13. Fejezet

Ferella nem szólt egy árva szót sem. Sokatmondóan Ferdelre pillantott, mire is végre a törpe megszólalt.
- Sella! Ha holnap reggel visszatérve az erdőn kívülre úgy találod, hogy mégsem olyan biztonságos az új otthonotok, mint amennyire az Balthasar gondolta, akkor felajánlom a magam és családom nevében, hogy gyertek ide hozzánk! – zavartan köhécselt, majd várakozás teljesen pislogott az erdésznére
- Köszönöm Ferdel! Egyelőre még nem tudok sem igent, sem nemet mondani erre a nagylelkű ajánlatra. Mielőbb szeretném megtudni, hogy mi történt az erdészháznál. – Sella aggódó pillantásokkal nézett a törpelak ajtaja felé, mintha át akarna látni a felszínen.
- Nyomós oka lehetett, hogy fegyvert fogott, hiszen tegnap este még minden gondolata te meg Lana voltatok - Ferdel szomorúan csóválta fejét
- Én is éppen emiatt aggódom – Lana átkarolta Sella vállát, miközben mögé lépett – Balthasar nem fiatal már!
- De katona Lana ! Eddig is az volt mindvégig, mióta az erdészlakban éltünk, csupán beletörődött a sorsába. Boldogtalan volt, mert kényszerűségből elzárva élt egy erdő mélyén. Nem volt már kiért küzdenie, nem volt már aki buzdította volna erős szívét. Megtörten élt, mint akinek le van kötözve mindkét keze, és nem tehet semmit a sorsa ellen. – elgondolkodva nézett fel Lanára – De ti , te és Selevir újra ígéretek voltatok neki, hogy lassan eljő újra a változás. Nem is sejtettem, hogy mennyire vágyik tenni végre valamit!
- Holnap okosabbak leszünk. Mi most lepihenünk Ferdellel, estére vár minket a munka a Tisztáson. – állt fel búcsúzásra Ferella.

Törpék elvonultak, Sella és Lana magukra maradtak.
- Nehéz idők várnak ránk Lana!
- De mi itt vagyunk egymásnak Sella! És itt vannak Ferelláék is! Remélhetőleg vannak az erdőn túl is olyanok, akikben megbízhatunk... talpon kell maradnunk, mert akik most távol vannak, számítanak ránk.
- Így van Lana, talpon kell maradnunk!

A nap lassan telt el. Felmentek a Tisztásra, de nem túl sok időt töltöttek ott. Mindkettejüket hajtotta a félelemmel telt kíváncsiság új helyzetük felé. Este Ferdel és Ferella a nagyobb gyermekeikkel munkába indultak.
- Lana! Mint ígértem, Celtran és Felriwien készen áll számotokra! Ha akarjátok, akkor most rögtön elmennek veletek, de ha jobbnak látjátok előbb megbizonyosodni új otthonotok felől, akkor bármikor visszajöhettek értük!
- Ó Ferdel! Nagyon köszönjük! Nem vagyok biztos abban, hogy jó ötlet lenne őket most magunkkal vinnünk...
- Én pedig amondó vagyok, hogy nyugodtan elvihetitek őket! – Ferella odavezette az unikornisokat
- Túl feltűnőek lennének, félek nem tudjuk őket megóvni az úton!
- Őket nem kell megóvnotok, de ők nagy erőt tudnak nektek adni!
- Ferella! Nem kockáztathatjuk a meglévő két unikornis életét! Ha véletlen útközben olyanokba akadnak, akik elpusztították a többit is, akkor teljesen magunkra maradunk itt északon!- Ferdel bosszúsan nézett feleségére
- Vállalnunk kell a kockázatot! Talán még nincs olyan nagy vész, hogy mindent elárasztottak ezek a szörnyetegek!
- Azt sem tudjuk biztosan, hogy mik ölték meg a többit!
- Ferdel! Miből gondolod, hogy pár nappal később biztonságosabban tudják őket elvinni??
- Elég! Elég! – vágott közbe Sella – Ferella! Ferdelnek igaza van. Nem visszük még őket magunkkal, de hamarosan visszajövünk értük. Még az is lehet, hogy mi is kénytelenek leszünk itt maradni, és elfogadni Ferdel ajánlatát. Nem tudom mi történt odakinn, de mindenképpen hírt hozunk nektek.
- Hát rendben. – egyezett bele Ferella, majd az unikornisokra nézett – Ők vállalták az új feladatot.

A két egyszarvú halkan kapart lábaival eddig, majd egyikük odament közvetlenül Lana mellé, majd meghajlítva mellső lábait, szinte felajánlotta a hátát a lánynak
- Felriwien elfogadott téged társának. Minden szavunkat érti, és úgy látom, segítséget ajánl. Ülj a hátára! Engedd, hogy vigyen egy keveset! – Ferdel mosolyogva intett Lanának –Nagy megtiszteltetés ez Lana! Ha egy unikornis a hátára enged, akkor örök barátjául fogadott. Elvisz téged lovagolni, mert erőt akar neked adni. Miután végeztetek, hatalmas fáradságot fogsz majd érezni. Pihenj majd le, de holnap olyan erő vesz téged majd körül, hogy minden ártó szándék jó-ideig elkerül majd.
Lana könnyes szemmel hajolt az egyszarvúhoz. Óvatosan átkarolta a nyakát, és súgott valamit az állat fülébe. Az jólesően prüszkölt egyet, és megsimította arcával Lana arcát. A lány felkapaszkodott a hátára, ráhajtotta a fejét , és átkarolta annak nyakát. Felriwien felállt, először lassan, míg Lana fel nem egyenesedett ültében, majd egyre gyorsabban ügetni kezdett. Egyre nagyobb köröket tettek a Tisztáson, majd az egyszarvú eltűnt a fák között.
- Még sohasem láttam embert Felriwien hátán! A tündérek közül is csak nagyon keveseknek adatik ez meg! – Ferdel csodálva nézte őket
Ferella mosolyogva belekarolt, férje vállára hajtotta fejét – Látod kedvesem! A változások csodálatos meglepetéseket is tartogathatnak!
Celtran is lassan Sella mellé ballagott.
- Ha ő meg neked nyújtja a hátát, akkor én rögtön feladom minden eddigi tudományomat! – sandított oda Ferdel
De Celtran nem nyújtotta hátát Sellának, csak békésen hagyta, hogy az simogassa őt.
- Ferdel Mester, úgy látom még maradnod kell a mesterségednél! – nevetett Sella – De nem adnám sokért ezt az érzést, hogy megsimogathatom őt!
- Ha csak a közeledbe megy egy unikornis, és ott pihen egy darabig, annak is csodálatos hatása van. Felvérteznek ők benneteket az útra! Megnyugodott most a szívem egy kissé. – Ferella szeme élénken csillogott.

Lana hamarosan visszatért Felriwiennel. Minden tagja ólom nehéz lett, alig bírt lejönni az unikornis hátáról. Arcán azonban mosoly ült.
- Azt hiszem tényleg hamarosan összeesem a fáradságtól! – nevetett Ferdelre – Igazad volt.
- Milyen érzés volt?- kérdezte Sella
- Mintha anyám ringatott volna a karjaiban. Biztonságos, meleg érzés. De közben olyan szabadnak éreztem magam, mintha repülnék. Csak nevettem, és nevettem, minden gondom eltörpült hirtelen. Minden fájdalma a szívemnek apró cseppekben hullt le rólam, és minden cseppje bizonyosság volt, hogy érdemes, érdemes még tovább küzdenünk!
- Erről beszéltem! – mondta Ferdel – A Tündérek nem effélékről számolnak be, ők más miatt örülnek, de ismerve Lana helyzetét, valami effélére gondoltam. – töprengett tovább hangosan , majd hirtelen témát váltott – Nos! Ideje munkához látnunk! Gondolom ti pedig szívesen lepihennétek! Jó éjszakát nektek, magunknak pedig jó munkát az est és éj további részére!
- Igazad van! Ideje aludni térnünk. Holnap nehéz nap vár ránk. Jó munkát nektek! Reggel újra találkozunk .

Lana és Sella aludni tértek, a törpéket pedig elnyelték a felkelő Hold sugarai.

Reggel a búcsúzkodás gyorsan telt. Ferella nem győzte jó tanácsokkal ellátni őket.
- Hagyd már Ferella, hisz sohasem jártál még a Tisztáson kívül! – korholta Ferdel
- Hát éppen ezért! El sem tudom képzelni milyen lehet odakinn!
- Minden rendben lesz Ferella! Elvégre fel vagyunk vértezve! – nyugtatgatta Sella
- Igen-igen! Ez némiképp megnyugtat – törölgette szemeit Ferella – De ígérjétek meg, hogy mihamarabb visszajöttök!
- Úgy lesz! – ölelte át Lana – nehezen állnánk meg, hogy meglátogassunk benneteket!
- Akkor áldjon az ég benneteket utatokon! – jött közelebb szégyenlősen Ferdel
- Mindent köszönünk! – mondta Lana és lassan elindultak, hátra-hátra integetve a kijárat felé.
- A cím szerint nem kell túl messze mennünk – nézte a pergamendarabot az erdészné – Úgy félnapi járóföldre innen. De jobb, ha igyekszünk, lehet, hogy vissza kell mégis jönnünk!
- Ez közel van ahhoz a faluhoz, ahol éltem! – csodálkozott Lana
- Ez jó, vagy rossz hír?
- Nem tudom Sella, sok minden történhetett azóta, hogy eljöttünk.
- Hát, majd meglátjuk – sóhajtott Sella. – Majd meglátjuk
Elhagyva az erdőt, rátértek az útra. Nyirkos hideg csípte bőrüket, csak lassan, óvatosan tudtak menni, szinte az orrukig sem láttak a rájuk ereszkedő sűrű köd mögül.
- Elborzaszt ez a köd! – Sella Lana kezét szorongatta
- Ez nem egyszerű köd. Én is félelmetesnek érzem. Azt hiszem örülhetünk, ha délutánra a célhoz érünk!
- Attól tartok, hogy igazad van!


Már sötétedett, amikor a falu végén , az utolsó utcába befordult két koldusforma alak. Lábaikat sietősen szedték, majd megálltak egy magányosan álldogáló ház előtt. Az épületből semmi fény nem szűrődött ki. Ablakain a zsalugáterek mindenhol bezárva. Egyikük bátortalanul közelített az ajtóhoz, majd bekopogott. Kis idő múltán az ajtó kinyílt, és valaki barátságtalan hangon szólt ki:
- Mit akartok?
- Sella vagyok – szólt az egyik látogató félénken – Balthasar felesége, és ez itt mellettem..- de nem tudta befejezni, mert az ajtó mögül azonnal ráförmedtek
- Nem tudom ki vagy, és koldusoknak nincs helye itt! Kotródjatok innen! És becsapta az ajtót

- Most mihez kezdjünk? – fordult Sella Lanához. – Ma már nem jutunk vissza a törpékhez.
- A legjobb lesz, ha menedéket keresünk – mutatott a közeli erdő felé Lana – Nincs más választásunk, holnap visszaindulunk
Elindultak a ház mögé az erdő irányába, amikor valaki halkan a ház háta mögül megszólította őket:

- Hé! Erre, erre! Siessetek! – Egy nő integetett nekik egy kis hátsó ajtó mögül. Sella és Lana meglepetten néztek vissza rá – Ne bámészkodjatok! Gyorsan, mielőtt valaki észrevesz benneteket!
Lana megragadta Sella kezét és futott a hang irányába. Egy kerekded asszonyság várta őket izgatottan.
- Ó hála az égnek, hogy végre megérkeztetek! Már nagyon aggódtam, hogy bajotok esett az úton! – csapta össze a kezét, miután sikeresen beterelte őket a házba – Elnézést az előbbiért – fordult Sella felé – de jobb, ha a szomszédság nem tudja meg, hogy idejöttetek.
- Á értem – nézett zavartan Sella - A nevem...– nyújtotta kezét az erdészné , de a nő újra félbeszakította
- Tudom, tudom! – mosolygott – Az én nevem Rose. Fáradjatok beljebb! –folyamatosan hadonászva húzta őket maga után. Hangja ugyanolyan volt, mint a termete. Erős és telt. Folytonosan mosolygott, de a szeme szomorú fényben csillogott - Erre van a konyha, már kész a meleg leves, gondolom átfáztatok nagyon a hosszú úton.
Sella türelmetlenül szólt közbe:
- A férjem azt mondta, hogy itt meg tudják nekem mondani, hogy mi történt az otthonunkkal.
- Igaza volt, de mindent a maga idejében! Előbb helyezzétek magatokat kényelembe! – intette le Rose – A ház ura hamarosan fogad benneteket, tőle mindent megtudhattok.
- A ház ura?
- Igen, én csupán segítek neki a háztartásban. – nevetett – Szépen is volnánk, ha ráhagynám az egészet!
-Ki ő? – Lana nem kedvelte, ha rébuszokban beszélnek hozzá
- Ő? A neve Rhundel, a Suttogó. Egyelőre elég, ha ennyit mondok róla nektek. – zárta le a kérdezősködést .
Időközben leültette őket a konyhában, és az asztalra rakott egy nagy tál gőzölgő levest.
- Ideje, hogy nekiüljünk, különben hiába melegítettem meg nektek újra! – szedte elő a tányérokat – Üres gyomorral nem lehet komoly dolgokról tárgyalni.
Lana és Sella csak ekkor döbbentek rá, hogy mennyire megéheztek. Mohón kaptak a kanaluk után. Rose mosolyogva nézte, ahogyan esznek, maga alig-alig merítette a kanalát a tányérba.
A konyha tágas volt, de nem volt túl nagy. Hatalmas tölgyfaasztal állt a közepén, ódon, robusztus tűzhely a sarokban. A falakon körben festett agyagedények, és az egyik falon egy hatalmas üvegablak, melyen a függöny szorosan összehúzva.
Hamarosan végeztek a levessel, majd Rose felállt, és magával hívta a látogatókat is.
- Úgy látom, végeztetek. Gyertek utánam! Rhundel a könyvtárszobában vár benneteket.
Amilyen kicsiny volt a könyvtárszoba, annál több könyv volt benne összezsúfolva. Az egyik sarokban, szinte észrevehetetlenül, egy asztal állt, rajta egy alig pislákoló gyertya. Egy alak ült az asztal másik oldalán, belemélyedve az írásba. Mikor észrevette a belépőket, lassan felemelte arcát, de nem állt fel a székéből
- Jöjjenek beljebb! Remélem örömükre szolgált a vacsora!
- Igen Uram köszönjük – szólt Sella – A férjem hagyta meg , hogy Önhöz jöjjünk.
- Nagyon jól tették ! – állt fel a férfi. Sella és Lana most a gyertyafényénél jobban szemügyre vehette őt. Haja hosszú, fehér fonatba volt kötve. Arcán az idő nem hagyott nyomot, csupán a szeme csillogásából lehetett gondolni, hogy nagyon öreg, ami mandulavágású volt, és fekete mint a szén. Tartása egyenes, csak a vállai ereszkedtek meg kissé. Ruházata egyszerű, főleg szürke színekből állt, egyedül egy mellény volt rajta, amin díszítést lehetett látni. Szürke alapon, arany hímzéssel valamilyen érthetetlen nyelvű írás, amelyet négy madár vett körbe. – Örömmel látom önöket a házamban – folytatta – Balthasar biztonságban akarta önöket tudni, és egyelőre itt még biztonságban vannak.
- Szeretném tudni, hogy mi történt aznap éjjel! A férjem úgy döntött , hogy...- kezdte Sella, de a férfi félbeszakította:
- Hogy hadba száll a királynő ellen. Igen tudok róla. A legjobb, amit csak tehetett. – Közelebb ült az erdésznéhez, és halkan folytatta – Egy lovascsapat napok óta figyelte az erdészházat, de a királynő nem volt velük sohasem. Mi tudtunk erről, de nem jelezhettük csak aznap reggel, amikor indultak. A lovasok követték önöket a Tisztásig, de be már nem mehettek rajta. Ott várakoztak, bízva abban, hogy csapdába kerülnek, mikor hazafelé tartanak. Balthasar más úton ment vissza, elkerülve a lovasokat. Az erdészház teljesen feldúlva állt, nyilvánvalóan megfélemlítés céljából. Leowin szólt nekem, és én hoztam el mindenüket ide.
- Mindenki bemehet a Tisztásra, ha van velük akár egyetlen tiszta lélek! – mondta csodálkozva Lana – Hogyhogy nem tudtak bejutni?
- Mindegyik halandó! De ezek a lovasok nem halandóak! – felelte a férfi fojtottan
- Honnan tud maga a Tisztásról?- kérdezte Lana
- Én nagyon sok minden tudok, amiről csupán a Tanács által beavatottak tudnak.
- Igaza volt tehát Leowinnak! – sóhajtotta Sella – Ezeket nem lehet elpusztítani! És Balthasar ezekkel akar hadba szállni!?
- Csak halhatatlanok, de nem elpusztíthatatlanok! – Rhundel szeme Sella ijedt szemében pihent.
- Nem értem – csóválta a fejét Sella
A férfi a könyvespolchoz lépett, és csendben keresgélni kezdett valamit. Hosszas kutatás után leemelt egy vaskos könyvet, melynek a borítóján ugyanaz díszlett, mint Rhundel mellényén.
- Miféle írás ez?
- Ez a könyv az Asravíniaiak nyelvén íródott. Olyan régi, hogy már az idők folyamán az is kétségessé vált az emberek számára, hogy egyáltalán léteztek. Pedig olyannyira létezőek voltak, hogy néhányan ma is itt élünk az emberek között, kik az Asravíniaiak leszármazottai vagyunk.
- Én erről semmit sem hallottam. Miért fontos ez, és kik voltak ők?
- Ők a törött-lelkűek.
- Á! Ezt már hallottam! Ferdel nevezi így az embereket! – kiáltott fel Lana.
Rhundel arca mosolyra húzódott.
- Á, a jó öreg Ferdel! Hát valóban, minden oka megvan, hogy csak így nevezzen bennünket! Az Asravíniaiak még közösen éltek a másik oldal lakóival, képességeik meg is haladták azokét, majd gőgösek , és önelégültek lettek annyira, hogy uralomra akartak törni. Elvakította őket a tudás, és mindenek felett akartak uralkodni, de csúnyán megfizettek érte. A Tanács eltörölte őket a Föld színéről is.
- De Ön mégis itt van..
- Néhányan túlélték a ránk küldött veszedelmet. Elvegyültek az emberek új fajtájában észrevétlenül. Sokuk azonban megmaradt a ferde úton. Ők Diabolus talpnyalói lettek. Néhányan pedig küzdünk tovább a Másik oldal bocsánatáért, és a ma élő emberekért.
A két nő csak zavarodottan nézte őt, nem tudtak szólni a hallottak után.
- No, nem kell tőlem megijedni! – mosolygott a férfi – Balthasar régi jó barátom, még a régi háborúból ismerem. Nagyszerű, nemes szívű katona. Többet ér, mint száz Asravíniai!
- Mit tud a halhatatlanokról? – Sella bizonytalanul nézte az előtte heverő könyvet
- Egyelőre nem sokat, de annyit bizonyosan, hogy azok, akik Diabolus szolgálatába állnak, azokat fegyverrel nem lehet legyőzni. Közönséges fegyverrel nem. De fel lehet őket szabadítani a szolgálat alól, és akkor talán Gothenar átviheti őket a Kékmezőn.
- Mégis hogyan?
- Ezt kell minél hamarabb megtudnom, hogy a hadba lépők segítségére siethessek!
- Ez nem túl bíztató! – sóhajtotta Lana – Ha még Ön sem tudja, akkor vajon ki tudja a megoldást?

Rhundel hosszan rájuk nézett, mintha kutatni akarna a gondolataikban. Mély, és éles tekintete percekig csendben fürkészte az arcukat, majd lassan, minden szót megfontolva megszólalt:
- Él valaki a Nyugati dűnék között, aki tud segíteni. Ő maga valamikor Diabolus oldalán vonult még a saját palotájában, de fia most a királynő szolgálatában áll. Azonban hozzá én nem mehetek, csakis nők léphetnek a színe elé. Mielőtt azonban bárkit is fogad, annak ki kell állnia néhány próbát. – nézett Lanára
- Ezt felejtse el! – ugrott fel Sella – Lana gyermeket vár. Nem teheti ki egy ilyen megpróbáltatásnak!
- Látom, hogy Lana gyermeket vár. Én sokkal többet látok egy emberből, mint amit Önök elképzelni tudnak. De csakis ő lehet, aki alkalmas erre. – De nem kell még most döntenie. Még csak most érkeztek.
- Mit tud a feladatokról? – kérdezte Lana
- Sohasem lehet tudni, hogy mik az újabbak, de egy a lényeg : mindig tudnia kell, hogy mi a helyes út!
- Miért nem mehet oda férfi?
- Mert gyűlöli önmagában a férfit, akit Diabolus elszédített. A gonosz bármilyen formát tud ölteni, mellette gyönyörű asszonyként csillogott.
- Vállalom –szólt közbe hirtelen Lana.
- Úgy? – mosolygott Rhundel csillogó szemekkel . Felállt székéből, és izgatottan járkálni kezdett az apró szobában - Akkor az elkövetkezendő időt felkészüléssel töltjük –folytatta.
- Kérdezhetek még valamit? – folytatta Lana – Miért nevezik Önt suttogónak?
- Mert a Mágusok között ki a testet , ki a lelket gyógyítja. Én a lelkekkel törődöm, melyekhez hangos szóval nem törhetek be. – nézett mélyen Lana szemébe, majd megfordult és elindult kifelé az ajtón, mielőtt azonban kilépett volna visszanézett Sellára : - Jól tette, hogy lebeszélte Ferellát arról, hogy az unikornisokat még magukkal küldje! Eljön az idő hamarosan, amikor mindennél nagyobb szükségünk lesz rájuk! – azzal becsukta maga mögött az ajtót.
- Lana! – nézett Sella a lányra csodálkozva – Az unikornisokról egy szót sem szóltunk!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.