Selevir alig győzte kivárni a másnapot. Kétségbeesetten kereste a megoldást, mert bizony a szíve már megnyílt. Tudta ő ezt már akkor, amikor először megpillantotta Lanát a fűszeresnél.
Az erdő másnap reggel különösen szép volt. Ezernyi színben pompáztak a fák, lepkék százai röppentek virágról-virágra. Selevir már idejekorán ott várakozott. Gyönyörködött az erdő szépségében, és minél jobban belemerült a látványba, annál jobban nehezedett el a szíve:
- Csak néhány hete, hogy megláttam mindezt, és máris búcsúznom kell tőle. Ettől, és a legszebb, a legcsodálatosabb lénytől, akivel valaha is találkoztam - Itt bánatosan nevetgélni kezdett. - Jobban mondva, az egyetlentől, akivel egyáltalán találkoztam.
Látta már messziről Lanát közeledni. Csodálta annak minden lépését, melegség járta át minden ízét. De minél közelebb ért hozzá a lány, az ő szíve annál súlyosabb kőként nyomta mellkasát.
- Ó, Selevir! Máris itt vagy? Elkéstem talán? – csodálkozott Lana. - Annyi dolgom akadt már korán reggel, anyám egész éjjel dolgozott egy szülőnő mellett.
- Nem, nem késtél - mosolygott Selevir - csak jólesett itt várakoznom rád.
- Olyan különös vagy ma - nézett rá fürkészőn Lana -, minden rendben van?
- Beszélnünk kell.
- Megijesztesz! – nyílt tágra Lana szeme
- Gyere, sétáljunk! Könnyebb úgy beszélnem. Megmutatok neked még egy helyet, ahol esetleg ráakadhatunk néhány különleges virágra. Azt hiszem, ez az utolsó hely úgyis, amelyről én itt az erdőben tudok.
- Én tudok még egy helyet, amiről te nem tudsz! – Lana hangja incselkedő volt.
- Nocsak!
- Bizony! Még nem beszéltem neked a Tisztásról, de ha akarod, ma megmutatom neked.
- Milyen érdekes – sóhajtott fel Selevir–, hosszú évek óta arra a Tisztásra akarok eljutni, és most, hogy búcsúznom kell tőled, te magad ajánlod fel. De már nem vágyom oda.
- Búcsúznod? Elmész? Hosszú időre? Elmész tőlem? – Lana ijedten dobálta a kérdéseket.
- Igen. Elbujdosom. – Lana már nyitotta volna a száját, de Selevir gyengéden rátette arra az ujját, hogy ne szóljon - Éppen a te érdekedben Lana. Nem maradhatok a közeledben, mert veszélyt hoznék rád és a családodra.
- Te, veszélyt?! Hogy jelenthetnél te veszélyt? Te csodálatos ember vagy, mi ketten majd kitaláljuk, hogy hogyan kerüljük ki a királynőt.
- Nem ilyen egyszerű, Lana - hangja borzasztóan szomorú volt. - Gyere, üljünk le, elmesélek neked töviről-hegyire mindent.
- Várj! Ne itt! Elmegyünk most a Tisztásra! Ott minden sokkal szeretetteljesebb. Különleges, védett hely. Beülünk a fa alá, és elmondasz mindent. Biztosan találunk megoldást!
Lana gyakorlottan vezette Selevirt egyre beljebb az erdőben.
- Számtalanszor jártam már erre, de sohasem leltem a Tisztásra. Biztosan jó felé megyünk? – Selevir hitetlenkedve nézett körül.
- Ne csacsiskodj! Te is tudod, hogy a Tisztás varázslattal védett hely, bárki nem juthat oda. Bízz bennem!
Lana nem sokkal később megállt egy csapás végén. Kezét az égnek emelte, és Selevir számára ismeretlen nyelven énekelni kezdett. Mikor a dalnak vége lett, az erdő sűrűje hirtelen eltűnt, és a helyén csodaszép, napfényes tisztás állt.
- Ha az egyik barátommal jövök ide, akkor ez sokkal könnyebben megy, vele nincs szükség az énekre – nevetett Lana.
- Csodaszép ez a dal, és a nyelv, amelyen énekelted!
- Ez a tündérek nyelve. A dal a beavatottak számára készült, hogy ők is bejussanak ide, ha szükséges. A tündérek csupán megközelítik a helyet, és a Tisztás megnyílik. Nos? Mire várunk? Gyere utánam!
Selevir csodálkozva lépkedett egyre beljebb a fa közelébe. Nem értette a benne levő érzést, de csodálatosnak találta. Lana fogta a kezét, és olyan biztonságban érezte magát, mint még soha előtte katonái gyűrűjében.
- Egyszer kérdezted tőlem, hogy magányos vagyok-e. Akkor azt válaszoltam, hogy nem tudom. De most már teljesen világos előttem, hogy nagyon magányos voltam.
- Most már nem vagy az! - Lana bíztatóan nézett rá. – Essünk túl rajta! Mondd el nekem, mi az, ami nyomaszt!
Selevir hosszú órákon keresztül mesélt és mesélt. Először csupán a rossz hírt akarta elmondani töviről-hegyire, de aztán számára is meglepő módon, szinte az egész életéről beszámolt. A legvégére hagyta a királynő előző esti fenyegetését.
- Nem tudom, hogy mit tegyek Lana! Azt tudom, hogy nem sodorhatlak téged veszélybe. El kell mennem, minél távolabbra tőled. De neked is menekülnöd kell, mert a királynő három nap múlva a keresésedre indul, ha én nem adlak a kezére. Van még három napod. - Itt elhallgatott egy pillanatra. – És a tündérnek is, aki tíz éve segít nektek.
- Tehát tudja.
- Annyit tud, hogy veletek van egy tündér, aki valószínűleg édesanyád haláláig veletek marad.
- Ez igaz.
- De gonosz terve van vele.
Selevir elmesélte Lanának azt is, ahogyan a királynő meg akarja öletni a lány édesanyját ott a fa közelében, azért, hogy átjuthasson a másik világba.
- Ez borzasztó! – Lana elkeseredetten sóhajtott. - Csak egyet tehetünk: hazamegyünk, és elmondunk mindent a tündérnek. Talán ő tud valami megoldást. Nem szeretném, ha elmennél! Nem félek a benned élő gonosztól sem, de a legjobb, ha beszélünk vele. A neve Leowin, és soha nem találkoztam nála nemeslelkűbb lénnyel! – majd kicsit halkabban, de annál komolyabban folytatta : - A legjobban azonban érted aggódom. Valahogyan meg kell törnünk rajtad ezt a gonosz varázst! Ne törődj most azzal, hogy árthatsz nekünk, azzal törődj, hogy halálos kórral akar megölni téged a királynő, csak azért, mert fél a benned élő jóságtól. Ezt nem engedhetjük!
Selevir nézte a lányt, de nem szólt. Csak csodálta az abban rejlő tüzet, a szavaiból áradó reményt, és a tenni akarást. Tanácstalan volt, esze azt mondta, hogy menjen, és hagyja azokat, akik valamit is jelentenek neki, hogy ne hozzon rájuk bajt, de nem volt képes rá. Csapdában volt. Édes, és gyönyörűséges csapdában, olyanban, amiből soha sem akart szabadulni. Nem tudta, hogy mitévő legyen, csak azt tudta, hogyha még egy napot tölthet vele, az többet ér neki, mint egész eddigi élete, így csak bólintott Lana szavaira.
Aznap este Selevir már nem tért vissza a palotába. Lanáéknál töltötte az éjszakát, ahol egész éjjel tanácskoztak a megoldáson.
Mielőtt megérkeztek, Leowinon furcsa izgatottság lett úrrá.
- Nem szokott ilyen sokáig elmaradni! Valami borzasztó rossz előérzetem van!
Fel-alá repkedett a szobában, izgatottan dörzsölgette szárnyacskáit egymáshoz még akkor is, amikor éppen nem repült.
- Leowin! Az Istenért! Te nem érzel meg semmit előre! Te is tudod pontosan olyan jól, mint én, hogy fityinget sem érnek a jóslataid. Ne repkedj itt össze-vissza, mert leversz valamit! – Tündérkéz már kezdett ideges lenni a folytonos repkedéstől.
- De! Elképzelhető, hogy a sok izgalom miatt ez a fajta képességem önállóan kezdett el fejlődni!
- Ne reménykedj! – nevetett a Tündérkéz. – Neked nincs ilyesfajta képességed.
- Nem tudhatjuk, sohasem tudhatjuk – Leowin durcásan biggyesztette a száját. – De akkor is! Valami szörnyű balsejtelem költözött belém! Ez azért hihető, nem?!
- Rendben! Mondd el, mire gondolsz! – sóhajtotta Tündérkéz
- Nem gondolok semmire, csak érzem. Nézd! Nézd! - mutogatott a szárnyára. – Nem szokott semmi baja lenni, de most borzasztóan viszket! Ez nem jelenthet semmi jót!
- Rendben! Akkor most én is izgatott legyek? – húzta fel a szemöldökét Tündérkéz, miközben alig leplezve mulatott Leowinon
- Kinevetsz! Gúnyolódsz rajtam! – Leowin sértődötten fordult meg, és eszelősen repkedni kezdett újra a lakásban.
Már közel egy órája szelte a levegőt, amikor Tündérkéz becsukta az ablakokat kizárva az egyre hűvösebb kinti időjárást. Leowin ezt nem vette észre, és teljes erőből belerepült az egyikbe.
- No, ez volt az a viszketegség a szárnyadon, kedves barátom! A balsejtelmed ezúttal nem hazudott, de én helyedben elsősorban mindig önmagamért aggódnék!- közelebb ment a tündérhez, majd megnézte a sérülést - Ej, ej! Micsoda kis kerge tündérke vagy te! Na gyere, mindjárt rendbe hozzuk ezt a kis szárnyacskát! - óvatosan kezébe vette a kis sérültet. – Ej! Ej! Már megint!
- Nem azt akarod mondani, hogy megint eltörött?
- De bizony, ez eltörött. Legalább nyugalom lesz a házban egy időre. No hova is tegyelek? Nézett körül tanácstalanul - Várj itt meg, kimegyek, keresek valami kicsike gallyat a rögzítéshez.
Gyengéden lerakta a tündért egy számára készített kis fekvőhelyre, majd kiballagott a ház elé. A kamrába tartott éppen, amikor megpillantotta Lanát közeledni egy férfi oldalán, aki egy lovat vezetett. Izgatottan szaladt vissza a házba
- Leowin! Itt van Lana!
- Igen? Végre valahára! De mitől vagy ilyen izgatott?
- Egy idegennel jön!
- Vigyél az ajtóhoz, hadd nézzem!
Az ajtóból már könnyen kivehették a közeledő alakokat.
- Na? Látod már őket?
- Látom bizony - Leowin hangja borús volt. - Mondtam neked, hogy balsejtelmem van. Ez az ostoba lány idehozza Selevirt.
- Ó, Teremtőm! Elment a józan esze?
- Úgyis fogalmazhatunk, drága barátném. A lányod bizony fülig szerelmes!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés