6.fejezet
A Királynő aznap tajtékzó dühvel korbácsolva paripáját vágtatott vissza a palotába. A városba érve vesszőcsapásai nem csak a lovát sújtották, de a véletlen útjába kerülő embereket is. Hosszú, vérvörös uszálya mint a fenyegető kígyó követte rohanó lépteit a palota termein keresztül.
Futtában nem nézett se jobbra, se balra, egyenesen a titkos kamra felé tartott. Annak ajtajában hirtelen megtorpant, és kezét félve helyezte a kilincsre. Belépve a koromsötétbe, magabiztosan ment az egyik sarokba. Ott levetette magát egy székre, és félhangosan mérgelődni kezdett.
- Miért is küldtem azt az ostoba gyereket közéjük? Miért nem vártam még egy keveset? Hány éve vágyom már erre, és egy pillanat alatt csúszott ki minden a kezemből!
Szárnysuhogást hallott egy sarokból, és ijedten odanézett
- A madaraim! Már itt vagytok?
- Már régen itt vagyunk – hallotta az ismerős reszelős hangot maga mögött – Kíváncsi voltam, hogy mennyire esel össze, ezért csendben várakoztam itt rád.
- Nem tehettem már semmit – A királynő halkan, rezignáltan beszélt
- Ma éjjel, amikor a toronyóra elüti az éjfélt, apám fogadni kész minket. Készítsd elő az utat! – a fény közvetlenül az anyja arca elé repült, annyira, hogy annak szembogara a vaksötét ellenére is kitágult – Úgy?! – sziszegte kárörvendő hangon a fény – Vacog a lelked? Nemrégen még lánggal égett. Hi-báz-tál – suttogta szótagoltan – nagyon nagy hibát követtél el. Mohóságodban, türelmetlenségedben kockáztattál engem – hirtelen elrepült az anyja arca elől – De nem kell félned! Apám már számított erre. Új tervet eszeltünk ki.
A királynő láthatóan megkönnyebbült. Feszülten tartott nyakában az izmok felengedtek.
- Köszönöm fiam! – Azonnal megkezdem az előkészületeket.
- Én addig pihennék egyet! Nyisd fel a testemet!
A királynő ekkor engedelmesen felállt. Dühösen nézett a fényre, de nem ellenkezett. Kezében egy időközben meggyújtott gyertyával a terem végében levő újabb ajtóhoz vonult. Az ajtót több, súlyos lakatokkal lezárt vaspánt zárta. A királynő minden lakatot egyenként nyitott ki, és kitárta az ajtót, mely egy másik terembe vezetett. A terem közepén egy asztal állt. Körülötte több száz gyertya égett. Az asztal közepén egy kicsi alak feküdt, egy gyermek. Úgy tűnt, mintha aludna. A nő lassan közeledett az asztalhoz, mögötte szállt a szürke fény.
- Nehogy megint rákezdj nekem! – sziszegte a hang
- Te sohasem leszel olyan, mint ő volt! Elemésztesz engem a gyászomban! – Óvatosan hajolt a fekvő alak fölé. Egy tíz év körüli halott fiú volt az. – Édes gyermekem! Itt hagytál engem... - arcán lassan, súlyosan gördültek le a könnycseppek. – Azt akartam, mindennél jobban akartam, hogy újra itt futkoss körülöttem. Drága arcod vágyom látni nap - mint nap, és lelkem eladva őrzöm itt kicsiny törékeny testedet. Új lelket nemzettem neked, hogy újra élni lássalak, ha csak egy percre is! De tenmagad rég elvitt tőlem már Gothenár!
- Meddig hallgassam itt ezt?! Te akartad, hát hadd vonuljak bele! Hisz ennek a porhüvelynek szántál engem! – a fény idegesen repkedett az asztal felett
- Gyűlölöm minden pillanatát, amikor benne alszol!!! – ordította a királynő
- Márpedig nincs más választásod! Elkéstél már kivételezni a másik gyermekeddel! Add át nekem, hadd pihenjek! Selevir testében ma már a létem hatalmas harc, de szükségem van rá, hogy életenergiát gyűjtsek, hogy aztán itt szaladgálhassak körülötted, mint e drága aranyhajú gyermeked: – gúnyolódott a jelzővel – Anoth!
- Nincs választásom... – a mondat sziklaként döngött a csendben a királynő ajkáról. Szemét újra halott gyermekére szegezte és a fényhez szólt: - Gyere hát! – A test felett nem sokkal magasabban kezeit tenyérrel lefelé tartva mozgatni kezdte vízszintesen.
Taruem hal se quartinem
Haltrhorm so le borvanus
Ter de hathons so le therm
Si ha serqua Diabólus!
Énekelte, majd ismételte addig, amíg a fiú teste felett füstölgő szürke ködszerű sáv jelent meg. A kis szürke fény ekkor megnyúlva vízszintesen beleolvadt a szürkeségbe. A királynő leengedte maga mellett a kezeit, és figyelte az alakot. A fiú egyenletesen lélegezni kezdett, mellkasa úgy emelkedett fel- s le, mintha csak aludna. A nő önkéntelenül elmosolyodott. Felemelte a gyermek kezét ajkához, és behunyt szemmel hosszan belecsókolt a tenyerébe. – Anoth! – ismételte újra a nevet, és sietve kiszaladt a teremből.
A titkos kamra sötétjébe lépve hideg veríték gyöngyözött a homlokán. Fázósan húzta össze magán a palástját. A gyertyát lerakta egy asztalra, és munkához látott. A kamra egyik szekrényéhez lépett, és kulcsainak egyikével kinyitotta azt. A szekrényben egyforma, felcímkézett üvegek álltak. Kiemelt közülük néhányat, és az asztalra helyezte. Egy, az asztalon heverő tálba, lassan, kimért mozdulatokkal mindegyik üvegből tett egy keveset. Hosszan, halkan dünnyögve keverte össze. Mikor készen lett ezzel, levetett magáról minden ruhát. Egy dézsához lépett, melyről leemelte a fedelet. A dézsa zavaros színű, gőzölgő folyadékkal volt tele. Beleöntötte a keveréket, és egy éles késsel sebet ejtett a csuklóján. A dézsában levő folyadékba cseppentett három csepp vért a csuklójából, és belelépett.
- Készen állok fiam! – szólt hangosan – Hagyd el Anoth testét!
A királynő állva maradt a dézsában. A szürke kis fény pár pillanat múlva ott repkedett mellette. Ekkor megszólalt a templomtorony harangja, és elkezdte ütni az éjfélt.
- Orrthus farq de solus! Te lo Diabolus! – a királynő hangosan, érthetően mondta ki a varázsigéket.
A folyadék ebben a pillanatban kavarogni kezdett, majd egyre erősebben, és erősebben örvénylett a nő lába körül. A királynő feltartotta feje fölé a karjait. Egyszerre a víz magasba csapott, és teljesen körbevette a dézsa közepén álló alakot. Olyan eszeveszett körforgással ölelte körül, hogy látni sem engedte a testet. Percekig tartott, majd egy pillanat alatt abbamaradt. A dézsában ekkor már nem volt senki. Sem a királynő, sem az őt követő kis szürke fény. Az előbb még zavaros színű folyadék, ekkor már tiszta, áttetsző vízzé változott.
A királynő teste, egy fekete, légüres térben lebegett.
- Szólítottál, Diabolus! – hangja a körülötte lévő űrben tisztán zengett
- Jer a termembe! – Hangzott a válasz
A fekete, légüres tér az invitálás után változni kezdett. Olyan lett, mint valami plazma. Nyúlni, vonaglani látszódott, majd lassan élek vonalazódtak ki belőle. Egy idő után a királynő pőrén egy fekete falakkal körbevett teremben állt. A falakat vörös szőnyegek borították, mindegyik különböző mintával volt szőve emberi szemnek érthetetlen, fekete írással. A padló áttetsző volt, a látogató lába alatt feküdt a világegyetem. A terem legvégében egy alak feküdt. Hatalmas, tekergőző, kígyó teste volt, felső teste embert formázott, de a feje, mint egy sakálé.
- Megérkeztél hát végre asszonyom! – férfi hangon szólt, mely különös, hipnotikus, nyugtató színnel zengett – Elhoztad az én fiamat is! Lépj közelebb! Hadd csodáljam szépségedet!
A királynő lassan közeledett felé. Mikor odaért, térdet hajtott, és fejét a földre szegezve megszólalt:
- Hívattál uram. Nincs nagyobb öröm a szívemben, mint amikor hozzád jöhetek!
- Milyen szép vagy hódolatodban! Ez az egyedüli, ami meggátol engem abban, hogy megtoroljam hanyag munkádat. A fiam aggasztó híreket hozott felőled. Veszélyben forgott a testet öltése- Diabolus hangja fenyegetővé vált – Nem tűröm az engedetlenséget!
- Bocsáss meg Uram! Oly lassú az idő, és oly régóta várom már a beteljesedést! Bosszút kell állnom a fiamért, vissza akarom őt kapni mihamarább!
- A neved hallottam ma. Egy tündér a neveden szólított Jól tudod, hogy neked nincs többé neved!- A kígyó test a nő fölé hatalmasodott, és onnan kiabált felé
- Tudom uram! Az a név gyűlöletesnek hangzott nekem is. Nincs nevem többé, nem vágyom rá, hogy legyen – a nő egyenesen a szörny szemébe nézett
A kígyó visszacsúszott, és nyugodtabb hangon folytatta
- A szemedben nem látok hűtlenséget. No gyere és öleld át rég nem látott uradat! – tárta szét a karját, sakál fején a száj mosolyra húzódott
- Örömmel uram! – felelte a nő, és odalépve, befészkelte magát a karjaiba.
- Milyen megható! – sziszegte a szürke fény – meddig fogtok itt enyelegni?
- Igazad van fiam! Térjünk a tárgyra! – Diabolus azonban továbbra is karjai között tartotta asszonyát. - Selevir már nem alkalmas többé nekünk dolgozni, tehát nem kell óvnunk őt. Minél gyorsabban szívd le az életenergiáját, hogy beköltözhess Anothba! Okozzunk örömet is anyádnak! – évelődött a nővel
- Gyűlöli, ha a fia testébe költözöm apám! – körözött a fény a nő feje körül
- Ej-ej mit hallok asszonyom?! – fordult a sakálfej közelebb a királynő arcához – tudod jól kedvesem, ha nem engeded gyermekünket testvére testébe minden nap egy kis időre, akkor az a halott test örökre halott marad. Hogyan költöztessek neked lelket egy kihűlt porhüvelybe?
- Tudom uram, belőlem csak a gyászom szól olyankor. Mindkét fiam egyformán fontos nekem
- Bizony kedvesem! Nincs már számodra senki más! Csakis bennünk bízhatsz!
- Selevir sajnos nincs egyedül. Kapcsolatba lépett a többi kékkel és összefogva egyre erősebbek – szólt a királynő
- Tudom – mosolygott Diabolus
- Gothenár feltett szándéka meggyőzni a Nagy Tanácsot minél több kékgyermeket a Földre bocsátani. A madaraim jelentették nekem, kihallgatták, amiket a Tisztáson a tündérek beszélgettek. – folytatta a nő – ha egyre többen lesznek, akkor nem tudunk velük megbirkózni. Ha nincs az az ostoba lány, akkor semmi sem gátolt volna meg a tervünk végrehajtásában.
- Még több kékgyermek! Igen tudok róla. Csak akkor tud több kékgyermeket odavinni, ha az ő világuk erősödik. Elmondom a tervemet. Hadsereget toborzunk köréd szépséges asszonyom!
- A világ legnagyobb hadserege van a kezem alatt Diabolus!
- Ostoba gyermek! Nem akármilyen hadseregről beszélek, hanem lelkevesztett, fekete-szívű, halhatatlan seregről, a Gostherokról!
A nő szeme élénken csillogni kezdett.
- Megtennéd uram?
- Csak kérni kell!
- Hát kérem én...!
- Nem neked, te ostoba! – Diabolus kacagott – Hanem nekik! – kiáltotta- Tudod jól, hogy nem adhatok halhatatlanságot, csak annak, aki önmaga kéri a szövetséget velem. Aki annyira fél, hogy reszketve könyörög hozzám.
- Ez nagyon nehéz lesz – a királynő ekkor már egy odakészített tűzvörös palástban járkált fel-alá izgatottan – Az emberek félnek tőled, és ez a félelmük nagyobb, sokkal nagyobb, mint a haláltól való félelmük.
- Íme a feladatod! A törött lelkűek gyarlók. Bűneik számlálhatatlanok, de bíznak a megbocsájtásban. El kell velük hitetni, hogy a másik világban bizony nincs megbocsájtás! Hogy mindenért, minden bűnös gondolatukért, minden félreérthető szavukért súlyos árat kell fizetniük odaát. A pokol kénköves tüzén kell égniük minden elmulasztott kötelességükért! Adj nekik édes életet a Földön! Higgyék, hogy nincs nagyobb gyönyörűség, mint az életükben elérhető élvezet. Vidd őket kísértésbe, és bocsáss meg nekik te, de mindig legyen ott a fenyegetés a megbocsájtás mögött, hogy haláluk után bizony nagy árat fizetnek majd!
- De hogyan találnak rád?
- Ó! Te is rám találtál, én asszonyom! Sugallatként ott vagyok én a lelkükben megbújva. Nem lesz nehéz dolgod.
- Hatalmas seregem lesz! – csillogott most már tűzzel a nő szeme – Hatalmas, halhatatlan seregem! Lelketlen, fekete sereg!Legyőzhetetlenek! Anoth újra életre kel, és Gothenár nem jöhet érte soha többé! Ott lesznek a tündérek, abban a nevetséges bájolgó világukban és egyre kevesebb embert tudnak elvinni, és megerősítve visszahozni, mert minden ember átáll majd hozzám!
- Mennyire szeretem, amikor a gyűlölet ilyen nagyságokba ragad el téged! Az önzés, a hatalom ugye milyen részegítő! - A kígyótestű ide-oda tekergőzve vette körbe a nőt – Mindent megkaphatsz, amire csak vágysz! Érzed ezt a mámoros érzést?
- Igen Uram! – kiáltotta a nő – Ezt mind neked köszönhetem!
- Vigyázz nőm! – szólt ekkor Diabolus – Mindent elveszthetsz egy pillanat alatt! A sereg csak addig halhatatlan, ameddig az én erőm több, mint a tündéreké. Ha gyengülök, és ők erősebbek lesznek, akkor nem tudom tovább a seregedet életben tartani. Lelkeiket szabadon kell engednem, és előbb, vagy utóbb, de mind átkerül oda. Ne bízd el magad addig, ameddig nem leszel olyan erős, hogy már alig marad ember, aki hisz még a jóság hatalmában. Nem lehetsz újra elbizakodott!
- Apám! Mi legyen Selevirrel? – a kis szürke fény apja arca elé repült
- Ne félj fiam, nem oly erősek még, hogy menekülnöd kelljen. Nagy harcod lesz benne, de te nem pusztulsz el. Nem tudod őt már mifelénk terelni, öld meg hát a lelkét, amint elég életerőt gyűjtöttél. Gyengül már nagyon, sietned kell. Éreztem, amikor benne voltál. – Diabolus a fiát a tenyerén tartotta - Nagyon büszke vagyok rád fiam! Erős vagy és szívtelen! Nagy jövő vár rád. Ne kíméld őt sem, ha kell! – szegezte a szemét a teremben izgatottan járkáló nőre – Bár kedvemre való asszony. Az ő személye az én védőszárnyaim alatt, szórakoztató bosszantás a tündéreknek – nevetett – Lám, még ők sem olyan tökéletesek, hogy ne találjon a gonosz utat a lelkük közepébe. Te pedig, egy született tündér, és az én fiamként különleges erőt birtokolsz! Olyanét, amit még én magam sem tudok felmérni… ki tudja meddig vagy képes vetemedni? Talán még engem is elpusztítanál? Ó az lenne ám a gonoszság netovábbja! – Nézett keményen a fényre – Nem baj fiam, ha ezen járatod az eszedet... nem baj! Igazi remekmű lettél! – Nos, asszonyom, Eljött a búcsú órája! – fordult a nőhöz. – Nem marasztallak tovább! Jer ide, csókolj kezet uradnak, és erősebben térsz vissza, mint ahogyan jöttél!
A nő odament, meghajolt Diabolus előtt, és megcsókolta annak kezét
- Köszönöm uram! Nem fogsz csalatkozni bennem! – szólt
- Nem is szeretnék! Fiunkra pedig legyen gondod! – A kígyótestű ekkor elfordult, és pillanatok alatt eltűnt az oszlopok között.
A királynő visszatérve a palotába nem feküdt le aludni. Fiával sokáig tanácskozott a titkos kamrában. A reggeli napfény első sugaraira azonnal a trónterembe sietett és hívatta kincstárosát
- Most, korán reggel, katonáimat azonnal indítsd a birodalmam minden templomába! Küldj pénzt bőséggel a papoknak! Annyit üzenj nekik, három hét múlva várom őket a palotámba tanácskozásra! Küldj még katonákat ugyanezzel minden faluba, és a bíróknak üzenem ugyanazt, mint a papoknak! A földbirtokosaimnak, nemeseimnek postázz leveleket, amelyben minden őket terhelő adót azonnal eltörlök, de várom őket is cserébe a palotámba három hét múlva! Minden iskolába vitess élelmet, a fűtésre küldess tűzifát, a tanítókat pedig ugyanígy invitáld ide! Ez minden! – szólt – Most indulj!
Aznap a palotából úgy lovagoltak széjjel a hírvivők, mint a méhkasból a méhek. Gazdag ajándékukkal lovaikon célba vettek mindenkit, akikben az emberek a birodalom szerte megbíztak, akiknek elmondták bánataikat, bűneiket, akikre vakon hallgattak.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés