Brohuk a tétován álldogáló Selevir mellé lépett.
- Két dologra ügyelj, mikor átléped az átjárót. Minden alkalommal, amikor belépünk, lepereg előttünk az egész életünk. Ne ijedj meg! Az átjáró a beléd vésett emlékek alapján tudja, hogy ki vagy. Ez az átjáró nem a mi fajtánknak készült, mi néhányan az emberek közül csupán használhatjuk a kialakult helyzet miatt. Éppen ezért tisztelned kell a szabályokat! A legfontosabb, hogy a fegyvereidet még csak véletlenül se érintsd! Amint a kezeddel megérinted, azonnal támadásnak minősül, és elveszted vele örökre a jogot, hogy használhasd ezt a helyet. Erősítsd tehát magadra most őket jól, mert ha letalálna esni rólad egy is, akkor azt úgy érintetlenül kell otthagynod! A többit majd Leowin elmagyarázza nektek, ezek voltak a legfontosabbak.
- Hová megyünk először?
- Úgy döntöttünk, hogy Gulginiába tartunk, Trovell király udvarába. Te ottmaradsz Balthasarral , és segítesz a királynak a katonák kiképzésében. Mi ott azonnal nekiállhatunk a gyógyítók oktatásának is, hisz a király mellettünk áll, de éppen ezért az országa nagy veszélyben van. Ez az egy biztos pont van jelenleg, tehát az erősítést oda kell koncentrálnunk. Balthasar a lehető legjobbkor csatlakozott hozzánk! Nagy kincs egy ilyen tapasztalt katona! – A fa egyre jobban áttetsző törzsére nézett, majd Leowinra pillantott – Indulnunk kell! Leowin, segítsd Selevirt és Balthasart!
- Bízz bennem Brohuk! Ismerem az átjárót.
- Remélem is – nevetett Brohuk – mert ha elkódorognának, akkor neked kell őket visszavezetned!
- Na még csak az hiányozna! Még Gothenár sem találná meg őket akkor sem, amikor eljött az idejük!
- Leowin miről beszélsz? – nézett Balthasar megütközve a tündérre, majd fejcsóválva Selevirre sandított – Ugye nem mondod komolyan fiam, hogy ez a kerge tündérfickó fog minket átvezetni a túlvilágon?!
- Nincs más választásunk – mormogott Selevir – de még nekem sincs még csak halvány sejtelmem sem, hogy mi vár ránk odaát. Ez az elveszősdi-dolog meg egy cseppet sem tetszik..
- Brohuk csak viccelt! – Leowin sértődötten zizegtette szárnyait – nem tudtok elkódorogni. Ti még nem. Ez nem olyan hely, mint amelyeket ti ismertek. Ti csak egyfelé mehettek, mégpedig a kékekkel, mert csak arról az útról tudtok. Az átjárót az Univerzum tudata hozta létre, jobban mondva a Nagy Tanács az alapján alkotta meg. Akik használják, azok ezen a síkon közlekednek. Ismernek találkozási pontokat, de nincs szükség az általatok ismert „utak”-ra. Oda megy mindenki, ahova mennie kell. A kékek egymással tudnak kommunikálni, ők egymást követik, de csak az egymás iránti szeretet vezérli őket. Nincs semmi más támpontjuk, de nincs is rá szükségük. Selevir, te még nem ismered ezt a kommunikációt, így én vezetlek téged is, és veled együtt Balthasart, aki az első halandó a kékeken kívül, aki átlépi ezt az ajtót. Nincs okotok tehát az aggodalomra! Nos... itt az idő! Selevir és Balthasar! Nincs más dolgotok, mint arra gondolni, hogy velem vagytok, és megbíztok bennem!
- Erre az utóbbira majd erősen kell koncentrálnom! – élcelődött tovább Balthasar - Ekkora bolondságot sem csináltam egész életemben, mint rábízni magam egy arasznyi valamire, aminek a legfőbb elfoglaltsága az volt ezeddig, hogy össze-vissza törje magát! He-he
- Akár vissza is fordulhatsz! – Leowin arca már szinte piros volt a méregtől
- Na azt már nem! Addig nem, ameddig hírmondóba sem marad ezekből a aranyruhás fekete ocsmányságokból amik az országon keresztül-kasul lovagolnak! Még, ha egy ilyen szószátyár pillemille kell legyen a vezetőm is... öreg fejemre!

A társaság tagjai egymás után léptek be az átjáróba. Amint átlépett, Selevir körül minden eszeveszetten forogni kezdett. Látta önmagát felsírni születésekor, majd bölcsőben a királynő kastélyában. Látta magát kisgyermekként, majd magányos kamaszként. Látta az elgyötört arcokat maga körül, akiken élete hajnalán átgázolt. A képek úgy váltották egymást, hogy minden csak villanásnyi időre lebbent elé, de mégis úgy tűnt, mintha órák óta bámulná. Szédült, és kezdett kétségbeesni, mikor is felrémlett benne Leowin hangja: „Nincs más dolgotok, mint arra gondolni, hogy velem vagytok!” – Veled vagyok Leowin! Követlek....-suttogta, majd ismételgette magában egyre- és egyre. A képek egyszer csak abbamaradtak. – Veled vagyok Leowin! – suttogta tovább.
- Tudom! – hallotta meg a tündér hangját, de nem kívülről, hanem a fején belül csengtek a szavak. – Minden rendben Selevir, nagyon jól csináltad!
- Balthasar? - kérdezte Selevir
- Ő is itt van, de ti nem tudtok most egymással kommunikálni.
- Sötét van Leowin!
- Igen Selevir, mert te nem ismered még ezt a helyet. Valójában mindenkinek más, ha már többször járt itt. De ez csak az út egyik része, a másik sokkal könnyebb lesz majd neked, ki először használod az átjárót. Keresd meg a szíveden legbelül, hogy merre jársz most!
- Enyhül a sötétség!
- Igen, mert a félelmed kezd eloszlani.
- Téged miért nem látlak?
- Mert az átjárónak ezen a részén abban a formában, amelyben te ismersz én most nem létezem, és te sem.
- Nevetséges! Hisz megérinthetem magam! Ni! Most összekulcsoltam a két kezem! Ráadásul érzem az oldalamra csatolt kardomat is! Ha nem lenne, akkor a tiltás sem lenne, hogy megérintsem!
- Mindez csupán a te létednek a tudatszintje Selevir! Azért a tiltás, mert ezen a síkon csak a béke tarthatja fenn az egyensúlyt. Jelen pillanatban a tested sem, és a kardod sem létezik, mint ahogyan én sem úgy, ahogyan megismertél engem. De mint mondottam már, ez csak egy része az utazásunknak, a szabály mindenhol egyformán érvényes. Láthatsz majd olyat, ami miatt szíved szerint kardot ragadnál majd.
- Mire gondolsz?
- Most ez nem hiszem, hogy megtörténne, mert nem megyünk találkozási pontokra. De ezen az átjárón közlekednek olyanok is, akik az életedben ellenségeid voltak, de meghaltak. Itt ezen a helyen megszűnik az ellenségeskedés, és a viszály. Nem torolhatsz meg semmilyen sérelmedet senkin, hiába találsz rá arra, akit esetleg régóta keresel emiatt. Erre gondoltam. De jó, ha tudod, mert hamarosan egyedül jársz-kelsz majd itt.
- Értem. Ha nem létezik itt ezen a helyen a testem, akkor mégis hová lett?
- Eggyé olvadtál a mindenséggel. De ne aggódj! – kacagott Leowin – hamarosan visszakapod emberi mivoltodat!
- Fényt látok! Fényeket. Mik ezek?
- Egyre többen lesznek.
- Igen, de mik ezek?
- Mélyen, legbelül te tudod, ismered a küldetésedet. Neked önmagadnak kell rálelned a válaszaidra. Ezek a fények mind tőled, belőled jönnek! A válaszokat én nem adhatom meg neked. Azok a fények a nevek itt a mi világunkban, és a tudatodból jönnek elő. Ha majd a többi kékkel is tudsz kommunikálni, akkor az ő neveiket is látni fogod itt. Mit érzel Selevir?
- Nagyon-nagyon szomorú vagyok, és nagyon-nagyon boldog!
- Ez így van rendjén. Majd ha többször jársz itt, akkor ezeket az érzéseidet jobban tudod kezelni. Hamarosan megérkezünk a következő állomásunkhoz. Ne ijedj meg, de nagyon fogsz könnyezni, amikor először lépsz ki innen.
- De hiszen férfi vagyok!
- Nem Selevir, te itt nem férfi vagy! Te itt része vagy a mindenségnek. Mikor emberi mivoltoddal először érzékeled az elszakadást ettől, az nagy megrázkódtatás lesz! De pár utazás után már fel sem fog tűnni!

Selevir ekkor hirtelen erős ütést érzett a mellkasán, majd egy pillanattal később éles fény vakította el. Elesett, majd kezeivel márványpadlót érintett.
- Selevir! Szinte egy időben értünk ide! – Estrela hangját hallotta meg . A lány letérdelt mellé, és segített neki felállni. – Igazán ízetlen tréfának tartom, hogy nem meséltétek el neki, hogy milyen lesz az átjáróban az útja! – nézett mérgesen a körülötte állókra. – Jól van! Sírj csak! Ezek a röhögő taknyos kölykök is mind átestek ezen! – dühös pillantásokat lövellt vörös haja alól megint a többiekre
- Estrelanak igaza van Selevir! – Trondel bocsánatkérőn csatlakozott a lányhoz – Mi mindannyian ugyanígy éltük ezt meg, és a többiek ugyanilyen jót derültek rajtunk, kivéve Brohukot, aki először utazott itt. Ő a legszerencsésebb, mert őt senki sem nevette ki, de ő bezzeg végigélvezte mindenkinek a tűzkeresztségét.
- Most hol vagyunk? – szedte össze magát Selevir
- Itt ezen a helyen szoktunk találkozni. Ezt mi hoztuk létre, próbáltuk úgy megcsinálni, hogy nekünk embereknek minél kényelmesebb legyen! Nézd micsoda gyönyörű márványokkal raktuk körbe! – Kelendur lelkesen mutogatott körbe
- És nekünk mi mindent kellett végighallgatnunk ezeknek a márványoknak a keletkezéséről! Kelendur mindannyiunkat bányaszakértőnek akar kiképezni! – Sirine megborzolta Kelendur haját.

Ekkor Balthasar jelent meg a földön. Selevir halványan elmosolyodott, mikor a legendás katonát zokogva látta, de rögtön odasietett.
- Meg ne próbáljatok nevetni! – szűrte a foga alatt - Végre itt vagy Balthasar, öreg barátom!
- Ej!, hogy én ezt a Leowint egyszer a bogárgyűjteményembe tűzöm! Kifeszítem a szárnyait, mint a vitorlákat, és pitypanggal csiklandozom a talpát! Így elbánni velem!

Ekkor mindenkiből kitört a visszafojtott nevetés, Hiába próbálta őket Selevir csendesíteni kézzel-lábbal. Balthasar felegyenesedett, kihúzta magát, könnyes szemeit mérgesen szegezte a hahotázó siserehadra
- Na ti kékek! Belőletek meg irkaborítót csinálok, csak kerüljetek a kezeim közé! Olyan katonai kiképzést kaptok majd, hogy a fületek is ketté áll! Micsoda szemtelen banda! És még ezekkel kell nekem hadba szállnom a pokol katonáival szembe! Hol van a pillangófickó?! – nézett körbe dühödten – csak kerüljön a kezeim közé!
- Jól van, higgadj le kapitány uram! – Rafael kard híján ruhájának kötőjével babrált. – Még a végén kardot ragadsz itt mérgedben, az pedig nagy kár volna! Én is megcsiklandoztam volna szívesen annak idején a talpukat, de hát csak nevettünk, jó barátok vagyunk mindannyian! Magdalena húgom már készíti a szíverősítőket, tudtuk, hogy szükség lesz rá.
- Gyere menjünk mindnyájan beljebb! Ez itt a mi találkozóhelyünk, most már ti ketten is hozzánk tartoztok! Bent várnak minket a mi tündéreink, ha nem csal a megérzésem, akkor Leowin is odament azonnal, sejtve a következményeket - Darion invitálta a még mindig paprikás hangulatú Balthasart.
- Azt mondjátok, hogy mindannyitokat így kinevettétek? – morogta
- Így hát! Veled még nagyon visszafogottak voltak a lókötők. Pranes, meg Rafael szinte zokogtak, mikor megérkeztek, ők nagyon viccesek voltak!- Brohuk jóízűt nevetett az emlékeken.
- Zokogtak? – nevetett most már Balthasar is.
- Rafael szinte vinnyogott! - Brohuk már a térdét kezdte csapkodni nevettében – majdnem kardot rántott, mikor észrevette, hogy mi látjuk!
- Ó, hogy én azt miért is nem láthattam! – Balthasar ekkor már hahotázott.
Egymás vállát veregetve a nevetéstől követték a többieket.

A hely, ahol voltak, egy hatalmas terem volt. Onnan, ahova érkeztek, nem lehetett belátni az egészet, mert márványoszlopok takarták a belső részt. Belül hatalmas körasztal állt, amelynél már ott nyüzsgött rengeteg apró tündér. Az asztalt oszlopok vették körbe, amelyek mögött kis fülkék voltak kialakítva, mindegyik más –és másképp berendezve. Kettő állt csupán üresen.
- Az egyik a tied, a másik Lanáé – szólalt meg a bámészkodó Selevir mellett Meredith.
- Nekünk is készítettetek helyet? – Nézett vissza rá csodálkozva Selevir.
- Természetesen. – mosolygott a lány – Mindig is tudtuk, hogy tizenegyen vagyunk, és vártuk, hogy mikor tudtok végre csatlakozni hozzánk. Most nem sokáig maradhatunk, de azért egy pár percet töltsünk itt el, rátok fér egy kis szíverősítő!
- Mi ez? – kérdezte Balthasar a felé nyújtott ital láttán.
- Ambrosel – Magdalena tálcát egyensúlyozott a kezén.- Tiszta mint a víz, és erős mint a tűz. Kóstold meg!
Balthasar belekortyolt, majd elégedetten elmosolyodott.
- Nagyszerű asszonynépek lehetnek, akik ilyet tudnak főzni!
- Nem asszonyok!
- Akkor férfiak!
- Nem is férfiak! – nevetett Sirine – Ők a Lexuanok. Nincs nemük. Hasonlóak a tündérekhez, de nem teljesen ugyanolyanok. Ők messze élnek a Kékmező mögötti területeken levő erdők mélyén. A fákat lakják, termetük magas, karcsú. Csodaszépek, de kevesekkel hajlandóak kapcsolatba lépni. Ők főzik ezt az italt annak a fának a nedvéből, amely csak ott honos, az ő erdeikben.
- Ugye a Kékmező mögé viszi a Gothenár is azokat, akik már meghaltak? – kérdezte Selevir
- Igen, de nem ezekbe az erdőkbe. Mégis közük van azoknak a lelkeknek ehhez az italhoz. Azért olyan tiszta ez az ital, mert ennyire tiszta az ember, amikor a földi világba indul. És azért erős, mint a tűz, mert minden erő benne van, amely az emberek életszeretetében lakozott.
- Csodálatos ital! Szükségünk lesz rá a jövőben! – Balthasar nyújtotta volna a poharát újabb adagért
- Elégedj meg ennyivel kapitány uram! – Brohuk lassan kortyolta sajátját. – Nem szabad belőle többet inni, mint ez a pohárka, mert elégethet téged a benne lévő erő, ha túlzásba viszed. De viszünk magunkkal ne aggódj, és van belőle itt mindig.

Egy apró tündér repült Brohuk mellé.
- Ő Sarawel. – mutatta be Brohuk. - Ő az én őrző tündéreimnek a vezetője.
- Leowin mondta, hogy új tervekkel jöttetek – kezdte a tündér – azt gondolom, jobb lenne, ha mindezt később beszélnénk meg, mert jelzéseink szerint nem biztonságos, ha tovább várunk a továbbhaladással. A déli Tisztáson nehezen tudják már fenntartani a védelmet, ezért jobb, ha napnyugta előtt Gulginiába érünk! Trovell király felkészült az érkezésetekre, egy tündércsapat már ott van. Ideje indulnunk!
- Rendben! – sóhajtott Balthasar. – De azt szeretném legalább tudni, hogy mire kell felkészüljek az út további részén!
- Már nem kell tartanod semmitől, de a fegyvereidet addig még nem érintheted meg, amíg ki nem érünk a déli Tisztásra! – Brohuk Rafaelre tekintett – Neked sem Rafael barátom, különben kénytelen leszek hátrakötni a kezeidet!
- Hányszor fogod még ezt felemlegetni? – Rafael mérgelődve tápászkodott fel az asztal mellől.
- Ameddig be nem nő a fejed lágya! – Selevirre nézett – Rafael meglátta itt bent a szomszédját, aki gyerekkorában elnáspángolta, amiért körtét lopott a fájáról. Gondolta megtáncoltatja kicsit..
- Pedig nagyon ráfért volna! – dühöngött Rafael. – Nagy szerencséje, hogy itt találkoztunk! Nagy szerencséje!
- Azon az ajtón fogunk továbbmenni – mutatott Brohuk egy eldugott aprócska ajtót – mindig maradjatok a nyomunkban! A tündérek mögöttetek lesznek, de semmiképpen nem veszhettek el, mert nem megyünk találkozópontok felé. Csak egy irányba haladunk. Néhol ajtókat fogtok látni, de ne menjetek át rajtuk még kíváncsiságból sem, majd előbb-utóbb megismeritek azokat a helyeket is, de nem most! – körbenézett a társaságon – Akkor indulhatunk!

Az ajtón átlépve áttetszőnek tűnő folyosóra jutottak, ami mégsem volt az. Úgy látszódott, mintha üvegfal venné körül, de nem volt ott semmi, ahol a falat tapintani lehetett volna. Mikor léptek, mintha víz alatt jártak volna, de mindenhol minden teljesen száraz volt. Hajukon szélfuvallatot éreztek, de körülöttük minden teljesen nyugodtnak tűnt. Hangok vették körül őket, ami hol vízbugyogásnak hallatszott, hol süvítő szélnek valahonnan kintről, néha visszhangzani tűnt minden léptük, holott talaj nem volt a lábuk alatt, néha mély volt a csend, mint a bennük élő magány. Itt-ott apró fények cikáztak el a szemük előtt, Balthasar ilyenkor ijedten ugrott egyet, de amilyen gyorsan feltűntek, olyan ártalmatlanul illantak tova.
Balthasar ilyenkor csak morogta a bajsza alatt:
- Feltűzöm ezt a tündért a bogárgyűjteményembe! Nem! Az összeset feltűzöm!
- Nincs is bogárgyűjteményed Balthasar! – nevetett rajta ilyenkor Selevir.
- Még nincs. De majd lesz! Majd lesz! – dohogott az erdész

Jártukban néha tényleg feltűnt egy-egy ajtó. Különös ajtók voltak, inkább hatalmas kilincsnek nézett ki mindegyik. Némelyik szinte mellettük volt, némelyik távolabb állt valahol, de a távolságot nem lehetett behatárolni. Mindegyik ajtón, a kilincs alatti kulcslyukon éles fény áradt ki. Meglátva viszketni kezdett a tenyerük, hogy lenyomják azokat a kilincseket. Nem sokáig mentek ezen a titokzatos helyen. Brohuk egyszer csak megállt egy ilyen ajtó előtt, majd óvatosan lenyomta a kilincset. Az ajtó nem megnyílt, hanem fokozatosan semmivé lett. Helyén csak az éles fény maradt.
- Minek a zár ezeken az ajtókon, ha Brohuk sem használ kulcsot? – tűnődött Selevir.
- Azért, mert ezek az ajtók amelyek ezen a folyosón vannak a kékek számára mind nyitva állnak, – válaszolta Leowin. – Megérkeztünk a Déli Tisztásra. – Úgy látom, hogy Brohuk előre megy ellenőrizni a terepet.
- Várjunk, míg jelez, hogy követhetjük! – Sarawel repült Leowin mellé.

Brohuk pár pillanat múlva intett a társaságnak.
- Jöhettek! Tiszta a levegő. Még fent van a védőpajzs, de igyekeznünk kell kijutni az erdőből!

Alkonyodott, mikor kijutottak a Tisztásra. Darion, és Pranes előre mentek, ismerték az erdőn át vezető csapásokat.
- Messze van Gulginia Magdalena? – kérdezte Selevir a mellette igyekvő lányt
- Igen, elég messze van, de van itt egy fogadó a közelben, ahol a fogadós jó barátja Rafaelnek. Ott mindig várnak minket lovakkal.
- Bizony-bizony! – mosolygott Rafael – A Víg Csülkösben mennyei a vadkan, és gyönyörű a fogadósné, no meg a lánya!