A kis menekülő csapat hallgatagon haladt az erdő felé. A ló mellettük felmálházva búsan ballagott. Leowin az állat hátán ücsörgött, alig látszott ki a málhák alól. Szótlan volt ő is, de leginkább elővigyázatosságból. Nem akarta magukra vonni a figyelmet. Tündérkéz szeméből folyamatosan hullt a könny.
– Nem bujdoshatunk egész életünkre!
– Ne veszítsd el a reményt anyám! Kitalálunk valamit! Hátha sikerül kapcsolatba lépnünk a többi kékgyermekkel.
– Egész életemben itt éltem, és most tessék, itt van mindenünk egy ló hátán!
– Az életed mindennél drágább Tündérkéz! – Selevir komoran szólt – de nem vagyunk egyedül, csak még rá kell találnunk a segítő kezekre.
– Magukra hagytuk az embereket, akik megbíztak bennünk! Ki viseli gondjukat ezután? – Tündérkéz továbbra is csak kesergett, olyan nehéz volt a szíve, hogy úgy érezte: menten leszakad.
– Visszajövünk hamarosan! – Lana hangja dacos volt – De felerősödve, úgy, hogy szembemerjünk szállni, ha valaki rossz szándékkal közelít felénk.

Az erdőben a kapunál már ott állt a királynő felfegyverzett katonáival.
– Csak várj itt – suttogta a fülébe a hang. – Ne moccanj, ne üssetek zajt, nem szabad, hogy észrevegyenek bennünket.
– Merre lehetnek? Talán jobb lett volna, ha velük tartasz. – a királynő próbált uralkodni az idegességén – Talán meggondolták magukat…
– Nem. Ne légy ostoba! Ez az egyetlen esélyük a túlélésre, hogy idejönnek. Fékezd magad!

Nem sokáig kellett várniuk. Kis idő múlva a kapunál eltűntek a fák, és helyette egy tisztásra láttak rá. Nem mozdultak.
– Várj még anyám! Hadd helyezkedjenek el, hadd higgyék, hogy biztonságban vannak!
– Valami nem hagy nyugodni… – a királynő aggódva nézett a fényre – amikor a katonáim itt voltak, senki sem tudta megközelíteni a fát, mikor az átjáró megnyílt… azt hiszem, varázslat védi olyankor. Jobb, ha megöljük a tündért is, akkor, amikor kinyílik az átjáró, mielőtt körbekeríti a fát a varázslattal.
– Anyám! Tudsz még kellemes meglepetést okozni! – sziszegte a hang.

Tündérkéz, Lana, Selevir és Leowin ezalatt kerestek egy védettnek tűnő helyet a fák tövében. Nagyanyám kezdte lepakolni a málhát, majd Leowinhoz fordult:
– Hideg lesz itt éjszakáznunk. Talán jobb lenne valami védettebb helyet keresnünk! – nézett körül aggódva.
– Ez igaz! Nappal kellemes meleg, de amikor leszáll az éj, akkor csak a betolakodóktól véd meg, a hidegtől nem – Leowin buzgón bólogatott.
– Elmegyek, keresek egy kevés fát, és összeeszkábálunk valami kis kalyibát – Selevir intett Lanának is – Van kedved velem jönni?
– Micsoda meglepetés! – Lana nagyot nevetett – honnan értesz te effélékhez?
– Az itteni erdész sokat tanított gyermekkoromban. Mondtam, szeretem ezt az erdőt, és mindig is szerettem. Nagyon sok időt töltöttem itt. Ha lesz egy kis nyugalmam, akkor Leowinnak készítek egy kicsi házat. Ott kedvére repkedhet – nevetett.
– Az csodálatos lenne! – kiáltott fel Leowin – nem vagyok ilyen hatalmas méretekhez szokva, ha otthonra gondolok. Volt nekem szép kis házacskám odaát – bökött a fa felé – még könyvtáram is volt benne.
– Na ne dicsekedj Leowin! A testvéreiddel laktál együtt – Tündérkéz gyengéden megpaskolta a tündér hátát – te magad mesélted
– Jó, jó! Együtt volt a miénk, de nagyon otthonos volt – merengett a tündér tovább.
– Akkor épp itt az ideje, hogy saját házad legyen! – Selevir mosolyogva nézte őt – Míg itt kell várakoznunk, addig el is készül – Lanára nézett – Gyere! Ahhoz, hogy éjszakára fedél legyen a fejünk felett, még ha akármilyen hányaveti is, nem késlekedhetünk a fával. Az est csendjében pedig megbeszéljük majd a továbbiakat.

Tündérkéz és Leowin egyedül maradtak a tisztáson. A királynő csak erre várt. Amint Selevir és Lana eltűntek a fák között, megrohanták a tisztást. Tündérkéz ijedten ugrott fel ültéből
– Selevir elárult minket – futott át az agyán. Leowint a kezébe kapta, és elrejtette a ruhái redőibe – Tudom, miért jöttetek ide! Nem kaphatjátok meg a tündért! – kiáltotta a katonáknak
A királynő kacagni kezdett – Nem kell nekünk a tündér! Te kellesz nekünk!
– Engem hiába öltök meg, Leowint akkor sem kaparinthatjátok meg, de nélküle nem nyílik ki az átjáró –harciasan nézett szembe a királynővel, szíve vadul kalapált.

Selevir és Lana szinte egyszerre torpantak meg nem sokkal távolabb az erdőben
– Selevir! – kiáltott Lana
– Én is érzem! – vágta rá Selevir rögtön – azonnal induljunk vissza!
Futva közelítettek a tisztás felé. Lana látta a repülő nyílvesszőt anyja testébe fúródni. Sikoltva rohant Tündérkéz felé, aki a földre rogyott.
– Anyám! Drága anyám! – zokogta. Tündérkéz még életben volt.
– Selevir elárult minket. – nézett Lanára anyja
Selevir ezt hallva megtántorodott.
– Most! – kiáltott a királynő a fénynek. – Most visszamehetsz belé! Most a bizalmatlanság megbéklyózta!
Selevir minden erejét összeszedve igyekezett Tündérkéz felé.
– Nem ő nem! - bizonygatta Lana az anyjának - Az nem lehet… anyám, légy erős! Meggyógyítunk.

Ekkor a királynő odalépve Lana mögé, durván ellökte azt.
– Kotródj innen! Valakivel még leszámolni valónk van! – Lehajolt a haldoklóhoz, és kutatni kezdett a ruhái között.
Selevir ekkor elkapta hátulról a királynőt és elrántotta
– Nem árthatsz nekik többet! – hörögte. Testével ráborult Tündérkézre úgy védve meg az elrejtőzött tündért.
– Selevir…! Köszönöm! – tündérkéz hálásan mosolygott a fiúra.
Az becsukta ekkor a szemét, és felegyenesedett. Kihúzta magát, és szembenézett a királynővel és katonáival.
– Most már és még nincs hatalmad felettem. – kardját maga előtt tartva kiáltotta – várnod kell, amíg elgyengülök! De addig ezeket az embereket, és a tündért megvédem.
– Selevir! Milyen megható! – kacagott a boszorkány – Ne nevettesd ki magad egy szál karddal!
– Én a helyedben nem nevetnék, te boszorkány! – hallatszott Leowin hangja – Selevir megmentette az életemet, így őt szolgálom élete végéig. Elszámoltad magad! A fát már körbekerítettem.
Tündérkéz vadul köhögni kezdett.
– Anyám! – Lana karjában tartotta anyja fejét
A fa törzse hirtelen egyre áttetszőbbé vált.
– Nocsak Tündérke! Mégiscsak kinyílik az átjáró, úgy látszik Selevir mégsem tiszta lélek! – gyerünk! – kiáltotta – hátha átjutunk! – a kezéből egy gömböt hajított el, ami fényes tűzgolyóvá válva repült a fa felé, de mielőtt odaért volna, égett parázsként hullott a földre. A boszorkány dühödten vágtatott vissza Lanáékhoz – Nem fogtok túljárni az eszemen! – Felrántotta Lanát haldokló anyja mellől – Add át a tündért Selevir, és életben hagyom ezt a virágszálat! Úgy látszik mégiscsak vissza kell mennie, különben miért nyílt volna ki ez az átkozott fa?!
– Könnyebb lenne, ha repülni tudnál – suttogta Selevir Leowinnak – nem állhatunk itt napestig. Egyedül nem bírunk el velük. – Engedd el Lanát! – kiáltotta a királynőnek.
– Nem maradunk egyedül – suttogta a tündér Leowin palástja alól, majd a boszorkányhoz szólt: – Hiába tajtékzol, nem juthatsz át. Ha minket megölsz, akkor sem!
– Nem bizony! – hallatszott a fa felől. Három alak jelent meg a tisztáson az átjáró előtt. Mindhárom hosszú ezüst ruhát viselt, mely teljesen egybeolvadt hosszú ezüst hajukkal. – Ezt a mai csatát elvesztetted Lorena! – folytatta egyikük – távolítsd el azt, akit nem tűrök a tisztáson! – adta ki a parancsot
– Ő már nincs itt – szólt a királynő – nem bírja ezt az émelygős hangulatot. – Gothenar! Micsoda nem várt találkozás!
– Kik ezek? Miért jöttek? – Selevir halkan faggatta a tündért
– Ők? Gothenár, a középső a Nagy Tanács egyik tagja. Ő is tündér, sőt az egyik uralkodójuk, de ő felszíni tündér. Az emberek útra bocsájtása a feladata, és ő is fogadja őket. Nem tudom, hogy miért jöttek, de a fa azóta pulzál, mióta Tündérkéz megsebesült, így tudtam, hogy jönni fognak. Csak azt nem értettem, miért pulzált tovább, mióta a te szolgálatodba kellett állnom. Gothenár nem itt szokta fogadni az eltávozókat, – magyarázta – az az átjáró a kék mező mögött van.
– Én úgy tudtam, hogy a felszíni tündérek nem jönnek elő sohasem. Mindvégig láthatatlanok maradnak. A te fajtáddal már én is találkoztam itt az erdőben, még, ha messziről is. – Selevir ámulva nézte az alakokat. – Tündérkéz mennyire sebesült meg?
– Azt kell mondjam, hogy sajnos elveszítjük őt. Gothenár a halottakért jön. – Leowin szomorúan húzta össze magát.
– Lorena! A lányt engedd el! Hadd búcsúzzon el az édesanyjától! – közelebb jöttek. A két kísérő tündér Tündérkéz mellett állt meg nem messze.
– Honnan ismeri a királynőt? És miért nevezi Lorenának? – Selevir tovább faggatta Leowint.
– Ezt én sem tudom pontosan. A nevét sem tudtam, csak azt, hogy a valaha tündérnek született. Márpedig ha az volt, akkor neve is volt. Gothenár kegyes, hogy a nevén szólítja őt.
A királynő eközben feszülten figyelte az ügyködő tündéreket. Gothenár Tündérkéz fejéhez térdelt. Lanához halkan beszélt valamit, majd gyengéden megfogta Tündérkéz fejét kétoldalt, és lehunyva szemét énekelni kezdett. Lana eközben édesanyja kezét fogta.
– Most egy kis időre pihen, majd velünk jön – Gothenár Lanát elhúzta anyja mellől. – Nagy út áll előtte, nekünk meg megbeszélnivalónk van. A kísérőim őrködnek mellette majd. – Lorena! Milyen régen láttalak! Ha annyira vágysz átjönni, akkor miért nem jössz át velem? – fordult a királynőhöz – Tudod jól, hogy nem szükséges betörnöd, jöhetsz szépszerével is.
– Ó Gothenár! Mit képzelsz?! Nem fogok a lábaitok elé borulni újra! Én veletek egy lépést sem teszek többé! Egyszer majd a fiammal együtt fogjuk darabjaira szedni a szépen felépített világotokat! – szeme szikrázott minden szónál – Ne merészeld még egyszer kimondani ezt az átkozott nevet! Most nem sikerült, de ez még nem a végső találkozásunk! – dühödten fordította meg a lovát, és a katonáival együtt elvágtatott.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.