Gyorsan teltek a hetek az erdész házában Lanának. Mindannyian távol tartották magukat amennyire csak lehetséges a külvilág dolgaitól, és úgy tűnt, hogy a külvilágot sem érdeklik ők soha többé. Azon az októberen az ősz azonban szokatlan ködös reggelekkel köszöntötte az ébredőket. Leowin egy reggel már a konyhaablakban ülve várta, hogy Lana felébredjen.
-Lana! Ez a köd egyre furcsább nekem. Ismerem a ködöt, ismerem a természet minden megnyilvánulását, de ez most valami más.
- Leowin! Ez csak köd. Ronda nyúlós október. Nehéz napom lesz, ne terhelj még a borúlátásoddal is!
A tündér felreppent az ablakpárkányról és Lana előtt kőrözött , miközben az a reggeli tejét kortyolgatta.
- Tudod, hogy el kell őt engedned! – gyengéden a lány vállára telepedett, és halkan folytatta – Azt is tudod, hogy amit mondtam az előbb, azt nagyon komolyan mondtam. A gonosz hadba hívja seregét, ez a furcsa levegő odakint Selevirnek is hozza az üzenetet – kezével Lana nyakát átkarolva sóhajtotta: - Eljött az idő!
Lana letette a csészét, és az ablakra szegezve szemét, megszólalt:

-Tudom, érzem. Selevir az utóbbi hetekben lassan, de változik. – keserűen felnevetett: - Úgy tűnik, jelenleg az egyetlen öröme, a te kis házad. Minden

percét annak szenteli, nem figyel rám, mintha nem is itt lenne...
- Mert nincs is itt lányom! – Az erdész lépett be az ajtón – Az ő lelke hetek óta csatázik a Királynővel, és annak egyre duzzadó seregével. Csak a teste van itt velünk, de az is úgy, mintha el lenne már temetve. Selevir nem való bezárva egy eldugott erdészházba. Ő nem erre született, és most csak szenved itt. Lelke tombol a fájdalomtól, és bosszúra szomjas.
Leowin lerepült Lana válláról, és megint repkedni kezdett a konyhában – Milyen seregről beszélsz? Milyen egyre duzzadó seregről?
- Néhány barátom a város környékén lakik. Tőlük szerzek információt az udvarról. Az utóbbi időben sok furcsa idegen érkezett a városba. Férfiak főleg, de nők is néhányan. Az út menti fogadókban szállnak meg, és felettébb barátságtalanok. Ez még nem is lenne különleges, hisz egyre több ilyen ember van, de ezek nem olyan szándékkal tartanak a városba mint mások, kereskedők, vándorok, akik szerencsét próbálnak. Ezek az idegenek titokzatosak, és nem átutazóba mennek a városba, hanem le is telepednek ott. Sok városlakó menekült ki már a falakon kívülre. Ismeritek azt a környéket, tudjátok, hogy az ott lakók milyen népek, akiktől már ők is tartanak, azok valóban félelmetes alakok.
- Ez még nem sereg. Felettébb aggasztó, de te seregről beszéltél! – Leowin most már az erdész markának fogságában jobb híján, csak a szárnyait verdeste szaporán
- Nyughass már te pillangófickó! Tiszteld a hajnalon kelők csendes reggelijét, ne cikázz itt a konyhában! Hamarosan kész a házad.., mit is mondok, palotád!, ott majd kedvedre duhajkodhatsz! – nevetése betöltötte a konyhát, hangja egy pillanatra feledtette Lanával a kinti szomorú világot.
- Jó! Jó! Engedj már el végre, mert menten megfulladok! – az erdész kiengedte hatalmas tenyerének foglyát, Leowin pihegve folytatta: - No mi van azzal a sereggel?
- Á! Persze-persze! – kapott észbe az erdész. Szeme újra elkomorult – Néhány nappal ezelőtt a városon kívül lakók újra látni vélték az idegeneket, de nem csendes polgárokként, hanem katonaként a királynő oldalán! Aztán egyre több-és több katona jelent meg a városon kívül, a környéken. És a lovaik... hát nem egyszerű, közönséges lovakon ültek.
- Nem közönséges lovakon? – Lana hirtelen fázni kezdett és összébb húzta magán a ruháját – Milyenek azok a nem közönséges lovak?
- Látszatra semmi különös..- folytatta az erdész – de az út menti fogadósok szerint a lovakat csak koromsötétben lehetett etetni, és nem akármivel, hanem hússal, amit a katonák magukkal hoztak. Vizet szigorúan tilos a lovakkal itatni, ha ezt bárki megszegi, azonnal fejét veszik érte.
- Csak egyetlen lófajtáról tudok amely húst eszik – Leowin épp Lana reggeli tejének maradékát törölgette a szájáról – de azok a lovak már kihalófélben voltak több évtizede. Ők a Gerumanok.

Valaha ezek a csodálatos állatok a Tengercsillag szigeten éltek. Ez a sziget a formájáról kapta a nevét, és a legendák szerint minden ló onnan származik, úgy népesítették be a Földet, hogy a tündérek magányosak voltak, és ezekben a lovakban igaz barátra leltek. Megajándékozták őket szárnyakkal , és a Föld minden szegletére elrepültek, hogy a tündérek mindenhol barátra leljenek, ha vándorolnak. Később szárnyaikat elhagyták, és a szélkirálya azok helyett mindegyikük lelkébe egy törékeny szellőt ültetett, hogy azontúl úgy szárnyaljanak, ahogy az repül a mezők felett. Elhagyott testvéreik a szigeten évszázadokig várták őket, de a Föld lovai sohasem tértek vissza hozzájuk. A Gerumanok mély szomorúságukban könnyezni kezdtek, és könnyeik nyomán a szigeten gazdag élet sarjadt. A csillagsziget magához láncolta hát őket, hogy soha el ne menjenek onnan. Könnyeik nyomán olyan füveket növesztett, ami később a Gerumanok életfüve lett. Sehol a világon máshol nem termett olyan fű . Nem ettek tehát húst, szabadon éltek egészen addig, míg egy hajó kikötött a sziget partjainál. Emberek ültek a hajón. Kereskedők, akik a tengeren szállították áruikat a világ egyik pontjáról a másikra. A Gerumanok barátságos, szelíd állatok voltak, az idegenekkel könnyen barátkoztak. Ők egyszerű vadlovaknak hitték őket, nem tudták, hogy azok nem csupán lovak, hanem örök foglyai a szigetnek. A sziget az ő életerejük, és ha elviszik őket onnan, akkor a lovasaik életerejét használják mindaddig, míg az holtan nem esik le a hátukról. Az emberek hamar rájöttek azonban a lovak titkára, de előbb sok katona halt bele abba, hogy a halál lovának hátán a szárnyalni akart. Bosszúszomjasan űzték el őket, sok lovat botokkal ütöttek agyon. Gothenar szíve megesett ezeken az állatokon, néhányukat visszavitte a szigetre, hogy éljenek tovább szabadon, de néhányukat magával vitte a másik világba, hogy a hosszan haldoklót hátára ültetve megkönnyítse annak szenvedéseit. Ezért a különös mosoly a nagybetegség után meghaltak arcán, mert életük utolsó utazásán egy csodálatos ló sörényébe kapaszkodva repültek a szelek mentén. Néhány ló azonban nem került vissza sem a szigetre, sem Gothenar ménesébe. Őket a gonosz foglyul ejtette, és arra használja, hogy a megtévedt lelkeket halhatatlanná tegye, miután szövetséget kötött velük. Önként szállnak a ló hátára, és miután már lelküket teljesen a hatalmába kerítette, és a ló nem képes több életerőt elvenni lovasától, az látszólag tovább üli a lovat, bár régen halott már. A lónak pedig frissen vágott állatot adnak enni Ezek a Gerumanok már soha többé nem tudnának a szigetre visszamenni, könnyeik már rég kiszáradtak. Örök foglyai lesznek az őket ülő lovasoknak, míg azok meg nem könyörülnek szomorú lelküknek és friss vizet nem adnak nekik. Akkor könnyeik újra megindulnak, és addig hullanak, ameddig a szívük bánatukban meg nem szakad.
-Ó Leowin! Drága barátom, ugye csak mesét mondtál nekünk, és még nincs vége, azt még tartogatod a reggeli utánra! – az erdészné már jó-ideje a konyhaajtóban moccanás nélkül hallgatta a történetet.
- Bevallom, én sem igazán hittem a történetet ezidáig, azt gondoltam, mende-monda, mint jó pár azok közül, amelyik a másik világ gyermekeit ringatja álomba. – Leowin már az erdészné előtt repkedett – De úgy tűnik jó urad ezekről a lovakról hallott.
- De a mesének még nincs vége – fűzte hozzá csendesen Lana – remélem, hogy még nincs. Ami aggasztó, hogyha igaz, akkor a királynő katonái halhatatlanok...
- Bizony. A Gerumanok csak akkor esznek húst, ha lovasaik már nem evilági lények, de a tündérek világából sem valók. – Leowin töprengve fogta állát - Bárcsak tudhatnám, hogy mi visz egy lelket arra, hogy önként a hátára üljön!
- Bizonyára a halhatatlanság a vonzó benne! – az erdészné melléjük telepedett az asztalhoz – Mostanság nagyon rettegnek a haláltól az emberek. A piacon is valaki azt szajkózza minden vasárnap, hogy milyen nyomorult sors vár mindannyiunkra, miután meghaltunk. Felsorolja egyenként a bűnöket, az emberek, akik körbeállják rettegve beszélnek erről mindenhol. Az elején mulattatott, de most már engem is elborzaszt ahogyan beszél. Ráadásul az utóbbi időben két fegyveres áll a férfi mellett, úgy tűnik Lorena utasítására ijesztget mindenkit. – csóválta a fejét, majd Lanához fordult – Selevir miért nincs itt?
- Már kora hajnalban kint dolgozott, vizet akar a házba vezetni.. Leowin házába – mosolygott – Leowin, a te házad felettébb irigylésre méltó lesz!
- Remélem újabb ötlettel nem rukkol elő, mert ha így haladunk, lesz egy irigylésre méltó házam, amibe még a szárnyam csücskét sem tehetem be, mert az unokám is megvénül, mire befejezi.
- Nem, nem lesz újabb. – Lana elkomorodott – A következő terve már rég a fejében van, de az nem a házzal kapcsolatos. Holnap éjjel a Tisztásra akar menni, és összehívja a többi Kéket. Hadba készül nevelőanyja ellen. – nézett az erdésznére, aki eddig erről mit sem tudott . Mikor meghallotta, felpattant és aggódva csapta össze a kezét
- Lana az Isten szerelmére, csak nem akarod elengedni?! Eddig még nem volt okom aggodalomra veletek kapcsolatban, de most komolyan aggódom! Selevir nem éli túl ezt a harcot te is tudod..
- Selevir sokkal erősebb, mint amennyire egyáltalán ismerjük. Abba is belehalna, ha itt marad. A benne dúló harc már egy ideje elkezdődött, az is felemésztené rövid időn belül. Ha nem támogatom, akkor sokkal kevesebb ideje lenne hátra, mert akkor a bánat és a tehetetlenség, a hiábavalóság legyengítené.
- Igazad van Lana! – az erdész bólogatott. – Itt az ideje, hogy újra férfiként éljen!
- Ugyan te vén katona! Nem attól férfi, ha vakon a halálba megy! – kétségbeesetten nézett körül az asszony – Mindannyiótoknak elment az esze?
- Ő nem a te fiad, és ő nem Anoth! Hiába szereted őt is oly nagyon! De ha az lenne is, akkor sem marasztalhatnánk! Kívánj neki szerencsét, és bízz benne! Ennél többet nem tehetsz! – az erdész szigorúan nézett asszonyára. Az lehorgasztotta fejét, majd felállt az asztaltól. Kötényének sarkában törölgetve arcát, szipogva megszólalt:
- Ő az én fiam, mint ahogyan Anoth is az volt, bárki szülte is. Hát a sorsom is, hogy elengedjem őt. De a szívem annyira remeg, annyira fáj!
Leowin különös, de nyugodtan nézte az eseményeket. Lanához repülve halkan a fülébe súgta:
-Tehát holnap! Holnap a tisztáson! Jól döntöttél! – szárnyaival megsimította Lana arcát, az szomorúan elmosolyodott, és megtörölte könnyes szemét.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.