Leowin, és Tündérkéz évről évre több betegséggel szembesült, és aggódva lesték a történéseket. Ahogyan Lana is egyre többet tudott meg a betegségekről, ő is velük tartott, de még így sem győzték a munkát.

Egyik évben a királyi városból százával kezdtek menekülni az emberek, kerestek nyugalmas, kevésbé zajos környékeket, és még többen voltak azok, akik mohó szemekkel igyekeztek éppen a város felé szerencsét próbálni. Akkora vándorlás tanúja lett a környék, amelyhez hasonlóra még a legöregebbek sem emlékeztek, de abban biztos volt mindenki, hogy ez nem jelent semmi jót.

Az Uralkodónő egyre kevesebbet jelent meg a városon kívül, látszólag nem érdekelte birodalma többi lakosa. Katonái élén néha Selevir tűnt fel a környéken, megszálltak egy-egy fogadóban, napokig tivornyáztak, majd hónapokra eltűntek megint.

Lana a tizenkilencedik születésnapja előtt néhány héttel a városba készült. Ekkorra már csodaszép felnőttlánnyá serdült. Haja háta közepéig érő, vörös zuhatag, szeme átható, meleg-barna, amely örökösen csillogott, mintha mindig kicsit könnyezne. Karcsú, rugalmas termete magára vonta a figyelmet, és örökös mosolya megszerettette mindenkivel, aki csak ismerte. Lana különleges lány volt. Nem félt semmitől, és senkitől. Ha vitába keveredett, hamarosan kivágta magát, jól felvágták a nyelvét, és éles eszén nem sokan jártak túl. De mint mindig, most is óvatosnak kellett lennie,és az indulás előtt Leowin alaposan kioktatta.

A veszély nagyságáról csak sejtelmük volt, a tündér tíz éve már, hogy nem hallott híreket a Nagytanácstól. Lana számára csak egyetlen ember jelentett veszélyt, mégpedig, a valaha különleges gyermekként született, de mára már a királynő nevelt fiaként felnőtt Selevir.

Az Uralkodónő kegyeltje volt, aki azt tehetett, amit csak akart, és meg is tette. Az egész város térdre borult a lábai előtt, akárhányszor csak elhagyta a palotát. Élvezte a hatalmat, és a gyámjának ez nagyon is ínyére volt. Pontosan ilyennek akarta őt, hosszú évek kitartó munkája gyümölcseként figyelte az ifjú minden lépését.

Néha hosszú éjjelekre bezárkóztak a palota legtitkosabb kamrájába,ahol a királynő Selevirt kezdte bevezetni a boszorkányság rejtelmeibe. A fiú úgy tudta, hogy a királynőnek egyetlen álma maradt: átjutni a másik világba. Ehhez azonban meg kellett volna fejtenie az átjáró titkát, ami azonban tíz éve mozdulatlanul állt. Legutóbb, amikor a katonák elszalasztották a tündéreket, a királynő éktelen haragra gerjedt. Kegyetlenül megbüntette a katonáit, és azóta folyamatosan figyeltette a madaraival a nagy fát, de soha senkinek sem sikerült még csak a tisztásra sem bejutnia.

Hogy valójában mi hajtotta a királynő gyűlöletét a Másik oldal iránt, Selevir még csak nem is sem sejtette.

Az északi királyság palotája méretével, és idegenek számára bejárhatatlan labirintusával jelképe volt a királyság hatalmának, és kifürkészhetetlenségének. A trónterem tágas, és hosszú, körben oszlopokkal övezve, melyeken gazdagon díszített, az ország történelméből kiragadott csatajelenetek domborodtak.

A királynő rendszerint itt tartózkodott. Gyönyörű, éjszépségű asszony volt. Termete magas, talán valamivel magasabb is minden katonájánál. Járása fenséges, de rugalmas. Karcsú teste úgy mozgott, hogy sokan tudni vélték, talán nincs is szüksége lépésekre. Hibátlan szépségű arca hófehér, melyben csak a szikrázó szeme rejtett lobogó tüzet. Pillantása értelmes, és mélyreható, akire ránézett szinte önkéntelenül fedte fel neki minden titkát.

Egyedül Selevir volt az, akit ha kevéssé is, de közel engedett magához. Elkényeztette, és elhalmozta a fiút mindennel, de azt is éreztette vele mindig, hogy csak a kegyeltje. Selevirnek soha eszébe sem jutott ellenkezni vele. mesterének, és gyámjának tekintette az Uralkodónőt, és boldog volt a kapott hatalommal.

A trónterem volt a királynő egyik kedvenc helye a maga fenséges mivoltával, titokzatos, eldugott sarkaival. Elhomályosult, sötét berakásos ablakain soha nem sütött be igazán a napfény. Talán azért kapta ez a hely a kitüntető figyelmet, mert aki csak belépett oda, azonnal megérezte a hatalom nagyságát, és ha lehet, a királynő még inkább erősebbnek, és tiszteletet parancsolóbbnak tűnt benne. Minden este megvárta gyám-fiát, hogy az minden lépéséről alaposan beszámoljon neki.

- Selevir! A jóslat szerint tizenegy gyermek született kiválasztottként. Lehetetlen, hogy ebben az országrészben csak te légy az egyetlen! – a királynő rendszerint dühödten ismételte ezt, és egyre türelmetlenebbül várta a híreket, de nevelt fia rendszerint csak széttárta karját:

- Úrnőm, állandóan az utakat járom, de még sohasem láttam a jelet senki körül.

- Csak figyelj fiam! Örökösen figyelj! Nem szalaszthatjuk el, ha mégis itt élne!

- Úgy lesz úrnőm! Bízhat bennem.- hajolt meg Selevir nevelőanyja előtt, és egyre dühödtebben távozott. Ezt ez egyet várták tőle cserébe mindazért, amit kapott, és mindhiába keresi. Meggyőződése volt, hogy nem is létezik a tizenegy, egyre inkább úgy érezte, hogy árnyakat kerget, kitalációkat, és nem értette, hogy miért ez az eltökélt akarat a királynőben. Leghatalmasabb vágya az lett, hogy elkapja a hiányzó gyermeket, és hogy megalázva, kiszolgáltatottan vigye elé leróva ezzel a tiszteletét.

Leowin tehát okkal félt. De sem elzárni nem tudták Lanát a külvilágtól, sem megakadályozni azt, ami elrendeltetett.

- Leowin nem védhetnéd meg Lanát valami varázslattal, hogy ne látszódjon a fénye? - aggódott Tündérkéz

- Lehetetlen. A királynő mérföldekről megérzi a varázslatot, egyből rátalálnának. Sajnos minden reményünk a jószerencse - tárta szét a kezét a tündér - Lana! - folytatta - Egyből a fűszereshez menj! Ne térj be sehová, ne bámészkodj! Ha meghallod a katonákat, akkor azonnal bújj el! Csak Selevir képes meglátni a fényt körülötted, de ha el tudsz bújni, akkor ő sem. Mindössze ennyi, amit a jelen helyzetben tehetek érted. - sóhajtotta.

Lana csak állt, és mosolygott. Egy cseppet sem aggódott.

- Ugyan már! - legyintett - Halálra aggódjátok magatokat! Tudok vigyázni magamra, nem bújhatok el egész életemre.

- Nana! Ne felejtsd el, hogy Selevirt születése óta tanítja a királynő, és én téged mindössze csak tíz éve. Társaidat tündérek hada védi, mi meg magunk vagyunk a legsötétebb varázsló szomszédságában.

Lana útnak indult. Beérve a városba tátva maradt a szája a nyüzsgő sokaságon. Az emberek hangosan társalogtak, alkudoztak, pletykáltak. Néha jobbról-balról meglökték őt, de még csak észre sem vette senki.

A fűszeres, akit keresett a város túlsó végén volt. Lana egyenesen odatartott. Mikor belépett, három ember várakozott diskurálva a boltban. Csendben sorba állt, és nézelődött a polcok között. Az első ember fizetett, már éppen a második következett a sorban, amikor hirtelen katonák zaja zavarta meg a nyugalmat. Lana ijedten nézett körbe, majd megpillantva egy, az ajtó mögött álló ládát,gyorsan elbújt mögötte, és csendben, lélegzetvisszafojtva figyelt.

A katonák amilyen zajosan jöttek, úgy távoztak néhány zsák kíséretében. Lana nekibátorodva előbújt, és megnyugodva felsóhajtott. Beállt újra a sorba, egyszer csak megszólalt mellette egy hang:

- Nem gondoltam, hogy ennyire szép vagy!

A lány azonnal odafordult, és egy ifjút látott maga mellett teljes lelki nyugalomban, kissé fölényes tartással egy zsákon ülni. A fiatal férfi mágnesként vonzotta a tekintetét. Ugyanolyan mély, és kissé csillogó szeme volt, mint Lanának, csak a színe volt más; gyönyörű égszínkék. Haja válláig ért, hullámokban, és sötétszőkén, mint az óarany. Pillantása kissé pökhendi, kicsit szemtelen, de okos.

- Nem tudom, miről beszél. Hagyjon engem békén kérem! - Lana zavarban volt, idegesen fordult el

- Vigyázz a szádra te! Selevir vagyok, csak akkor beszélhetsz, ha megengedem -válaszolt keményen a férfi

- Uram... – felelte halkan Lana , és visszaemelte tekintetét.

- Tudod egész életemben rólad hallgattam intelmeket, - folytatta a férfi, mintha meg sem zavarták volna - azon fáradoztam, hogy megleljelek, de még azt sem tudtam, hogy lány vagy. Főleg, hogy ilyen szép! - majd felállt, és lassan körbejárta a megszeppent lányt. Kezét háta mögött összekulcsolva lépkedett, láthatóan élvezte a helyzeti fölényét.

- Ha megengedi uram.., nem értem, hogy miről beszél. – Lana egyre kimértebben válaszolt, állát dacosan felemelve, szemét mélyen a férfiébe fúrva jelezve, hogy nem ijed meg egykönnyen.

- Ó már hogyne értenéd! –felelte Selevir – Hagyjanak magunkra! –utasította az üzletben levőket ekkor.

Lana a parancs hallatára egész testében reszketni kezdett. Ijedten nézett körbe, és vette tudomásul, hogy mindenki kimegy a szatócsboltból. Magára maradt ellenfelével, akitől ő is egész életében tartott. Hirtelen felrémlett előtte a szökés gondolata, de a kint álló katonákra gondolva elvetette. A saját cipőjét kezdte elmélyülten figyelni, mintha azoktól várná a megoldást, de legalább nem látja ami körülötte történik. Hirtelen felrémlett előtte Leowin, ahogyan tanítja. „Lana az első, és legfontosabb törvény: NE FÉLJ! Bárki és bármi kerül is elébed az életed során, csakis a tiszta szeretet vezéreljen! Akkor nincs mitől félned.” Felemelte a fejét, és újra az ifjúra nézett, de úgy mint aki meg akarja fejteni az előtte állót. Sokszor használta ezt a figyelmet, amikor valami olyan helyzetbe került, ami új volt a számára.

- No ugye mégiscsak tudod, hogy miről van szó! - szólt az válaszul a szemtelen, kutató pillantásra

Lana a fiatal férfi körül ekkor csodaszép, mélykék fényt látott kibontakozni. A látvány hatására tiszta szívéből mosolyogni kezdett.

Selevir nagyon meglepődött ezen a mosolyon. Soha életében nem látott még ilyen tisztát, és szépet.- Mit mosolyogsz? Nem félsz? – kérdezte

- Nem - felelte Lana. - Ha te is olyat látsz, amilyet én, akkor tudod, hogy nincs mitől félnem.

- Dehogyisnem! Te úgy látszik, hogy nem tudod, hogy ki vagyok én! Ha tudnád, akkor térdre rogyva könyörögnél az életedért - csattant Selevir

- Én inkább úgy látom, - felelte nyugodtan Lana - hogy te magad nem tudod, hogy ki vagy. Ha tudnád, akkor te esnél térdre, és örülnél, hogy találkoztál végre egy magadfajtával. - Ezzel sarkon fordult, és kiment a boltból.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.