14. Fejezet

Epymis komótosan csoszogott a palota folyosóin. Lassúsága megkönnyítette számára, hogy a palota falain belül minden zajt alaposan kikémleljen. A hálótermek folyosóján nem időzött túl sokat, nem az alvók titkaira volt kíváncsi. Végigment az északi szárnyon, majd annak a közepén álló trónterem felé vette útját. Az ajtóban álló őrök ügyet sem vetettek rá, szinte láthatatlan alamusziságában észre sem vették. Belépve lelassította a már amúgy is lassú csoszogását, majd körbekémlelt a tróntermen.
- Sehol senki! Éppen , ahogyan reméltem! – suttogta rekedten
A trón felé ment, majd elkanyarodott a jobb oldalon levő apró folyosó felé. Zsákutca volt, csak képekkel telezsúfolt fallal találta szemben magát. Egy, alig észrevehető apró gobelin arcképen akadt meg a szeme. Gyengéden megfogta és eltolta. A gobelin nem esett le hangos zuhogással a földre, hanem némán, engedve a kéznek elcsúszott egy láthatatlan sínen. Ekkor a folyosó fala megmozdult, és hangtalan belemélyedt a mellette levő falba.
Epymis elégedetten dörzsölte össze tenyerét, majd megindult a királynő titkos kamrája felé.
- Ó mennyire balgák a hatalomtól elvakultak! – reszelős hangját elnyelte a sötétség. Ajtók tömkelege sorakozott végig a falak mentén. Lassan haladt, nem akarta elvéteni az uticélt. Fényt látott egy ajtó alatti hasadékon. – Ez lesz az! – gondolta, majd óvatosan az ajtó elé lépett. Fülét az rátapasztotta, de a vastag tölgyfán keresztül nem szűrődött ki semmi. – Túl egyszerű lett volna! – sóhajtotta. Lassan, örökös hajlottságából felegyenesedett, hátáról a púp egyszerre csak semmivé lett. Ruhája összeolvadt az őt körbevevő sötétséggel, majd önmaga is elvegyült az ajtó alatt kiszűrődő fény által vetített árnyékokkal. Az ajtó hasadékán ekkor egy sötét árny csusszant be a titkos kamrába. Gyorsan a falra vetődő árnyékok felé suhant, majd felvéve egyikük formáját mozdulatlanul ott maradt.
A királynő egy asztalnál ült szeme egy előtte fekvő könyvbe mélyedt. Körülötte egy kis szürke fény cikázott.
- Be kell még ma engedned a testembe anyám! Túl soká van távol Selevir, egyre erőtlenebb leszek!
A királynő lassan, szinte vontatottan nézett fel a könyvéből. Arcát dühödten a fény felé fordította, hangja élesen szólt rá:
- Vagy inkább túl türelmetlen vagy már kivárni, míg felöltheted örökre! Inkább azzal törődj, hogy minél hamarabb szerezd meg Selevir erejét, és ne a bátyád testében virgonckodj az emberléttel! –bosszúsan forgatta fejét a repkedő fény után - Meddig kell még várnom, hogy hírt hozz felöle?
- Nem akarod már igaz?!! - szólt sértődötten a hang – Megbántad már az egészet!
A királynő felpattant székéből, dühödten a szürke fény felé indult. Az hirtelen irányt változtatva repült el anyja szeme elől, ki egyre hangosabban kérte számon:
- Otromba játékot űzöl velem fiam! Nem kockáztatom a bátyád testét holmi esztelen vágyból! A mára kiszabott időd lejárt! Hallani akarom, hogy mikor kelsz útnak!
A szürke fény kissé megszeppenten válaszolt
- Ma hajnalban Selevir elhagyta a védett tisztások egyikét. Délen vannak.
- Délen? – csattant a királynő hangja – Azonnal oda kell menned!
- Mi olyan sürgős anyám? Mit tudnak tenni? Az összes királyság a kezedben van. – kérdezte flegmán - Csak Egy kicsi ország, ami még adósod a válasszal. Kockáztatnád a tervünk sikerét azzal, hogy odaküldesz, mikor Selevir körbe van véve kékekkel?
- Te ostoba! Ha egyetlen helyen is támogatóra lelnek, azzal nagyon megerősödnek. Gulginiába a legelsők között küldtem üzenetet, és a király még csak válaszra sem méltatott. Egyértelmű az elutasítása.
- Akkor támadd meg! - felelte nyugodtan a fény.

A királynő egyre nagyobb döbbenettel hallgatta, nyakán az erek az elfojtott indulattól kidagadtak. Öklét összeszorította, és hangjára nyugalmat erőltetve folytatta:
- Nem ilyen egyszerű. A környező országok kezdődő barátsága még nem egyenlő a szövetséggel. Nyílt háborúba csak akkor kezdhetünk, ha minden országból elegen csatlakoztak már hozzánk. Az emberi lelkekkel nem olyan egyszerű taktikázni. Sok emberünk dolgozik már elszórva, de még időre van szükségünk.
- Így engem dobsz oda prédának! – csattant a hang
- Ne akard, hogy apáddal küldesselek oda! Kellően erős vagy már ahhoz, hogy magaddá tedd Selevir erejét! Nem olyan könnyen szerzed meg magadnak az öröklétet, mint amire számítasz! Nem elég az, hogy Diabolus fia vagy ahhoz, hogy életet leheljek beléd! Küzdened kell érte, ahogyan én küzdök meg teérted! Most lódulj, ne pazarold az időmet tovább! –zárta le a beszélgetést

- Egyre arrogánsabb leszel egyetlen élő fiaddal drága anyám! Ne feledkezz meg róla, hogy ha így folytatod, akkor a másiknak is készítheted a szemfedőt.

A királynő hirtelen nyugalommal nézte a körülötte cikázó fényt, és hallgatta annak hisztérikus siránkozását. Várt néhány pillanatot, szinte közönyös, de legalábbis nyugodt arccal , csendben, lassan mondta ki a szavakat:
- Álmot láttam fiam. Anoth sírja felett köröztek a fekete varjak, de tele volt hófehér virággal. Reggelre kelve könnyű volt a szívem. Olyan könnyű, mint soha előtte.
- Ezt kár volt mondanod anyám! Ezt kár volt mondanod! – ordította már a hang
De anyja nyugodtan nézett rá, szeme nem árult el semmit. Kezével legyintett egyet a fény felé, mintha csak egy legyet akarna elhessegetni.
- Ne aggódj fiam! Ha egy nyílvesszőt kilőnek, az magától nem fordul vissza. Én sem tehetem.



A falon nyugvó árnyékok egyike ekkor lassan megmozdult, majd ugyanilyen lassan az ajtó hasadékán keresztül kiosont a teremből. Az árnyék nem pihent meg az ajtón kívül, sietve suhant át a titkos folyosó halvány gyertyafényei nyomán. A trónterembe érve aztán hirtelen megállt, majd a padló sötétjeiből lassan kiemelkedett , majd emberi formát vett. A sötétségből kirajzolódott szép lassan a ruházata, tartása összegörnyedt, és Epymis hátára visszakerült elmaradhatatlan púpja is. Szemét gyorsan körbefuttatta a termen, majd mikor meggyőződött, hogy az teljesen üres, fürgén futásnak eredt. A trónterem ajtaja előtt lelassított, majd vontatott csoszogással elhaladt a teremőrök mellett. Epymis előtt a palota megszokott folyosói most végeláthatatlan hosszúnak tűntek. Szeme idegesen kémlelt körbe, vizslatva, hogy vajon megszaporázhatja-e lépteit, hogy senki sem vegye észre. Vagy negyed órát bolyongott a folyosókon, mikor is a palota udvarára ért. A hátsó kert vörös levelekkel borított ágyásai között átvágva hálásan nézett a ködös éjszakára, mely hangtalan nedvessé tette a száraz faleveleket. A palotakert falán húzódó apró kis kapun átosont, és felsóhajtva futásnak eredt.
Az éjszakai ködben szinte észrevétlen suhant a palotát körbevevő földúton. Egy közeli fenyves felé tartott. Kis idő múlva egy lovat pillantott meg, mellette egy alakot egy kövön ülve.
- Gragorus! Te vagy? – szólt a hang, mikor megközelítette
- Én Rhundel – lihegett Epymis
Egymás nyakába borultak, a Suttogó megveregette Epymis púpját, majd egy flaskát húzott elő a zsebéből.
- Sokáig maradtál el, már aggódtam! - nézett Epymisre
- Felfedeztem a királynő titkos kamráját, de nem volt egyszerű bejutni. – hangja reszelőssége egyre fokozatosabban váltott át fiatal férfi hanggá. – Milyen furcsa, – nevetett keserűen – hogy sohasem gondoltam arra, hogy egyszer annak fogok örülni, hogy árnyéklétre lettem ítélve!
Rhundel komoran hallgatta. – Árnyékká váltál?
- Nem volt más választásom. Másképp nem tudtam volna belopódzni.
- Ezzel magadra haragítod a Nagy Tanácsot. Nem volna szabad az árnyék énedhez nyúlni!
- Ó Rhundel, túl vagyok én azon már régen, hogy azért tegyek meg bármit is, hogy a Nagy Tanács kedvében járjak! Nem azért teszem. Nem is anyám iránt érzett gyűlöletemért.
- Tudom barátom, tudom én jól! De ne nehezítsd meg a dolgunkat! Egyelőre te vagy az egyetlen, akit sikerült a közelébe juttatnunk. Mond Gragorus! Érdemes volt beosonnod?
A púpos szemében könnyek gyülekeztek. – Igen, érdemes. Láttam Diabolus legújabb torzszülöttjét... Mintha magamat láttam volna sok évvel ezelőtt! Szürke fényként körözött az anyja körül. De ez Diabolus remekműve lett! Kegyetlen, kegyetlenebb, mint eddig bárki is. Úgy tűnik egy időre kicsúszott a kezükből Selevir, de most megtalálták. A Déli Tisztást hagyta el. A fény most eredt utána.
- Tehát Selevir eddig biztonságban volt! Ha a királynő fia most újra csatlakozik hozzá, akkor nem sok időnk lesz. Sajnos Selevir nem túl erős már, vagy belehal a benne zajló küzdelembe, vagy teljesen elveszíti önmagát.
- Te tudsz neki segíteni! Nekem is tudtál!
- Igen, neked tudtam, de vele más a helyzet. Persze, hogy utánuk eredek, sőt amennyire csak lehet, nyújtom az időt, de előbb dolgom van. Selevir feleségét szeretném apádhoz elvinni. Nem tudjuk, hogy miképpen pusztíthatjuk el a királynő katonáit.
Gragorus meglepetten nézett Rhundelre. – Apámhoz? Apám nem fogad senkit. És honnan is tudná, hogy hogyan lehet megölni Diabolus seregét? Még én sem tudom! Halhatatlanok!
- De nem elpusztíthatatlanok! Te nem tudod, de én igen, mert ott voltam. Mikor anyád ellen fordult, az magával akart vinni téged, és apádra küldött néhány katonát. De volt nála valami, amit ellopott Diabolustól. Egy íj. Ezzel az íjjal lőtte meg a katonákat, és azok akkor eldobtak maguktól mindent. Leszálltak a lovaikról, és szépen elmentek. Ők a kísértetek. Az az íj képes elszakítani a köteléket Diabolus és rabszolgái között, de nem léphetnek a kék mezőn túlra azonnal, sőt talán Gothenár nem jön értük soha. Fájdalmas ez, mert a kísértetek nem tudják a helyüket. Visszakívánkoznak az élőkhöz, a családjukhoz, nem tudják, hogy meghaltak. Miután Diabolus feleskette őket, mindent elfeledtek ami velük később történt. Nem emlékeznek arra, hogy őt szolgálták, csak arra, hogy elmentek a szeretteiktől, és vissza akarnak térni.
- Hiszen ez borzasztóbb, mint ami velem történt!
- Úgy van barátom! Az apád megmentett téged. Nem hiszem, hogy Diabolus nem lökött volna el magától.
- Azt én sem hiszem. Mi haszna lett volna belőlem, mint félkész torzszülött? – szeme messze nézett, bele az egyre mélyülő ködbe. Hosszan figyelte a tejfehér tájat. – Rhundel, hogy akarod Selevir feleségét apám elé vinni?
- Még nem tudom. Azt a hírt kaptam, hogy apád próbákat állít a felé közeledőknek. Sohasem tudni mik, és mennyi amit ki kell állni. Még senkinek sem sikerült bejutnia hozzá.
- Miben bízol?
- Abban, hogy ő kék. Olyan tiszta a lelke, hogy nincs az az agyafúrt próba, amit ne küzdene le. Lorena mesterkedésein is túljárt, Selevir szívét a jó felé fordította. Ebben az egyben tudok bízni.
- Ne említsd a nevét! Diabolus azonnal megérzi! Itt senkinek sem lehet neve, aki mellé szegődik! Itt csak egyetlen név létezhet, és az az övé!
- Én nem tartok Diabolustól! Régebb óta forgatom a szeleket, mint amilyen régóta ő e világra vetette karmait.
- Emiatt, hogy azt hiszitek, hogy ennyire nincs félnivalótok, már elveszett a tengerbe az a földdarab is, ami egyáltalán emlékszik rátok! Hiába vagy mágus, ha nem méred fel a veszélyt! Apám is ezért járt pórul!
- A te haragod az elveszett paradicsomért apád dühe. Lorena nevének kiejtése erősíti a kapcsot az övéivel. Ha soha senki sem ejti ki többé, akkor Lorena elveszett örökre. Diabolus pedig csak hadd érezze! Érezze, hogy nem adjuk meg olyan könnyen magunkat!-
Rhundel hangja egyszerre lett erős, és fenyegető – A te neved sem Epymis, csupán játék a palota falai körül, és Diabolus szórakoztatására. A te neved Gragorus, aki csodával határos módon akkor született újjá, amikor mindenki más eltűnik örökre. El a mindenség fekete bugyrában. – mélyen Gragorus szemébe nézett, szinte hipnotizálta azt.
A púpos állta a pillantást, szeme egyre erősebben kezdett fényleni, szembogarában a tükröződő köd egyszerre erős csillogássá vált.
- Van valami, amit apám is biztosan szívesen hallana! Talán segíthetek vele nektek!
- Mondd barátom! Minden jó gondolatra szükségünk van!
- A királyn... Lorena ma különös dolgot mondott a fiának. – Rhundel boldogan elmosolyodott, mikor Gragorus kiejtette Lorena nevét – Azt mesélte, hogy álmot látott. A kis Anoth herceg sírját látta, ami felett fekete varjak köröztek, de tele volt hófehér virággal. A legkülönösebb az volt, hogy , azt mondta, reggelre kelve olyan könnyű volt a szíve, mint soha előtte.
- Különös...
- Úgy tűnik a királynő már nem olyan elvakult, mint előtte..
- Mit szólt ehhez a fia?
- Megijedt. De a királynő megnyugtatta.., hogy ha egy nyílvesszőt kilőnek, akkor az nem fordulhat vissza. Így ő sem.
- Lorena bölcs asszony. Azt hiszem, ez valóban nagyon jó hír! Talán a legjobb, amit az utóbbi időben hallottam! – szélesen elmosolyodott.
- Ha apám elé kerültök, kérlek add át neki üzenetemet!
- Ha megtehetem, megteszem! Mit üzensz neki?
- Szeretném őt látni!
Rhundel elkomorodott. – Ne siettesd az időt fiam! Apád szívében a szeretet csak halványan csírázik még. Sok-sok évet kell magának megbocsátania, és aki így gyűlöli önmagát, annak a legnagyobb kihívás szeretni bárkit is. Átadom neki, amit üzensz, de ne reménykedj! Elégedj meg annyival, hogy egy pillanatra, mikor a legjobban kellett, akkor szeretett. Nem engedett téged az enyészetnek. Adj neki időt, és gondolj most magadra! Az az erő, ami benneteket összeköt, egyszer hozzád szólítja majd, de ne törd össze azzal, hogy sietteted! A szeretet gyönge virág, bár erősen kapaszkodik. Ha egy korhadt száron akar kinyílni, akkor összeomlik az egész. Előbb a gyökereket kell megerősíteni, hogy élettel teljen meg egészen , hogy legyen olyan erős, mely elbírja a virágzást.

Gragorus búsan hajtotta le a fejét, nagyot sóhajtott – Ha legalább fegyvert foghatnék! Ha legalább nem itt kellene sínylődnöm patkányként a púpom alá bújva! Mennyivel könnyebb Selevirnek! Küzdhet, még ha csak rövid ideig is!
- Nem sokan lennének olyan bátrak, akik helyet cserélnének veled! Ott ólálkodsz egykori anyád körül, és kockáztatod, hogy bármikor felismerhet. Mindenki csak a tőled kapott információkra tud hagyatkozni. Te vagy az egyetlen aki fel merte vállalni ezt a feladatot. Lehet, hogy most patkányként élsz közöttük, de neked ez csak álca. A patkánylukban, csak a patkánynak öltözve van biztonságban mindenki.
- Na hiszen! Ha nem Epymis lennék, akkor árnyként járnék köztetek csupán! Mi a különbség?
- Te fiam! Bármily formában is, de te vagy a különbség! Nincs fény árnyék nélkül, és ezt mindannyian tudjuk. Ha már árnyék van, az azt jelenti, hogy ott a fény is. A következő, hogy az árnyék megtalálja a testét, és nem kell többet mást keresnie!
- Itt az idő Rhundel, mennem kell! Hamarosan feljön a nap, és a palotában megkezdődik a munkám.
- Nekem is eljött az idő, hogy induljak. Ha üzenni akarsz, akkor használd a madarakat! Még egy kis ideig megtűrik, hogy más madarak is ott legyenek a palota körül a királynő fekete szárnyasain kívül is.
- Az ég áldjon Rhundel!
- Az ég áldjon Gragorus!

A Suttogó felpattant lovára, de megvárta, míg Gragorus elindul az úton. A púpos, mikor kiért a fák közül, felvéve rendes csoszogását lassan eltűnt a ködben. Rhundel nehéz szívvel nézett utána, meghúzta a kantárt, és visszalovagolt a faluba.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.