7.fejezet

Selevir és Lana abban az órában a Tisztástól nem messze, egy kicsi erdészházban éppen reggeliztek. Egy pillanatra szemük hirtelen összeakadt, és Lana komoran megszólalt:
- Selevir! Valami iszonyatos dolgot érzek! Nem tudom mi az, de mélyen fájdalmas! Valami gonosz dolog készülődik!
- Én is ugyanezt érzem! Fekete köd telepedett rám. A palota felől jön!
Az erdészné egy pillanatra letette a meleg tejjel teli kancsót a kezéből. - Lorena! Mi lesz veled? – tort fel belőle az akaratlan sóhaj.
Selevir csodálkozva nézett rá - Ön ismeri a királynét?

- Én voltam a fia dajkája – sóhajtott a termetes asszony.

Az ifjú pár az esküvő után úgy döntött, hogy a közeli erdészház lenne a legalkalmasabb meghúzódni a királynő elől. Az öreg erdészt és a feleségét Selevir jól ismerte, kisgyerekkora óta járt hozzájuk. A királynő nem tiltotta , hogy odajárjon, mint ahogyan semmit sem tiltott meg neki, de nem örült ezeknek a látogatásoknak. Selevir nem értette maga sem, hogy miért tölti az erdőben oly szívesen az idejét. Az erdész házaspárral is ugyanolyan kimérten, és pökhendin beszélt, mint mindenki mással, ők azonban mindig is szeretettel és türelemmel vették őt körül. Azóta tudatosult benne mindez, mióta Lanát megismerte, és most csak ők jutottak eszébe, mint akikben megbízhatnak az elkövetkezendő nehéz időkben. Az erdész és felesége szívesen fogadták őket. Előző éjszakájukat átbeszélgették, sokszor könnyek, sokszor kacagás közepette. A kis Leowint csodálkozva mustrálták először, majd szeretettel hallgatták beszámolóját. Az erdész maga magas férfi volt. Valaha fekete haja és körszakálla ekkor már ezüst őszbe vegyült. Szeme égszínkéken, élénken csillogott, meghazudtolva élemedett korát. Felesége kerekded, pirospozsgás asszonyság, szeme kék, mint az uráé, de mély szomorúság bujkált benne, mint a tenger kékjének titkaiban. Haja hosszú fonatban a háta közepéig ért, színe az aranyló ősz vöröseinek minden árnyalatát magában hordozta.
A reggeli baljós jelek után az erdészné megjegyzése meglepte a fiatalokat, akik megkövülten néztek egymásra
- A fiáé?
- Igen a fiáé. Hosszú história ez, még sok-sok évvel a te születésed előtt kezdődött. – nézett Selevirre, és sóhajtva leült az asztalhoz. Keze szórakozottan csomózgatta kötényének alját. – Nagy háború dúlt akkor. Királyunk, a jó Anothen messze földeken volt a csapatokkal, és rossz hírek érkeztek. Egy idegen királlyal küzdött, akinek fényes serege legyőzhetetlennek bizonyult. Gonosz király volt, és gonosz volt minden katonája. Négy éve dúlt már a háború, és úgy tűnt, hogy soha sem lesz vége. Egy napon az udvarba üzenet érkezett valahonnan, ahonnan még az addig soha sem. A másik világból üzent a tündérek legnagyobb királya. Felajánlotta segítségét Anothennek, mert az ellenség mögött maga Diabolus állt. Egy futár azonnal vitte a hírt a királynak, aki harmadnapra szövetséget kötött a tündérek seregével. Nem sokkal ezután fényes győzelmet arattak. A győzelmi ünnepségre a tündérkirály elhozta szépséges lányát, Lorenát, akibe Anothen azonnal beleszeretett. A tündérkirály nem nézte ezt jó szemmel, de a sors úgy akarta, hogy a fiatalok egymásra találjanak, mert Lorena szíve is a szerelem rabja lett. Egy tündér azonban csak úgy lehet egy halandó párja, ha lemond az örökkévalóságról, és maga is halandóvá válik. Anothen nem akarta ezt elfogadni, de Lorena szerelme hatalmasabb volt mindennél. Nagy-nagy esküvőt ültek, boldog volt mindenki. A tündérkirály belenyugodott lánya választásába, de megmondta, hogy ezután soha, semmiben nem vonatkozik reá más, csak az, ami a többi halandóra. Nem érdekelte ez a szerelmeseket! Boldogságukat nem zavarhatta meg semmi! Nem sokkal később Lorena gyermeket várt. A palota úszott a boldogságban, és mindenki a kis trónörökösről beszélt. Anothen az egész palotát felújíttatta. Messze földről hozatott mestereket, akik a legszebb faragásokkal díszített szobát készítették el a születendő gyermeknek. Lorena még szebb lett, mint valaha volt. Ekkor kerültem én a palotába. Nagyon szép idők voltak!
- Mi történt aztán? – Lana szeme kíváncsian fénylett
- Aztán? Megszületett a kis Anoth. Gyönyörű, aranyhajú gyermek lett. A tündérkirály személyesen jött el a születése napján, és együtt sírt-nevetett örömében a szülőkkel. Különleges, tündérszőttes kelméket hozott az újszülöttnek, amik a gyermeket megvédték a hideg és forróság elől egyaránt. A kis királyfi szépen cseperedett, és a tündérek és a birodalom szövetsége megingathatatlannak látszott. Az ország boldog, és gazdag volt. Egy napon azonban egy hajó kötött ki az ország partja mellett. Különös emberek szálltak le róla, és menedéket kértek a kint dúló háború elől. Szeretettel fogadták őket az itteniek, segítették őket, amiben csak tudták. De ők nem barátkoztak senkivel, nem árultak el túl sokat magukról. Gyűléseket tartottak maguk között, és nem engedtek oda be senkit, csak azokat akik közülük való volt. A királynak jelentették az idegeneket, de őt nem aggasztották azok. Úgy gondolta, talán azért e viselkedés, mert még nem illeszkedtek be. Sajnos nem volt igaza. Titkos gyűléseiken bizony sötét varázslatokkal foglalkoztak. Nem sokkal később, egy addig ismeretlen, furcsa járvány kezdett terjedni a városban. Nem tudta senki, hogyan került az országba, akik az idegenekre gondoltak, gyorsan elvetették, hiszen mindegyikük makk egészséges volt. Aki a betegséget elkapta, hirtelen magas lázzal az ágynak esett. Két napra rá, nagy vörös kiütések lepték el a testét, és egy héten belül a kínok-kínját átélve meghalt. A király kétségbeesve kereste a tündéreket, akik széttárták karjaikat, mert nem ismerték a betegséget még. Mindenfelől gyógyfüveket hoztak, gyógyító varázslatokkal is próbálkoztak, de mit sem ért. Lorena maga ápolta a betegeket, akik az udvartartásból fertőződtek meg. Éjt nappallá téve borogatta a homlokukat, néha napokig nem aludt, csak egy-két órát. A kis Anothal én egy külön szárnyban kaptam helyet a palotában, ahol nem érintkeztünk senkivel sem. Egy este a gyermek nagyon sápadt lett. Nem játszadozott, ahogyan előtte, bágyadtan az ágynak esett. Ijedten szaladtam segítségért, mire az ágyát elkészítettem, addigra a homloka tüzelt a láztól. Az anyja őrjöngve rohant át a palotán. Kizavart engem is, és három héten át küzdött a fiáért.
- Szegény asszony – fogta meg Selevir kezét Lana
- Szegény bizony! – folytatta az erdészné. - Az utolsó héten a tündérkirály is végig vele volt. Lorena sírva, térdepelve könyörgött az apjának, de az bármit tett, minden próbálkozása kudarcot vallott. Szomorúan mondta leányának, hogy nem tud a gyermeknek öröklétet adni, mert annak halandó az apja. Lorena nem nyugodott bele. Az utolsó éjjelen hallottam a lépteit , ahogyan fel, alá járkálva várja a bátyját. A saját testvérét, akinek a tiszte a szerelmetes kisfiát átvinni a túlvilágra. Éjfél előtt érkezett meg. Lorena hangjától reszketett a palota minden fala. A király az ajtó mögött térdre rogyva zokogott apósa vállán. Pár óra múlva Lorena elhallgatott, és amikor bementünk hozzá, a fia az ágyon már holtan feküdt, és az anyja két kezével karolta át annak az ágyon heverő cseppnyi kis testét, miközben ő maga a földön térdelt.- Az erdészné hangosan sírva, már teljesen összegyűrte a kötényét, amibe a szemét törölgette miközben beszélt. – Aznap nem lehetett elmozdítani a fia mellől – folytatta. – A király elvonult a palota egy termébe, és nem beszélt senkivel. Másnap a király üzent, hogy intézkedjünk a gyermek temetéséről, de nem láttuk őt magát. Lorena a temetés hallatára éktelen haragra gerjedt, és mindenkit elzavart maga mellől. A király még kétszer üzent, és mindkétszer elutasította a felesége. Egyikünk sem vette észre, hogy Lorena ekkor már nagyon megváltozott. Az utolsó üzenet után bement a királyhoz, és reggelre a királyon is elhatalmasodott a láz. Lorena nyugodt volt, férjét maga akarta ápolni. Mi akkor már minden könnyünket elsírtuk a kis királyfi után, de a fájdalmunk a Anothen betegségére félelemmé változott. Királyunk gyorsan meghalt. Lorena ekkor, mindenkit elzavart a palotából. Kihirdette, hogy a nevét, soha senki, nem ejtheti ki a száján. Idegen országokból hozatott katonákat, a palota minden termét lezáratta, csak egy keveset hagyott nyitva magának. Én még ott maradhattam egy ideig, de a férjemet, ki a király egyik hűséges katonája volt, már előre ideküldette az erdőbe. Egy újonnan odakerült cselédlányt maga mellé vett, akit a legnagyobb szigorral tanítani kezdett. Nem tudom, hogy mire, mert olyankor én nem lehettem velük. A cselédlány gyermeket várt. Annak a gyermeknek a születését kellett még megvárnom a palota falai között. A kis cselédlány egy csodaszép kisfiút szült. Én segítettem a világra – nézett Selevirre – Te voltál az fiam.
Selevir könnyeit nyelve hallgatott, majd félénken megkérdezte:
-Mi lett az anyámmal?
- Lorena adott anyádnak egy szép kis házat, egy kis földdel, ahol édesapádat megvárhatja. Egyetlen kérése volt cserébe: te. Neked fényes jövőt ígért, anyádat elkábította a vagyonnal, és az belenyugodott. Édesapádat már akkor elküldte egy hajóval, aminek az útját senki sem tudta, hogy merre visz, csak a hajón utazók. A hajó indulása után két héttel elsüllyedt. Minden férfi rajta volt, aki előtte a palotában szolgált .
Anyád egy évet élt várva apádat haza, majd a titkos kór őt is elvitte.
- Eladott engem – hajtotta le a fejét Selevir
- Nem fiam. Nem így kell reá gondolnod! Te csak azt mondod, amit Lorena betanított neked! Én úgy látom, hogy az életedet mentette meg, és a sajátját. Ha nem tette volna, akkor mindketten halottak vagytok már régen.
- Mi történt vele, amikor meghalt a fia? – kérdezte Lana
Az erdészné az erdészház kis ablakán nézett kifelé, míg válaszolni kezdett
- Ott nagyon sötét dolgok történtek. Lorena apja a kis Anoth halála pillanatában elrohant a palotából, nem várta meg Gothenart. Nem nézett senkire, csak egy mondatot mondott búcsúzóul:” A gonosz újra életre kelt, és betört a birodalmamba.”. Egy öreg füvesasszony, amikor távozóban volt, eldiskurált velem lent a konyhában. Azt mondta, látta álmában a gonoszt, hogy menyegzőt tart Lorenával, és Látta, ahogy kis Anoth a palota folyosóján szaladgál, de sötét fellegek követik. Azt hiszem Lorena eladta a lelkét a gonosznak, hogy a fiát ne veszítse el.

Ekkor az erdész lépett a konyhába. Hangja vidáman csengett, mit sem tudva arról, hogy miről beszélgettek a vendégek a feleségével.
- Selevir fiam! Azt hiszem jó ötlet ennek a pillangófickónak házat készíteni, mert a falubeliek gyakran járnak errefelé. Benneteket nem ismernek, mondhatok bármit, hogy kik vagytok, de egy repkedő, arasznyi ember meglepetést okozhat nekik. Az istállóban nektek készítek vackot, ha olyanok jönnének ide, akikben nem bízok, de a lovak talán megijednek Leowintól, tehát kell neki egy biztonságos odú. Hoztam egy pár alkalmas deszkát. Álljunk neki ebéd után!
- Nagyszerű! – addig is elterelem a gondolataimat – Leowin! – szólt aprócska barátjának – Ne sírdogálj ott magadban, már nincs több virágszirom a könnyeidnek, inkább beszéljük meg a leendő házadat!
- Jaj Selevir! – szipogott az asztalon kuksolva Leowin – Olyan bánatos a szívem Tündérkéz nélkül, és olyan bánatos, hogy ez a szegény tündér ilyen sorsra jutott! Hogyan lehet ebből a határtalan szeretetből ilyen sötét jövő? Belegondoltál ebbe? Ez a szegény lélek ennyire szerette a fiát! – csóválta szomorúan a fejét, ép szárnya reszketve simult a töröttre – Látod az sem mindegy, hogy hogyan szeretünk!
- Honnan tudhatnánk, hogy hogyan kell? – Selevir szomorúan nézett Lanára
- Úgy szerelmem, hogy engedd, ha mennie kell, és öleld, míg veled van - lépett mellé Lana. – Én már tudom.
- Vajon én tudni fogom, ha kell? – nézett fel rá Selevir. Hangja bizonytalanul csengett, és nem vette észre maga körül azt az apró szürke kis fényt, ami ruhája redőibe megbújva már egy órája vele volt.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.