Selevir egyedül vadászgatott az erdőben. Napok óta nem találta a helyét sehol sem. Nem adott örömet neki többé a kardforgatás, és nem érezte jól magát a királynő boszorkánykonyhájában sem. Hajtotta valami, de maga sem tudta, hogy mi az.
A vadászat ésszerű ötletnek tűnt, miután gyermekkorától fogva különösen kedvelte az erdőt, de ma nem esett jól ez a kedvelt elfoglaltsága sem. Mikor szarvast látott nem dolgozott benne a megszokott ösztön és csüggedten engedte le válláról az íját
Az Északi fenyves régen kedvelt helye volt Selevirnek. Először maga az Uralkodónő kíséretében látogatta, aki megmutatta gyám-fiának, hogy amiről az emberek azt hitték, hogy csakis az örökzöldek birodalma, és a közöttük rejtőző árnyaké, a hozzáértők számára bizony kiapadhatatlan, kincseket rejtő éléskamra. Féltek az emberek Észak fenyvesétől, amelyről tudták, hogy titkokat rejt, és ebbéli meggyőződésüket a királynő fáradhatatlanul próbálta megerősíteni, de arról sejtelmük sem volt, hogy azon titkok vajon mifélék. Selevir azonban abban a kegyben részesült, hogy annyi rejtett ösvényt, és csapást ismert az Uralkodónő jóvoltából, mint senki más, és tudta, hogy csakis ott terméketlen, és fagyos, ahol nevelőanyja úgy kívánta. Voltak az erdőnek részei, amelyben az évszakok úgy változtak, mint valaha az egész északi királyságában, és tudta azt is, hogy van egyetlen helye az erdőnek, ami mindkettejük számára rejtve tartja magát, pedig a legjobban mindig is azt szerették volna megtalálni. Azt a helyet, ahol a királynő bűvereje sem tudott örök hideget teremteni, de ahol örök-tavasz van, és ahol rejtőzik Észak legnagyobb kincse, az Uralkodónő legnagyobb vágya: az Átjáró.
Volt még az erdőnek egy Selevir számára különösen vonzó pontja, mégpedig az Erdészék háza. Saját maga számára is örök rejtély maradt, hogy miért vonzódott mindig is oda, maguk az erdészék mélységesen untatták, velük is tartotta azt a pökhendi távolságot, mint a birodalom minden más alattvalójával, mégis: amikor már jóideje nem látta őket, hiányozni kezdtek neki. Éppen azt fontolgatta, hogy ismét meglátogatja őket, amikor megpillantotta Lanát.- Micsoda váratlan meglepetés! - gondolta – a vad egyetlen lövés nélkül a lábaim előtt!
Lassan közelítette meg a lányt. Az éppen gyógyfüveket gyűjtött.
- Milyen kellemes találkozás! - szólította meg
- Valóban az – kezdte a lány meg sem fordulva – ha éppen nem rossz szándékkal közeledsz. A katonáid nélkül is bemerészkedsz ide?
- Nincs mitől tartanom - szólt a fiú – az erdő is a királynő felségterülete. Itt is úr vagyok.
- Tudom "Uram"! – Lana a legnagyobb gúnnyal szűrte fogai közt a szót– Úr vagy mindenki felett, ki félve rohan el a fegyvered elöl. -merészen szembenézett a lovassal – Most, ha megbocsátasz "uram", - biggyesztette megvetően a száját - haza kell mennem. Későre jár.
- Sohasem találkoztam még az erdőnek ezen a részén senkivel. Ide nem járnak az emberek. Honnan ismered ezt a helyet?
- Gyerekkorom óta az erdőt járom. - felelte Lana – Ismerem az erdő minden zugát.
- Mindet? - kérdezte fojtottan Selevir
- Igen „Uram”. - nyomta meg szót ismét Lana – Ismerem az erdő „minden” pontját.
- Nem félsz? Azt beszélik, sötét árnyak lepik el időnként az erdőt... - próbálta tovább Selevir
- Én ugyan nem félek a boszorkány mesterkedéseitől! - felelte hirtelen Lana, majd hirtelen megijedt, amikor eszébe jutott, hogy kivel áll szemben: - Bocsásson meg Uram..., kérem. Csak annyit akartam mondani: engem nem érdekelnek az árnyak..., nem ártanak nekem...
Selevir döbbenten nézte. „Nem ártanak neki az árnyak?! Az emlékfalóktól meglett férfiak is félve menekülnek! Ki ez a lány?” Valami olyan titok lebegett előtte, aminek maga akart utánajárni. Most erőszakkal elvihetné, annyira apró, olyan törékeny, könnyedén megfoghatná, és bevihetné a palotába..., de akkor sohasem tudná meg, hogy mi a titka...
Lana látta rajta a pillanatnyi zavart, hirtelen elfordult, és úgy tett, mintha mélységesen elfoglalná a kutatómunkája a növények után.
- Várj kérlek! Hadd segítsek! –Selevir hangja szelídebbre váltott, de még maga is meglepődött ezen.
- Segíteni te? Ugyan mit segíthetnél te nekem? – kérdezett vissza meghökkenve Lana
- Én is ismerem a gyógynövényeket. Tudok egy-két eldugott helyet, ahol különleges fajták nőnek.- hirtelen ötletként jutott ez az eszébe, és minduntalan kereste a lány szemét, miközben beszélt. Nagyon nem akarta, hogy az most elmenjen mellőle, de igazából csak kereste önmagában ennek az okát - Ha gondolod, megmutathatom neked.- folytatta.
Lana bizalmatlanul fürkészte őt;- Mit akarsz tőlem? Miért bíznék meg benned?
- Te mondtad legutóbb: nincs mitől tartanod, ha velem találkozol.., és elnéztem arcátlanságodat is, ahogyan az Uralkodónőről beszéltél! –mosolygott Selevir.
- Ez igaz. – ismerte el a lány. – Hát rendben. Szükségem van néhány különleges növényre, amiket most nem találtam meg. – felnézett a lovasra: - Megtennéd, hogy leszállsz a lovadról?
- Ó! Persze. Bocsáss meg! - mentegetőzött a fiú, és leszállt a nyeregből
- Így mindjárt más! - mosolygott Lana. – köszönöm! - majd meg akarta simogatni az állatot, de az dühösen ráhorkant. - Ej! Csak kedves akartam hozzád lenni! - szólt az állathoz – Nem illik ilyen gorombán viselkedni! Hasonlítasz a gazdádhoz!
- Senkinek sem engedi, hogy hozzá érjen. Ő...nagyon különleges ló.
- Igen, azt látom.- felelte Lana – Belül zokog
- Ezt meg hogy érted? - kérdezte Selevir.
- Úgy, hogy láthatóan évek óta könnyek nélkül sír. Körbeveszi valami megmagyarázhatatlan, és félelmetes szomorúság. Pedig mennyire gyönyörű! - felelte Lana, miközben csodálva nézte az állatot. - Mi neve?
- Nincs neve. - válaszolta tömören a fiú
- Hogy érted, hogy nincs neve? - hökkent meg Lana
- Úgy, hogy a Palotában rajtam, és a szolgálókon kívül senkinek sincs neve.
- Miért nem úgy mondod inkább, hogy az Uralkodónőnek nincs, hiszen rajta kívül csak te vagy, és a szolgálók.
- Van ott más is. De annak a nevét én sem tudhatom, és nem nevezzük meg többé azokat sem, akik valaha éltek a palota falai között. Ők a múlt árnyai.
- Tehát az Uralkodónő megfosztotta a dicső királyokat még attól is, hogy megnevezhessük őket! - sóhajtotta Lana.
- Pontosan. Nincsenek nevek, nincsenek hőstettek, nincs emlékezés. Nem nevezzük a nevén sem a személyeket, sem az eseményeket. És a lovat sem. Mert..., mert..
- Mert?
- Nem fontos. Kérlek ne faggass tovább! - Selevir egyszeriben elkomorodott, és hallgatag lett.
Egy ideig csendben baktattak az erdő mélye felé, majd Lana végre megszólalt:- Azt mondtad, hogy értesz a gyógynövényekhez. Gyógyítasz talán?
- Nos... - felelte zavartan Selevir - Nem éppen. Ezek a növények gyógyításra is valók, meg sok minden másra is... - köszörülte meg a torkát. – De a gyógyítás nem egyszerű mesterség. Te honnan tanultad?
- Az anyámtól. Ő a környék gyógyítója. Nagyon szeretik az emberek... Tündérkéznek nevezték el hálából.
- Talán ősi hagyomány ez nálatok?
- Nem csak... csak az anyám. Ő az, aki ezzel kezdett foglalkozni.
- Valaki segített talán? – Selevir szeme kíváncsian fürkészte a lányt.
- Én nem... nem tudom - Lana megijedt. - csak el ne áruljam Leowint! –gondolta észbe kapva. –Mond csak! - terelte el a szót. – Gyakran jársz ide egyedül?
- Minden nap! Nagyon szeretek itt! – mosolygott Selevir – de nincs senki olyan a közelemben, aki szívesen kikísérne ide.
- Nagyon magányos lehetsz – nézett rá Lana
- Magányos? Hm... ezen nem is gondolkodtam még. Nagyon sok elfoglaltságom van, a királynő is nagyon kedvel. Szerencsésnek mondhatom magam. – kissé kihúzta ekkor magát.
- De hiszen nincs senki, aki osztozna veled a kedvenc elfoglaltságodban!- felelte fejét csóválva Lana, mikor meglátta Seleviren újra a pökhendiséget.
- Itt vagy te! Majd kijárunk ide ketten! – vágta rá a fiú, miközben leengedte kicsit magát
- Vadászni? – csóválta meg a fejét Lana Selevir fegyvereire nézve – Én nem lőnék soha egyetlen állatra sem.
- Az igazat megvallva, ma még én sem lőttem le egyet sem. Nem azért jövök ide, hanem mert jól érzem itt magam. – nézett körbe a fákon talán cseppnyi szeretettel is pillantásában - Sokat gondoltam rád az elmúlt napokban... - kezdte óvatosan
- Rám? Ugyan miért?
- Újra látni akartalak. Igazad volt. – mondta, miközben megállt egy pillanatra, és maga felé fordította Lana arcát, majd mélyen a szemébe nézett. És csak elmerült azokban, mint valami csodaszép, előtte titokzatos, mégis oly közeli világban - Mi hasonlatosak vagyunk. – mondta ki végre - Te magad hívtad fel rá a figyelmemet legutóbb.
- Nem. Nem uram! Te egészen más utakat jársz, mint amiket én. – fordult el Lana gyorsan, s kiszakította magát Selevir vállára tett kezéből - Hasonlatosnak születtünk, de másokká váltunk.
Selevir leengedte karjait, majd ment az előtte gyorsan lépkedő Lana után.- Ha nincs ellenedre, szívesen elkísérnélek néha azért az utadon – kérte szelíden
- Megteheted, úr vagy. Azt teszel, amit csak akarsz. – válaszolta Lana dacosan
- Ha nem akarod, nem teszem. – mondta Selevir ugyanolyan szelíden
Lana zavarba jött. Nem erre számított.
- Nem is tudom... merre vannak a növények? – kérdezte bizonytalanul
- Már nem vagyunk messze. Át kell vágnunk még ezen a csapáson. Elég kevés van belőlük, és nehéz őket megtalálni.
Néhány perc múlva megérkeztek. - Gyere utánam! Itt kicsit le kell hajolnunk! – Selevir megfogta Lana felé eső kezét, és a lány egy sóhajtásnyi ellenkezés után jólesően hagyta.
Selevir kikötötte a lovát, és sűrű bozótos felé vezette őt. Lana követte, és valóban egy olyan helyre jutottak, ahol különleges fajtákat találtak.
- Ez nagyszerű! – Ujjongott a lány – ezeknek nagyon nagy hasznát fogjuk venni!
Selevir gyönyörködve nézte, amint boldogan veti magát a növényekre. - Ismered mindet? - kérdezte Lanát
- Nem! Néhányukkal még sohasem találkoztam. De vannak itt azok közül is, amelyekről lemondtunk már régóta.
- Nos, ha gondolod, elmondom neked a többi növény használatát is.
- Valóban megtennéd? –Lana egészen megfeledkezett arról, hogy ellenségével társalog.
- Persze. Úgyis itt időzöm sokat, legalább nem magamban vadászgatok.
- Köszönöm uram, hálás lennék érte - enyhült meg Lana.
- Ne szólíts uramnak! Itt ne, ha kettőnk között vagyunk! Csak mások előtt. Itt tegyünk úgy, mint a barátok!
- Jó Selevir. Tegyünk úgy. – mosolygott Lana
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés