A palota egyik folyosójának sötét csendjét szapora lépések törték fel. Az Uralkodónő hosszú uszálya úgy suhant viselője után, hogy még a márvánnyal borított padlót sem érintette, mint valami hatalmas, vészjósló szárny lebegő árnyékot vont az amúgy is árnyakkal övezett falakra. A lépések zaja egy hátsó, eldugott terem előtt csendesedett el, majd alig hallhatóan megnyílt a terem ajtaja. Bent egy szőke fiúcska ült egy asztalnál, láthatóan belefeledkezve az előtte heverő könyvbe, de a látogató érkezésekor azonnal felugrott, majd tisztelettel meghajolt:
- Megtisztel anyám, hogy felkeresett – köszöntötte az Uralkodónőt. Bal kezét enyhén behajlítva , kissé a szíve fölé helyezve, fejét a padló felé tartva, szemmel sem pislantva felfelé várta, hogy nevelő-anyja viszonozza a köszönését.
Az, mintha észre sem venné a fiút, az ablakhoz sietett, majd két fekete madarat engedett be rajta.
- Hogy állsz a tanulmányaiddal Selevir? Ma éjjel számot kell adnod nekem az elmúlt hetekben szerzett ismereteidről! - miközben beszélt, mindkét madár az asztalra repült, és fejüket forgatva követték az Uralkodónőt, ahogyan az izgatottan járkál a szobában.
- Van valamilyen szándéka fenségednek ezekkel a madarakkal? - kérdezte a fiú, még mindig hajlott tartásban állva
- Mintha tettem volna valaha valamit is, amivel ne lett volna bármi szándékom! - csattant az Uralkodónő hangja, majd hirtelen a fiúhoz lépett, és annak állát a kezébe véve, felemelte a gyermek fejét. A szemét fürkészve megszólalt: - Természetesen van szándékom ezen madarakkal, a kérdés csak az, hogy te vajon megfelelsz-e az én szándékaimnak?
- Minden erőmmel azon igyekezek anyám – felelte a gyermek.
- A válaszod megfelelő, van még néhány órád a felkészülésre, hogy te magad is megfelelő légy! Ők- mutatott a madarakra – a szolgálat körébe tartoznak. Ezentúl sokat lesznek körülötted, majd idővel megtudod, hogy mire, és hogyan veheted hasznukat.
- Ad ma nekem valamicske szabadidőt fenség? - kérdezte a fiú
- Ma? Ma nem Selevir! Sőt, még tudnod kell azt is, hogy a mai számonkérésen jelen lesz rajtam kívül valaki más is. Régóta nyomon követi a fejlődésedet, és ma tiszteletét teszi a palotámban. Ha megelégedésére szolgálsz, akkor két hét szabadságot kapsz – mosolyodott el, - de a mai napon még rengeteg munka áll előtted! Tudod fiam, hogy a jutalmad sohasem maradt el ,– fogta halkra a hangját – és most sem lesz ez másként. Kint vár téged valaki az udvaron, aki a tied lesz, ha ügyes leszel – azzal megfogta a gyermek kezét, és az ablakhoz vezette. Selevir megpillantotta az egész eddigi életében valaha látott legszebb lovat. Egy hófehér, csodaszép kancát
- Ő olyan , olyan mint egy...
- ..mint egy Geruman – folytatta a királynő – Mert ő az is.
A gyermek az ijedségtől meghátrált, de képtelen volt a szemét levenni a gyönyörű állatról.
- Ne, ne ijedj meg fiam. A lovasát már megkapta, nincs már szüksége arra, hogy tönkretegyen még egy halandót. Bár a tartása igen költséges mulatság, hiszen nem eszik meg akármit, és folyamatosan figyelni kell, nehogy vizet kapjon, mégis azt gondolom, hogyha bebizonyítod, hogy nemhiába bíztam rád a legféltettebb tudományaimból, és értékes tanítványommá lettél, akkor megérdemled tőlem a mások által csak legendákból ismert, félt, és csodált állatok egyikét. De vigyázz, soha, senkit ne engedj a hátára ülni, hacsak nem kívánod az illető halálát! Téged nem érhet rajta bántódás, rajtad a védelmem, de amint az állat megérzi más halandó kiszolgáltatottságát, azt soha többé nem ereszti..., és te is elveszíted az állatot, hiszen többé már téged a hátára nem enged.
- Mi a neve?- kérdezte Selevir
- A neve?! - kiáltott fel a királynő – Ebben a palotában csakis neked, és a szolgálóknak van neve! Ne akarj felbőszíteni!
- De hiszen valahogyan szólítanom kell!
- Nem kell Selevir! A ló tudja, hogy te vagy a gazdája, elég csak rágondolnod, és megkeres. Becézgetésre nincs szükség, ne akard szeretni, hanem birtokold!
- Ő a szolgám, adhatok neki nevet!
- Nem Selevir. Egy Geruman sohasem lesz a szolgád. Ezt te is azonnal megérted, ahogy a közelébe kerülsz majd. Csak birtokolhatod őt. De amint névvel tiszteled, máris ő uralkodik rajtad, máris beférkőzött a szívedbe! Gondolj rá úgy, mint egy gyertyatartóra, mint valamelyik berendezési tárgyadra itt a szobában, ami értékes!
- Nekem miért van mégis nevem?
A királynő szemén egy pillanatra valami különös lágy fény szökött át, majd a fiúra sem nézve halkan megszólalt- Mert te valami olyan űrt töltesz ki bennem, aminek valaha neve volt, ami azóta is uralkodik rajtam. De tebenned nem engedtem, hogy bármiféle űr is keletkezzen! A te szívedet örökre bezártam!
Selevir elmosolyodott, szemét büszkén legeltette az udvaron mozdulatlanul álldogáló paripán. A Geruman hirtelen felé fordította a fejét, és tekintetük összeakadt új gazdájával. A fiú arca egyszerre megkeményedett, de a szemével folyamatosan fogva tartotta az állatot, majd az egyszer csak mellső lábait meghajlítva tisztelgett új gazdája felé.
Az Uralkodónő Selevir mögött állva figyelte a jelenetet, majd a fiú vállára tette a kezét:
- Igen fiam. Birtokold!
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés