nagyon elkomorodott.

- Ó, te szegény! Jól elbántam veled! Ráadásul a rossz sorsod éppen hozzám irányított. Én olyan szegény vagyok, hogy egy szem leánykámat is alig tudom eltartani, hát még téged! Csöppnyi vagy, de annál feltűnőbb ezzel a hatalmas fényeddel. A faluban, ahonnan jövök, hideg tél van. Ha hazavinnélek, akkor a fényed beragyogná az egész falut, és az emberek azonnal észrevennének. Én is csak egy kevés száraz fáért jöttem ide, csak a hóvihar az erdő mélyére kergetett, most még azt sem tudom, hogy hogyan juthatnék haza. És még tüzelőnek való fát sem igen találtam – húzta félre a száját

- Ugye nem azt akarod mondani, hogy ki akartál itt vágni egy fát? - kérdezte a tündér meglepetten

- Kivágni? Nem – nevetett Irene – én csak kerestem száraz gallyakat, egyebeket, amit hazavihetnék eltüzelni, de még körbe sem néztem, mire ide értek a katonák. A lányom azt mesélte, hogy van itt tüzelőnek való. Ő járt már itt, ő mesélte nekem, hogy ide kell jönnöm. Nem nagyon hittem neki – csóválta a fejét – de már látom, hogy rosszul tettem. De azt, hogy végül is hogyan találtam ide...? Elképzelni sem tudom, ugyanis időközben eltévedtem.

- A szíved vezérelt ide – bólogatott sokatmondóan a tündér – Azt mondod, hogy a lányod mondta neked, hogy hova kell jönnöd?

- Igen ő. Ő már sokszor járt itt. - mosolygott Irene – A neve Lana, de még csak tizenegy éves! Még jó, hogy azt ez eddig nem árulta el, hogy milyen barátságtalan ez az erdő, és hogy mennyire messze van. Ha tudom, bizony sohasem engedem ide. De látod, éppen ez a szerencse is, hiszen így találtam rá én is!

- Értem- felelte Leowin- a testvéreimmel csodálkoztunk is, amikor a tisztásra értünk, hogy hogyan juthattunk idáig. Ugyanis a tisztást védi egy varázslat. Csak akkor nyílik meg, ha egy tucat ember közül, ki feléje közeledik, akad legalább egy igaz lélek. A nővérem nyugodt volt, mert a katonák között bizony egy igaz lélek sem akadt. Biztosak voltunk abban, hogy csakis az erdőben fognak kóborolni. De úgy látszik, ekkortájt érkezhettél te is, mert a tisztás megmutatta magát. A mi törvényeink szerint többet ér egy igaz lélek, mint egy tucat hazug. A fényre ne legyen gondod! Csak a varázslattal védett területeken ilyen erős. A kinti világban is csak akkor használjuk a picinyke őrfényt, ha nagy szükségünk van rá. Ne aggódj! Hasznomat fogod venni! Megtanítlak a gyógyítás mesterségére és nem lesz több gondod a betevőre. A hazavezető útra könnyedén rátalálunk, sajnos a szárnyam megsérült, így a kezedben kell, hogy vigyél.

- Jaj! Milyen igazad van! - kiáltott az asszony. - Sietnünk kell, Lana komoly beteg! Ahogy jobban megnézem a szárnyadat, itt nincs szükség nagy tudományra, csak egy rögzítésre, azzal magam is elboldogulok, - mosolyodott el - de a gyógyítás bizony most nagyon jól jönne, és egyébként is hasznos dolog egy olyan szegény faluban, mint ahol élek.

- Beteg a leánykád?- kérdezte a tündér Irenét

- Beteg bizony! Ha jól sejtem, akkor komolyan megfázott papnál, de már hosszú ideje nem javul az állapota. Meg tudnád őt is gyógyítani?

- Valószínűleg igen, de előbb látnom kell. Sőt, ahogy ígértem, neked is megtanítom, a gyógyítás mesterségét. Valamikor réges-régen minden ember értett a gyógyításhoz, varázslatokhoz. Együtt éltünk mindnyájan. De az emberek visszaéltek ezzel és más halandók felett akartak uralkodni - kezdte a tündér, miközben szedelődzködtek hazafelé. - Ekkor döntött úgy a Nagy Tanács, hogy bezárjuk az emberek szemét egészen addig, míg újra nem látjuk elérkezettnek az időt a tudás átadására.

- Nagy Tanács? - kérdezte az asszony – Miféle Nagy Tanács?

Leowin rásandított a szeme sarkából: - Hm! Azt még lesz időm elmesélni! Úgy gondolom, hogy nem fogunk unatkozni az elkövetkezendő napokban! Végül is...- folytatta sóhajtva – honnan is tudhatnád, hiszen titokban dolgozunk közöttetek és segítjük azokat, akik erre érdemesek. Nemrégen érkezett a hír tizenegy gyermekről, akik már különleges tudással jöttek a világra. Nem tudtuk a hollétüket, ezért a kutatásukra indultunk. Az éjszaki királyságból kaptunk egy hírt egy gyermekről, aki körül az avatott szemek meglátják a különleges fényt. Kilencéves kor után kell elkezdenünk a képzésüket ahhoz, hogy teljes értékű tudóssá avathassuk, előtte nem érdemes. Sajnos, a gonosz hatalmak is tudomást szereztek a különleges gyermekekről, ez a gyermek az északi király palotájában született, az egyik szolgáló kisfiaként. A királynő azonban hírhedt boszorkánymester és sajnos, elkezdte a gyermek képzését. Amikor mi odaérkeztünk, már vártak minket. Csapdába estünk. Szerencsére az átjáró egyelőre biztonságos, így nem férkőzhet a többi tudás birtokába, de a hatalma sajnos elég ahhoz, hogy a gyermekben rejlő erőt a maga javára fordítsa.

- Az összes gyermeket megtaláltátok már? - kérdezte az asszony.

- Nem, még kettő után eredt a másik csapat, és a mi dolgunk lett volna a harmadikat megtalálni, akiről mit sem tudunk, csak azt, hogy itt él északon.

- Ekkor kiértek az erdő szélére. A nő fázósan húzta össze magán a kendőjét. A rőzse a hátára volt erősítve, a szoknyájába csomózta a málnát.

- Gyere most ide a kendőm alá! - intette a tündért. – Itt a vállamon senki sem fog észrevenni, nyugodtan mehetünk keresztül a falun. Talán a kendőm is melegít valamicskét ebben a nagy hidegben, ráadásul az utat is jól láthatod.

- Fát is vinnünk kell, ha jól értettem – válaszolt a tündér

-Bizony, de honnan szedjek itt tüzelőnek valót, hiszen ki sem vághatom, de ha megtehetném is, fejszém sincsen!

- Jobban is tetted, hogy nem hoztál fejszét, azzal ide nem jöhettél volna be! - bólogatott Leowin – Kérned kell tüzelőnek fát, és a fák adnak neked.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.