Az Uralkodónő birodalma egészen az Északi hegység lábáig vezetett, de gondolatai annál sokkal messzebb vitték, habár sohasem látta még országának határait. Az utóbbi időt leginkább Tolusban, a királyi-városban töltötte, de még a palota falain kívül is ritkán látták. A város lakossága évről-évre mindinkább megváltozott, a régebben ott élő polgárok nagy része elvándorolt, és helyettük Tolust ellepték a környékbeliek szerint igen furcsa figurák. Az utcákon egyre-másra emelkedtek a szedett-vedett építmények, amelynek lakóit csak az vezérelte, minél hamarabb valami lakóalkalmatosságot keresni, vagy összeeszkábálni. A tágas terekből lassacskán szűk sikátorok lettek, a régen békésen beszélgető embereket felváltotta a zajos forgatag.
Napjában többször is keresztülvágtattak a városon a királyi sereg katonái, leginkább csak riadalmat keltve, valójában senki sem tudta igazán, hogy hova, és miért sietnek annyira, hiszen nem viselt háborút az ország. A riadalom azonban mindig gyorsan alábbhagyott, és a városiak folytatták a maguk nyüzsgő életét. Már csak néhányan maradtak ott az őslakosok közül, ők is csak élemedett koruk, vagy a még bennük élő remény miatt , de főleg a városszéli házakban meghúzódva, és beburkolózva mindinkább lefüggönyözött ablakaik mögé. Amivel nem törődött a városiak nagy része, azzal bizony nagyon is törődtek ők. Nehéz szívvel lesték az elvágtató katonákat, és némelyikük fejében bizony megfordult: habár nincs háború, amely kardok zajától hangos, de annál nagyobb, és félelmetesebb háború kezdődött már el, mégpedig az emberek lelkében.
Egy szokásos hangos nap végi a szürkületkor megnyílt az egyik városszéli ház kapuja. Egy alak osont ki rajta, és elindult a palotába vezető úton. Valaki követte őt a szemével a ház függönye mögül, majd minden világosságot eloltott odabenn, és ő maga is kisurrant egy hátsó kijáraton, hogy mielőbb elhagyja a várost.
Nemsokkal később a palotaőrök egy szánalmas alakot állítottak meg a kapuban, aki munkát keresett – Gyere vissza holnap! - rivallt rá az egyik őr
- Bár a te helyedben én is inkább a sötétben próbálkoznék! - nevetett a másik – amilyen csúf vagy, még azt hinnék, hogy komédiásnak akarsz beállni!
Az idegen nem szólt semmit, meggörnyedve állt a katonák előtt, láthatóan hatalmas púpot viselt a hátán. Arcából nem sokat láttak, mert a csuklya eltakarta, ahogyan a fejét féloldalt tartva próbált felfelé nézni a katonákra...
- És mihez értesz? - kérdezte ismét az első katona
- Akár a komédiázáshoz is – felelt a púpos . Hangja csendes volt, kissé reszelős. - Mindenhol szükség van egy patkányra – folytatta – tudja tiszturam, egy ekkora városban nem haszontalan túlélőnek lenni, és főleg nem az egy ilyen hatalmas palota falai között. Egy patkány mindig csak lefelé kénytelen nézni, nem törhet magasra sohasem, de lent megleli azt, amelyet a fent élők sohasem találnának meg...
- Miről beszélsz te szerencsétlen? - nevetett a második
- Gondolja meg tiszturam! Ha egy erős vár alapját lentről kezdik fúrni, annak sokáig nincs semmi nyoma, de ha nem veszik észre időben, úgy omlik össze, hogy arra sincs idő, hogy bárki is kimeneküljön, csak a patkányok.
Ekkor két madár reppent fel a fák ágairól, mögöttük egy alig észrevehető kis apró, szürke fény. A két őr tanácstalanul nézett egymásra, az előttük álló púpost egyikük sem volt képes elzavarni
- Ülj le itt – mutatott az egyik őr a kapu mellett álló fák tövére – Felküldök valakit a palotába, hogy szükségük van-e segítségre. De..., meglehet, hogy csak reggelre kapsz választ.
- Annyi baj legyen tiszturam ! - hajolt meg a púpos – Epymis jó szolgálatára lesz az Uralkodónőnek bárhol, és bármikor vesz is a szolgálatába.
Selevir azonnal észrevette a kapu előtt járkáló különös figurát, azonnal felismerte, majd megvetéssel a hangjában megszólította :
-- Ó micsoda meglepetés! Epymis! Mi okból tértél vissza a palotába! Már kezdtem örülni, hogy nem látom újra a rusnya képedet!
- Mélységes hódolatom ifjú herceg – reszelte hangját alázatosan a púpos – De egy ilyen csúf púpnak mint én, illő időben észrevennie, ha zavarja más feltörekvő terveit!
- Nocsak? - lepődött meg Selevir – Van valami, amiről tudnom kellene?
- Önnek fiatalúr tudnia kell mindenről, én csupán azt merészeltem gondolni, hogy nem mindegy mit, mikor, és hol mondok el azoknak, akiknek csak hálával tartozom!
- Ne játssz a türelmemmel patkány! Ki vele! - rivallt rá Selevir
- Két éve már, hogy elhagytam a palotát, és azóta szüntelen csak azon dolgozom, hogy megszolgáljam a kegyet, amit ittartózkodásom alatt kaptam Úrnőmtől. Mostanra lett bizonyosság az, amit akkor csak feltételeztem, és már maga a bizonyíték itt van nálam – odacsoszogott Selevir elé, majd átadott egy lepecsételt levelet.
- Mi ez? - kérdezte Selevir a levélre nézve
- Horat, a teremszolga levele, és egyértelműen benne a bizonyíték az árulására. Az ő köreit zavarta folyton az én csoszogásom, ezért voltam kénytelen elhagyni a palotát. Most, hogy megszereztem , úgy érzem kötelességem , hogy beszolgáltassam az uralkodónőnek.
- Horat két hete elbocsájtást kért.
- Úgy sejtem a levél olvasata után kétséges lesz majd a bebocsátása – sandított felfelé Epymis
- Majd meglátjuk. Egy óra múlva jelenj meg a trónteremben a Királynő előtt! - nézett le rá Selevir, majd beviharzott a kapun – Engedjétek be! - szólt a kapuőröknek
Holdtalan sötét est volt. Selevirnek minden íze tiltakozott nevelőanyja esti vallatásától. Furcsa módon még örült is a patkány megjelenésének, kellő indoknak látta arra, hogy elkerülje az aznapi faggatózást. Szeretett volna minél előbb magára maradni zakatoló gondolataival, így egyből a trónterem felé vette útját, és már belépve a levéllel kezdte:
- Üdvözlöm anyám! Bocsásson meg a késedelemért, tovább időztem ma az erdőben, mint amit terveztem... De hazafelé meglepetésemre Epymisbe botlottam a kapu előtt. Bebocsátásodra vár, azt állítja, hogy bizonyítéka van egy áruló ellen. - azzal átadta a levelet a királynőnek, de az még csak pillantást sem vetett rá.
- Igen, tudok róla – felelte az uralkodónő. - Majd később rátérek Epymisre is, most azonban jobban érdekel, hogy mire jutottál ma
- Véletlenül összefutottam ma vele az erdőben...- Selevir tettetett nyugalommal a hangjában kezdte el
- Nocsak! És ezt csak így mondod?! - a királynő szeme felcsillant, azonnal nevelt-fia elé szaladt – Folytasd! Nem is gondoltam, hogy ma ilyen remek hírrel érkezel!
- Semmi más hírrel nem szolgálhatok fenség – folytatta Selevir – A lány még nagyon távolságtartó, de úgy látom, hogy nem lesz nehéz dolgom vele
- Nagyszerű, éppen ezt várom tőled – válaszolta az uralkodónő
- Elmehetek, úrnőm? - Selevirben újra az a különös szorító érzés kezdett erősödni.
- Nem tetszel nekem, fiam! Talán fáradt lehetsz a feladattól. Ne csüggedj! Nemsokára a markunkban lesznek mindnyájan! - bíztatta Selevirt. – Menj és pihenj le! Nagyszerű híreket hoztál ismét, én pedig mihamarabb túl akarok esni a találkozón Epymissel.
- Igyekszem, úrnőm. - Selevir életében először hálával gondolt valakire, éppen egy olyasvalakire, akit csak egyszerűen Patkánynak szeretett szólítani.
Az már ott csoszogott az ajtó előtt: - Hálásan köszönöm Hercegúrfi, hogy elfogadta a kérésemet. Ígérem igyekszem a jövőben majd azt megszolgálni!
Selevir csak tett egy türelmetlen mozdulatot, majd eltűnt a hatalmas oszlopok mögött. Epymis utána nézett, majd amíg csoszogott befelé halkan azt suttogta: - Szalad a fiú az anyja elől, mint a régi szép időkben! Pontosan, mint a régi szép időkben!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés