- Elkéstem! – sóhajtotta halkan
A kamra közepén egy trónszék állt színaranyból. Két karfája egy-egy kígyót formázott, melyek úgy mozogtak a rajtuk pihenő kezek alatt, mintha csak élnének. Az alak, akihez a kezek tartoztak, fekete csuklyás köpenyt viselt, arcából semmit sem lehetett látni.
A szürke kis fény a királynő elé repült.
- Elkéstél anyám! Apám nem kedveli, ha megvárakoztatják!
- Úgy látom, mégis elég jól érzi magát a palotámban. Még a trónszékét is magával hozta – suttogta fojtott hangon a királynő .
- De amikor úgy szeretem a pompát! – a csukja alól Diabolus hipnotikus hangja szólt. – És a kígyóimat sem akartam magukra hagyni – keze a karfán tekergőző kígyó fejét simogatta. – A fiúnk szerint túl nagy a feladat a számodra. Nagyon elkeserítene, ha igaznak bizonyulna a hír! Most is várakoznom kellett rád...
- Csupán problémám akadt a behemótokkal Uram – hajolt meg a királynő – Érezd magad kényelemben a palotámban!
- Mi a bajod a behemótokkal?
- Már semmi. Megoldottam. Csupán némi késedelembe tellett. A Gerumanokban azonban örömöd fogod lelni. A ma este hozott lovak felülmúlják az előzőeket! – továbbra is térdepelt, arcát most Diabolusra emelte: – Köszönöm Uram, hogy ma estére emberi alakot öltöttél. Nem bízom legközelebbi szolgámban, Epymisben. Úgy sejtem, hogy minden ceremónia alatt titkon leselkedik. Jobb, ha minél kevesebbet tud.
- Nem válaszoltál a kérdésemre! Mi a baj a behemótokkal? – Diabolus mintha meg sem hallotta volna a királynő kitérő válaszát.
- Semmi különös, csupán behemótok. Vadak, és nehezen kezelhetőek. Keményebb kézben kell tartanom őket, de megoldom.
- Ők egyelőre az egyetlen szövetségesed . Nem számíthatsz másokra, a sereget pedig még nem elég erős! A behemótok már kitaszítottak lettek a világ minden tájáról. Szolgálnak téged, de ne várj tőlük tiszteletet, és ne várd, hogy hajbókoljanak! Terveim vannak velük, de erről majd később...- felállt székéből és a királynőhöz ment. Felemelte azt térdeléséből és mélyen a szemébe nézett, majd mintha csak magának mondaná, megszólalt:
- Fiam! Csak vaklárma volt! Anyád nagyszerűen látja el a feladatát. Nem is tehetne másként, és ezt nagyon jól tudja ő is. Okos asszony, nemhiába választottam éppen őt! A bizalmatlanságod pedig gyönyörűséges asszonyom, – folytatta a nőhöz intézve – az egyedüli esélyed a túlélésre. Ha engem szolgálsz, akkor nem bízhatsz meg senkiben sem. Még saját magadban sem! Márpedig kénytelen vagy engem szolgálni, mert minden más lehetőség zárva már előtted..., és itt van ugye a fiad is, mi is a neve?... Anoth? – Hangját kissé felerősítve folytatta: - A bizalmatlansággal mennyi csalódástól fogod magad megóvni!! A bizalom! Felesleges illúzió! – nevetett – Kár vesződni vele! Ha hatalmad lesz, akkor pedig nem is fogod hiányolni.
- Azt mondod apám, hogy vaklárma?! – a szürke fény felháborodottan keringett a levegőben – Én meg azt mondom, hogy alkalmatlan arra, amire kiválasztottad. Csak azért van veled ugye, mert nincs más választása? Csak utolsó szalmaszálként kapaszkodik beléd! Jobb lesz, ha minél hamarabb megtörténik a testet öltésem, és én veszem kezembe az ügyeket!
- Büszke vagyok rád fiam! Micsoda gyalázatos tiszteletlenség! Micsoda elszánt hatalomvágy! Nagyszerű! Nagyszerű! Királynőm! – nézett a nőre – Bocsásd meg fiúnk szavait, hiszen éppen az volt a legfőbb vágyunk, hogy ilyenné váljon. Csak tapasztalatlan még, azért ez a támadás személyed ellen...
- A te vágyad volt, hogy ilyenné váljon, mint ahogyan azt szeretnéd, hogy mindenki más is ilyen legyen.- a királynő félve azok következményeitől, halkan ejtette ki a szavakat.
- Valóban! Én akartam ilyenné. Éppen ezért vagyok büszke rá! – Diabolust láthatóan egy cseppet sem zavarta a királynő vakmerő ellenkezése – Nincs benne egy szemernyi nevetséges szentimentalizmus sem. Máris tudja, hogy mit akar. De sajnos fiam – hajolt közelebb a fényhez – egyelőre le kell törnöm nagyravágyó terveidet. Anyád az uralkodó, és jó ideig még ő is marad. Ne becsüld le a kétségbeesettek kapaszkodását az utolsó szalmaszálba! Ne érdekeljen az, hogy miért fordul feléd! A fontos, hogy mindenki mástól elfordult. Onnantól kezdve már a miénk. Innen nincs visszaút, még akkor sem, ha a lelke mélyén még viaskodik. A te dacosságod, és anyád belső harca azonban mára már rettenetesen untat! – váltott hirtelen témát – Munkára! Négyszáztizenkilenc lélek szándékozik katonánknak szegődni. Ne várakoztassuk meg őket! – visszaült trónjára.
Egyetlen érintésére a széken mozgó két kígyó hirtelen a köpenye alá csusszant. Amint eltűntek a köpeny alatt, Diabolus levetette azt, és felállt. Hosszú arany-vörös palástot viselt. A kígyók most palástja vörösével olvadtak eggyé, és mint vad lángnyelvek tekergőztek rajta bele-bele ugrálva a súlyos arany szegélybe. Arca szép férfiarc büszke vonásokkal, csupán szeme fénylett üresen, hiába volt annak minden szeglete tökéletesre rajzolva. Haja fekete csigákban omlott válla alá. Termete magas volt, válla széles, úgy festett, mint egy dicső hadvezér.
- Diabolus! – a királynő gyönyörködve figyelte – Mindig okozol valami meglepetést! Volt férjem alakját öltötted magadra, meghat a kedvességed!
- Több oka is van, amiért így döntöttem. Gondoltam rád is, és bevallom, különös élvezettel használom annak az alakját, aki a halálát neked köszönhette, ebben a körülményben a legcsodálatosabb az, hogy első áldozata volt annak, amikor a tökéletes tündérkék közül egy nekem, Diabolusnak adta lelkét ,– arcán széles mosoly terült el, majd folytatta: - de nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hogy néped rajongott a mára már halott királyáért. Így leegyszerűsítem a dolgukat az én imádatom irányában egy egyszerű vizuális ámítással. Szép emlékeket idézek bennük, és boldogan borulnak majd térdre előttem.
Úgy vonultak ki a teremből mint büszke király és hitvese. A királynő először egyedül lépett a trónterembe, hátrahagyva Diabolust egy rövid ideig. Néma csend fogadta, mint az összes eddigi éjjeleken. Négyszáztizenkilenc, talpig feketébe öltözött férfi és nő, öreg, és fiatal mozdulatlan álltak a teremben.
Szemük kifejezéstelen volt, üveges tekintettel meredtek a közeledő királynéra. Epymis sietősen csoszogott oda, jártában többször is meghajlott. Örökös görnyedéségéből csak a folyton ugráló szeme volt látható.
- Fenség! A ma esti jelentkezők tökéletes rendben érkeztek. Neveiket egytől-egyig mindegyikük önnön vérével külön-külön pergamenre írta. Ezeken a pergameneken szerepel még mindenkinek a neve is, aki hozzájuk tartozott, akikhez szívük kötődött. A négy sasmadár előkészítve vár a ketrecekben. A tűz meggyújtva, ahogyan parancsoltad. A palota hátsó udvara bezárva hajnalhasadásig, míg az ellentétes parancsot ki nem adod, senki sem léphet be rajta. Szükséged van még valamire úrnőm? Állok szolgálatodra!
- Nem nincs szükségem semmi másra. Elmehetsz. A trónterem összes bejáratát zárd le! Az odavezető folyosókat is, előtte gondosan ellenőrizzétek, hogy nem ólálkodik-e arrafelé valaki! Mára befejeztük.
- Epymis a tőle telhető leggyorsabban csoszogott el. Elhaladva a várakozók mellett, csendesen heherészett.
Mikor becsukta maga mögött a súlyos vasajtót, a királynő megkönnyebbülten felsóhajtott. Sietve visszament az eddig kint várakozó Diabolusért, majd együtt tértek vissza a trónterembe.
Diabolus jobbján csodaszép asszonya, mögöttük a szinte láthatatlan kis szürke fény. A királynő lopva a mellette haladó férfira tekintett. Arcán halvány mosoly suhant keresztül, majd az őt figyelő tömeghez szólt:
- Üdv néktek bátor testvéreim! Igen! Jól hallottátok, hiszen kik felesküdni készülnek mellém e nehéz időkben, oly kedvesek nekem, mintha édes testvéreim lennének. - szemét körbevezette az őt figyelő tömegen, majd hirtelen hangot váltva folytatta: - De nektek nincs szükségetek efféle hízelgő szavakra! Túl sok már a hazug hízelgés a világban... – hangja erős volt, mint a templomok harangjai, minden szavára egyre jobban lehetett érezni a levegőben a feszültséget.
- Túl sok a hízelgés! – ismételte a tömeg
- Túl sok verejtékkel kell megküzdenetek a mindennapi betevőért! – harsogta a királynő
- Túl sok verejték ! – zúgták vissza egyszerre
- Túl kevés az a kis öröm, amit kaptatok az élettől!
- Túl kevés öröm! - visszhangzott
- Ha van is néhány boldog pillanat, túl sok érte az áldozat!
- Túl sok áldozat! – zengett a tömeg
- Ha csak egy pillanatra is elengeditek magatokat, ott lebeg a fejetek felett a fenyegetés, hogy mindenért meglakoltok!
- Mindenért meglakolunk!
Ekkor már ütemesen dobogtak a lábak a padlón, a szemek haragtól izzottak, együtt lélegeztek, a feszültséget szinte vágni lehetett a levegőben. Diabolus elégedetten mosolygott.
- Azért vagytok itt mindannyian ma éjjel – folytatta a királynő – mert már jó ideje tudjátok, hogy ez nem a ti utatok!
- Ez nem a mi utunk!
- Nem kell eltűrnötök a fenyegetést, azért a pár boldog pillanatért!
- Nem tűrjük a fenyegetést!
- Meg kell bosszulnotok azt a sok félelemben, és rettegésben töltött napot!
- Meg kell bosszulnunk!
- Jól tudjátok azonban, hogy egyedül nem fog menni. Összefogásra van szükségetek!
- Összefogunk!
- Csatlakozzatok hát a hozzátok hasonlókhoz!
- Csatlakozzunk!
- Azokhoz, akik már kérték az öröklétet, feledve a halál fenyegetését!
- Kérjük az öröklétet!
- Még egyszer! –kiáltotta a királynő hangosan, kezeit magasra tartva.
- Kérjük az öröklétet!
- Még egyszer! – harsogta a királynő
- Kérjük az öröklétet! – hangzott minden torokból egyszerre, mint a dübörgés.
A trónterem ablakain az ablakszárnyak ebben a pillanatban hangos csattanással egyszerre nyíltak meg. A falakon égő gyertyák kihunytak, hideg szélfuvallat süvített végig a termen. Diabolus előrébb lépett a királynő elé.
- Megtettétek hát! Legyen kérésetek szerint! – hangja úgy tekergőzött a sorok között, mint a kígyó. A várakozók mindegyikét körbeölelte, majd suhant tovább. Minden szem rászegeződött, s az üveges tekintetekben halvány, boldog emlékezés fénye villant át. Diabolus a jó Anothen király küllemét öltötte magára, kihasználva az alattvalók áhítatát a régi boldog idők iránt. – Mindnyájan egy pergamenlapot tartotok magatoknál, melyre önnön véretekkel írtátok rá saját, és szeretteitek nevét. Mostantól kezdve el kell felednetek ezeket a neveket! Nem lesz közötök ezentúl ahhoz a gyűlöletes névhez, melyet a gyűlöletes múltatokból hoztatok! Új jövőtökhöz nem tartozhat senki sem aki a múltatokhoz tartozott! Egyenként járuljatok elém! Adjátok át a pergament királynőtöknek, aki az oldalán levő tűzbe veti azt, majd kaptok egy fáklyát, melyet abból a tűzből kell, hogy meggyújtsatok! Majd átjöttök ide hozzám, én kiveszem a kezetekből a fáklyát, és elégetem bennetek mindazt, mi emberi. A fájdalom, amit majd átéltek a tűzben, búcsú lesz mindörökre minden más fájdalomtól. Búcsú a betegségektől kínozott testtől, búcsú a halandóságtól. A tűzből új, minden más embertől különböző ember lép majd ki, akin nem fog majd sem betegség, sem fegyver.
A tömeg mindeközben ütemesen helyben járt, arcuk sápadtságát földöntúli hideg fény váltotta fel. Az ablakszárnyak szüntelenül csattogtak a trónterem mennyezete alatt sűrű fehér köd telepedett meg.
- Tudom – folytatta Diabolus – hogy a halál itt ólálkodik a palota falai között. Nézzétek a fejetek felett a tejfehér ködöt! – mutatott a mennyezet felé – Gothenár eljött értetek! – A teremben többfelől hangos zokogás hallatszott, a talpak egyre erősebben verődtek a padlóhoz. – De ti szabad akaratotokból engem választottatok. Gothenár! – kiáltott a köd felé, mely igyekezett a tömeget elérni, de minduntalan visszapattant onnan – Gothenár! Téged elutasítottak! Nincs tovább itt mit keresned!
Diabolus hangosan felnevetett, feje hirtelen újra sakállá változott, teste egy pillanat alatt felvette újra kígyóformáját, hatalmasra nőtt és kinyúlt a köd felé. Sakál fejében a száj megnyílt, és irtózatosan ordítani kezdett, beakarván kapni az előtte terjengő ködöt. Az minduntalan elillant előle, majd egyszer csak összesűrűsödött, és sasformát öltött. A két állat egymásnak feszült a levegőben az összegyűltek feje felett. Hol egyikük, hol másikuk kerekedett felül, majd hirtelen a sasmadár eloszlott, és fehér ködként egészen a mennyezet alá tapadt. Ugyanebben a pillanatban Diabolus kígyóteste emberi formát öltött, és visszament előző méretére.
A királynő unottan szemlélte az eseményeket.
- Mi szükség van erre uram? Minden alkalommal? Erőtök egyforma. Nem tehet semmit, csak ködként bolyong a falak között.
- A bátyád csak nevetségessé teszi magát gyenge próbálkozásaival a beavatásokon. Csak felbosszant a jelenléte...., és kell a követőinknek a meggyőző mutatvány!
- A dolgát teszi csupán, hamarosan csak erőtlen fátyolfelhő lesz majd. – ölelte át Diabolust a királynő. – Ne dühítsd vele magad Uram!
Diabolus eltolta magától az asszony ölelő karjait, és rámutatott az első sorban legelsőként álló fiatal férfira
- Kezd! Hajnalhasadás előtt be kell fejeznünk!
A férfi a királynő elé lépett. A kezében tartott pergament átadta neki, az a mellette levő tűzbe vetette azt.
Ahogy a lángnyelvek belekaptak a papírosba, a tűzben emlékképek elevenedtek meg a férfi életéből. Az unottan, minden reakció nélkül nézte őket, a kezét a fáklyáért emelte, hogy a tűzbe mártsa. A királynő lefogta a kezét.
- Ne! Várj még! Végig kell nézned minden kedvelt emlékedet!
Mikor a képek abbamaradtak, a királynő a tűzbe mártotta a fáklyát,mikor az lángra kapott, átadta a férfinak. Az Diabolus elé lépett. Diabolus elvette tőle a fáklyát, rátette a férfi bal vállára a kezét, és meggyújtotta a férfi ruháját. A férfi, mikor a tűz elérte a testét, irtózatos ordításba kezdett, teste a fájdalomtól görcsösen vonaglott, de Diabolus erősen tartotta őt. Bőre minden pórusa olyan fájdalmat élt át, mintha elevenen égne el, mégis sértetlenül állt a tűzben.
A fehér köd eközben vadul gomolygott a trónterem mennyezete alatt. Diabolus szeme diadalmasan csillogott, mikor időnként odanézett. A királynő mellette karján egy előkészített fekete öltözékkel mozdulatlanul állt, szemében a tűz tükröződött csupán, arca félelmetesen nyugodt volt. A férfi jajgatása betöltötte a termet, melyben a fájdalom hangján kívül, csak az ütemes lábdobogás lehetett hallani. Az egész nem tartott tovább fél percnél. Tűz hirtelen kialudt, Diabolus elengedte a férfi vállát, majd az térdre rogyott előtte.
- Kelj fel katona! – szólt Diabolus keményen – Vedd át egyenruhádat, és menj a bal oldalamon levő folyosóra! Ott várakozz társaidra!
A férfi felállt, átvette a királynőtől az egyenruháját. Felöltötte, és pár pillanat múlva eltűnt egy ajtó mögött.
A hajnal első sugarai lestek be a trónterem ablakain, mikor az utolsó katona beavatása is elkészült. Mikor kiürült a terem, Diabolus a királynőhöz fordult:
- Gyönyörű estét szereztél nekem ismét asszonyom! Külön öröm számomra, hogy mindezt testvéred is kénytelen volt végigünnepelni velünk. Hozd a sasokat, hogy feláldozzuk őket, mint ezen lelkek szabadulásának jelképét!
- Köszönöm Uram! - biccentett a nő – Tudom a feladatom, mint láthatod.
Az elégetett pergamenek hamvaiba mártotta ujját, majd az üres terem padlójának közepébe festette vele a négy égtáj szimbólumát. A négy égtáj mindegyikére egy-egy ketrecbe zárt sast helyezett. Óvatosan az egyik ketrechez lépett. A madár érzékelte a veszélyt, és ádázan harcolni kezdett az életéért. Bele-belemart a nő kezébe, de azt mintha csak jobban felpezsdítené ez, szinte élvezettel az arcán kaparintotta meg a sast, majd egy éles tőrrel kivágta a szívét. Így tett aztán a további három másik ketrec foglyával is. Minden mozdulata gyakorlott, és nyugodt volt. Szinte tánclépésekkel haladt egyik madártól a másikig, A szíveket a kör közepére helyezte. Mikor elkészült, Diabolus a szívek fölé lépett és egy mozdulattal lángra gyújtotta valamennyit. A láng amint belekapott azonnal továbbszaladt a megölt sasok teteme felé, majd pár pillanat múlva az egész rajzolt kör égett. Diabolus és a királynő az égő kör közepén álltak. A kígyótestű ekkor felvette eredeti alakját, feje sakálfejjé vált, és a tűz mentén haladva kúszni kezdett. Nyomában a tűz elhamvadt, csak sistergő hamu maradt utána.
Végezvén visszavette emberformáját és belekarolt asszonyába.
- Ím, munkám mára befejeződött! Köszöntöm hadseregem új katonáit, és távozom.
A folyosón várakozó frissen felavatott katonák csendben követték őt a palota udvara felé, ahol a Gerumanok az éhségtől megvadultan őrült vágtába fogtak. A behemótok félelmükben a feljebb eső falakra másztak. A királynő a kapuban megállt, és a katonák felé fordult.
- Lassan, egymás után menjetek a lovakhoz! Nincs okotok aggodalomra, a ti testetekre a Gerumanok nem veszélyesek. Ezek az állatok még sohasem láttak napot, és jelenleg nagyon éhesek. Üljetek fel egy-egy ló hátára, és azok abban a pillanatban kezes bárányokká válnak! Amint a ló megérez benneteket a hátán, azonnal, különleges, örökre szóló kapcsolat lesz köztetek. A ló megismeri majd a gazdáját, és ti is mindannyian a saját lovatokat. Fogadjátok tőlünk ezeket az állatokat hűségetek zálogául! Indulhattok.
Diabolus a királyi emelvény hátsó sarkában állva figyelte az eseményeket. Míg a királynő szeme új katonáit fürkészte, a fény rekedten suttogott apja fülébe.
- Selevir tegnap este a Tisztás felé tartott...
- ühüm..- morogta unottan Diabolus – Gondolom azt is tudod, hogy miért, nem csak az időmet rabolod ..
- Persze, hogy tudom apám! Találkozni akar a többi kékkel. A királynő iránt a gyűlölete határtalan. A bosszúvágyat ültettem a szívébe, és cselekedni akar – nevetett kajánul – Olyan volt már ott az erdészlakban, mint valami élő halott! Házat készített a kis tündérnek!
- Mégis hatalmas még az életereje! – sziszegett Diabolus – Már régen birtokba vehetted volna! Nincs okod heherészni!
- Túl nagy körülötte az erő! Körbe van véve olyanokkal, akik bíznak benne! Pedig igazán furcsán viselkedett már az utóbbi időben... de az erdész és a felesége szeretettel vannak még a királynő iránt is, és csendesítik Selevirben a bosszút. De most majd harcba indul! Amint elhagyja a Tisztást, újra mellette leszek!
- Szeretettel a királynő iránt? Kik azok az erdészék? Mit tudsz róluk?
- Ó! Azok még az udvarnál szolgáltak. Az erdész Anothen király egyik hű katonája volt, a felesége pedig a kis Anoth dajkája!
- Hogyhogy még életben vannak?!
- Úgy apám, hogy anyám kettejüket titokban az erdőbe vezényelte. Soha többé a környékükre sem ment, de őket életben hagyta. Sőt Selevir gyermekkorában nagyon sok időt töltött velük az erdőben. – suttogta a fény – Te erről mit sem tudtál apám?
- Úgy! Valakik még életben vannak a királynő múltjából!! – Pattant fel Diabolus – Valakik, akiket már régen meg kellett volna öletnie!
- Mondtam neked apám! Nem megfelelő a feladatra!
- Még nem tartunk ott, hogy te diktálj nekem! – hirtelen megtorpant, majd a fényre nézett – Rendben! Ha eddig nem tette meg, akkor megteszi majd most! Mit tud Selevirről?
- Utasításod szerint nem mondtam neki semmit. Annyit tud, hogy az erdőben bujkál.
- Megmondom, hogy mit tégy. Amint Selevir elhagyja a Tisztást, tudj meg mindent a terveikről! Majd számolj be anyádnak mindenről! Arról, hogy eddig kikkel, és hol bujkált! Kíváncsi vagyok, hogy mit tesz kis védenceivel. – a katonákra szegezte tekintetét. – Úgy látom lovasaink készen állnak. Fogadjuk anyádat tisztelettel! Ha az uralmamra akarsz törni, akkor meg kell tanulnod a negédes hízelgést a halandókkal szemben. A gyenge lelket könnyen leveszed a lábáról, ha úgy beszélsz, ahogyan az hallani szeretné. Úgy kezes bárányoddá válik. Ezzel az otromba stílussal csak ellenségeket szerzel, szövetségeseket sohasem. Csupán velem vagy negédes, de kár erőlködnöd, mert én átlátok rajtad! – nevetett – Bár mulattat az aljasságod!
Az odalépő királynőnek felajánlotta karját, és szélesen rámosolygott
- Jer asszonyom! Nagy munka áll mögötted! Fiunkat kissé megreguláztam, hogy viselkedjen veled úgy, ahogyan anyjával illik!
- Köszönöm Uram! Kívánod, hogy veled tartsak?
- Ó boldoggá tennél! A nagy munka után jár nekünk némi szórakozás is! Fiúnk pedig útra kész, hogy feladatát ő is elvégezze.
Epymis a folyosón várta őket. A királynő elengedve Diabolus karját elé állt:
- A katonáim készen állnak az udvaron. Vezesd őket a szálláshelyükre! A lovakkal kapcsolatban remélem nem kell külön utasítást adnom, tudod a dolgod. Mára nincs több mondanivalóm. Két nap múlva itthon vagyok újra, addig remélem rád bízhatom a palotát!
- Úrnőm! Ha nem szóltál volna is tudtam volna, hogy mit tegyek! Légy nyugodt, minden a legnagyobb rendben lesz mire hazatérsz!
Szeme élesen tekintett úrnője szemébe, ravasz fénnyel viszonozta annak kemény pillantását. A királynő zavartan elfordult, gyorsan belekarolt Urába, majd hátra sem nézve elment. Epymis halkan csoszogva indult útnak, orra alatt dünnyögte csupán:
-Pontosan mint a régi szép időkben! Mint a régi szép időkben…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés