Irene és Lana új élete azon az éjjelen vette kezdetét. A változás finoman, de nagyon is érezhetően következett be. Irene először nem hitt abban, hogy valaha képes lesz megtanulni azt, amire a tündér kiszemelte, és abban sem nagyon bízott, hogy képes lesz elnyerni a falubeliek bizalmát. Azt a bizalmat, ami már nagyobb kincsnek számított a zord időkben, mint egy falat kenyér. Leowin jelenléte azonban kétség kívül bizonyította, hogy a szinte átláthatatlanná váló ködön túl, amely beburkolta az embereket magányukba, van még némi reménysugár.

Mint minden új élet során természetesen a legnehezebb az ő helyzetükben is a kezdet volt. Irenéről soha, senki sem feltételezte, hogy valamit is konyítana a gyógyításhoz, azt pedig felettébb furcsállták volna, ha hirtelen azzal állt volna elő, hogy hogy képzett gyógyító. Semmit sem volt szabad siettetni.

Úgy lopództak be a nappalok, és éjjelek az emberek életébe, mint valami soha véget nem érő monoton zakatolás. Csak a vasárnapokon gyűltek össze a templomban. Csendben, fáradtan hallgatták a pap prédikációját, majd mindenki igyekezett haza a meleg otthonába, és nem kívánkoztak a hideg templomtéren hosszas beszélgetésekbe elegyedni mint azelőtt. Irene és Lana is ott voltak minden vasárnap. Kerülték az atya tekintetét, és kerülték a találkozást vele elköszönvén a templomajtóban. Irene különösen viszolygott az új paptól, főleg mióta Lana lázas beteggé vált a kemény bánásmódtól. Csendben megköszönték a misét , és igyekeztek minden alkalommal a lehető leggyorsabban kívül kerülni a templomkapun. Onnan, ahol sok éven át barátok vették körül, és köztük a legigazibb: Bende atya. Más lett a templom is. Hónapokon át idegen mesteremberek dolgoztak rajta, megemelték a falakat, hatalmasabb, erősebb oszlopokat helyeztek mindenhova, befalazták a festett üvegablakokat, hogy csak a gyertyák fénye adjon némi világosságot. Minden annyira hirtelen történt, igazán senki sem emlékszik rá, hogyan, és miként, de egyik nap futótűzként terjedt a hír, hogy Bende atyát különös kór támadta meg, és eszméletlenül fekszik. Hetekig ápolták, és amikor végre úgy tűnt, hogy megmenekült, akkor jött a következő csapás: a jó öreg pap már nem a régi. Elméje nem bírta legyőzni a betegséget, és megháborodott. Megfeledkezett arról, hogy ki, és mi ő, nem emlékezett semmire az elmúlt esztendőkből. Régi tanárait kereste, és pajtásoknak gondolta az érte aggódó híveket. Másnapra már megérkezett az új pap. Elődjét meghagyta a parókián segédnek. Szállást, és élelmet kapott, megtűrt lett ott, ahol leélte az egész életét. Egyet nem vesztett el csupán: az emberek szeretetét. A felnőttek elnézően engedték a gyerekeknek, hogy benézzenek az öreghez, és körbeüljék őt a meséit hallgatván. Az öreg zavaros tekintete ilyenkor kicsit megtisztult, és fáradt szemeit körbehordva az apróságokon, különös, csodaszép mesékbe kezdett.

Teltek, múltak a hónapok, és Bende atya körül esténként nem csak a kicsinyek, hanem a falu egész apraja, nagyja összegyűlt egy kis beszélgetésre, mesemondásra. Ilyenkor távolabb tűnt az Uralkodónő, a városa a katonáival, és közelebb került a régmúlt. Már nem csupán Bende apó mesélt, hanem akinek éppen kedve támadt. A gyerekek körbeülték az idősebbeket, és szájtátva hallgatták a történeteket egy hatalmas, és jóságos királyról, Anothenről, és tündérszépségű asszonyáról, akinek a nevét régóta soha senki sem ejtette ki. A nagy háborúról, amelyben tündérek serege is harcolt, egy megkeseredett és bukott királyról, akinek a szerelem elvette az eszét. Kint a szállingózó hópelyhek mintha elrepítették volna a mese minden szavát messzire, valahova, ahol azok gyülekeznek, akiket a nép úgy megszeret, hogy neveiket örökre megőrzik legendáikban. Lana kedvenc estéi voltak ezek. Odanyomta apró orrát a hideg ablakhoz, és nem figyelt soha másra, csak a mesélő szavára. Legszívesebben a tündérekről szőtt történeteket szerette, és bármennyire is bizonygatták neki az idősebbek, hogy mindez csak mendemonda, ő szentül meg volt győződve arról, hogy minden szavuk igaz.

Leowin soha sem ment velük. Lana izgatottan faggatta minden alkalommal, hogy mesélje el, mi az igaz mindebből, de az csak makacsul összeszorította a száját.

- Lana, ha úgy érzed, hogy igazak, akkor számodra igazak is lehetnek! De ne akard siettetni az időt! Fel kell még készülnöd arra, hogy megkapd a neked szánt tudás minden darabját, hogy erőd legyen azt hordozni.

Ezidőben Irene , és Leowin keményen dolgoztak. Minden nap, új, és új növényekről tanultak, könnyebb, és súlyosabb betegségekről, kórokról. Irene közel állt az öreg pap szívéhez, mindenki tudta ezt, és semmi különöset nem találtak abban, hogy az asszony egyre többet töltött az idős pap kis otthonában. Bende atya valaha maga is jó gyógyító volt, úgy tűnt, hogy az emberek hinni akarnak abban, hogy Irenét valamilyen módon képes megtanítani tudományára az öregember.

Hosszú hónapok kemény munkája után Irene lassan tanácsokat kezdett adni a falubelieknek kisebb meghűlésekre, és egyre többen keresték fel őt aprócska házában. Egy idő után nem csak a falubeliek de a szomszéd falvak lakói is hozzá jártak gyógyulni. Megbecsült asszony lett. Nem gazdagodott meg, de nem szenvedett többé hiányt semmiben. Az emberek hálából szívesen segítettek neki bármiben. Volt, aki fizetségként megtermett tyúkot adott, volt, aki csengő tallért. Akinek nem akadt egyik sem, az is gyógyulásra lelt, de amiben tudott, az is segített.

Leowin sohasem mutatta meg magát az emberek előtt, de jó előre tudta már a bujkáló kórt, mielőtt az tüneteket produkált volna. Esténként körberepkedte a környéket, ilyenkor mint mondta „ellenőrző körútra” ment, és az alvók felett elrepülve megvizsgálta azokat. Nagyanyám másnap már tudva hová, útra kelt azokhoz, akikben a tündér előző éjjel megbújt betegséget talált, és óvatosan kifaggatta őket.

Sok ember életét mentették meg ők így ketten. Azok mit sem sejtve csodálkoztak hálálkodva, hogy honnan tapintja ki a betegségeket. Irene úgy csinált, mintha a beteg körül keresgélne, de akkor már pontosan tudta Leowintól a kór helyét. Ekkor nevezték el az emberek őt „Tündérkezű”-nek. Úgy ragadt rá e név, hogy egy idő után szinte senki sem említette már az igazi nevét, talán már nem is emlékeztek rá. Irenéből Tündérkéz lett.

Bende atya kis szobájában még akkor is össze-össze gyűltek, de a mesék azonban egyre szomorúbbak, és szomorúbbak lettek, és hosszabbak a sötét, téli esték. A hideg úgy kúszott be észrevétlenül az emberek szívébe, hogy lassan-lassan nem akartak már összegyűlni sem.

Egy reggel az új pap hiába várta a templomszolgát, amikor érte küldetett, már csak egy imát mondhatott a halott lelkének.

Megszűntek ekkor a mesék, és megszűntek az emberek közötti találkozások is.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.