15. Fejezet

A déli Tisztást északról ölelő hegy lankáin a nap mintha nem akart volna lenyugodni. Az est már türelmetlenül tolta volna arrább, de egy-egy fénysugár mindig kiszökött a homály karmai közül.
Darion egyre fokozódóbb jókedvvel nézte a tusát, könnyű lépteit a társaság nehezen tudta követni. A tündérek előre repültek Trowell királyhoz, a többiek gyalogszerrel vágtak az útnak.

- Darion! Mi eddigi életünkben nem unikornisokat követtünk, ne hidd, hogy úgy tudunk utánad loholni, mint egy zerge! – Brohuk hatalmas csizmájával éppen egy osonó gyíkot készült eltaposni, de amikor meglátta a veszély elől igyekvő állatot, hirtelen ugrással lépést váltott.
- Úgy látom Brohuk, hogy a harci kedved már a tetőfokára hágott. Már egy kicsi gyík is alig tud előled elmenekülni. Tartogasd a nehezebb időkre a lendületedet! – Estrela lihegve igyekezett Brohuk nyomába miután lemaradt, hogy a megszeppent gyíkot biztonságos távolságba vigye az úttól.
- Estrela! Vagy ezt a zergét követem, vagy gyíkokat simogatok a bokor tövében! – bosszúsan pislogott a mögötte vöröslő hajzuhatagra.

Selevir nem nézte sem az elköszönő napsugarakat, sem az előtte haladó társaságot. Hallgatagon szedte a lábait, némasága úgy beburkolta, mint egy láthatatlan palást. Balthasar néha próbált vele beszédbe elegyedni, de úgy pattant vissza Selevirről minden szava, mint a falról a rádobott labda.

- Selevir! – próbálkozott végül – Most mi ütött beléd? Hisz erre vágytál nem? Oldaladon a kardod, s lábaid odavisznek, hol lassan elkezdhetsz lecsapni az Uralkodónőre.
Selevir szeme sötét szikrákat szórt válaszként, majd lehajtott feje alól dühödten préselte ki a szavakat.
- Hát éppen ez az! Hogy lassan! Éppen eleget vártam eddig is, most még tanítsak kardforgatni néhány parasztot, kik eddig csak kaszájukat forgatták!

Balthasar csak csóválta őszülő fejét e szavakra, hirtelen megállt, és maga felé fordította Selevirt.
- Várj csak! Várj csak fiatal barátom! Micsoda beszéd ez?! Azok ott reménykedve várnak minket, köztük téged is! Igaz, hogy eddig nem harcosok voltak, de készek arra, hogy hű katonák legyenek mellettünk.
- Nem érdekel, hogy készek rá! Engem az érdekel, hogy én már magára a harcra vagyok kész!

Balthasar megütközve nézett a fiúra - Ne becsüld le fiam az ő harcukat a félelmeikkel, mikor megtagadták, hogy behódoljanak a királynőnek. Ők azok, akik készen állnak rá, csupán a kardforgatást kell megtanulniuk! Te azonban úgy viselkedsz, mint egy taknyos kölyök! Felelőséggel tartozol immár a feleségedért, és a születendő gyermekedért, de a forrófejűséged miatt kockáztatnál mindent. Egy katona nem csupán a kardjától katona, hanem a szívétől is! A te szíved még egy dacos gyereké!

Selevir egy pillanatig némán farkasszemet nézett az erdésszel, majd megszólalt:
- Bocsáss meg öreg barátom! Nem tudom, mi történt velem. Mióta elhagytuk a Tisztást, különös szorítást érzek magamban. Talán az idegen táj teszi. Jó, hogy itt vagy velem!
Balthasar nem felelt. Kicsit elmosolyodott, megveregette Selevir vállát, majd gyengéden noszogatva őt igyekezett a többiek után, majd kicsivel később megszólalt:
- Nézd ezt az utolsó napsugarat Selevir! Nézd, hogy mennyire küzd még, pedig tudja, hogy reménytelen a harca. Lassan elbukik, de holnap újra kezdi. Északról, az Uralkodónő felől már a homály is szorongatja, s nyugatról a közelgő éj. Nincs más fegyvere, csak az ellenállás. Csak az akarat. Mint a rád váró embereknek Gulginiában. Segítenünk kell fiam, mert az északi homály bár még távoli, de ereje hatalmasabb, mint a néhány perc múlva győzedelmeskedő éjszakáé.

Az erdőt maguk mögött hagyva rátértek az útra, amelyen a szegélyező fákat a lenyugvó nap sötét árnyakként hagyott el. Az út mentén nem messze az erdőtől állt a Víg Csülkös. Apró fogadó az ott kereszteződő utak mentén, a régebben még sűrűn megforduló kereskedőknek és vándordiákoknak. Csendes volt a fogadó környéke, nem várakoztak lovak az üresen tátongó istállóban friss szénára, és csutakolásra. Pranes és Darion egyre lassabban közeledett felé, de Rafael szemének csillogása buzgón verte vissza a fogadó fényeit.
- Ó már szinte érzem a vadkan illatát! – szimatolt bele a levegőbe
- Nocsak Rafael! A fogadósné egy vadkan mögé került rajongásodban? – Magdalena nevetve nézett éhező bátyjára
- Nem húgom. Én egyszerre szeretem mindkettőt – villogott mosolya alól Rafael minden foga – Gyönyörködöm a fogadósnéban, míg mennyei vadkanját falatozom!
- Hátrább az agyarakkal Rafael! Rég nem jártunk már erre, nem tudhatjuk, hogy miféle népek fordulnak meg itt manapság. Ne hivalkodj most kérlek, és ne csörgesd a kardodat hősiességedet ecsetelve! – Pranes hangja nem tűrt ellentmondást, Rafael sértődötten húzogatta a vállát.

Vastag tölgyfaajtó állta útjukat. Darion lépett be elsőnek rajta, utána a többiek. Néhány gyertya világított csupán odabenn, az asztalok szinte teljesen üresen álltak, csak a fal tövébe tolt padokon ültek néhányan. A fogadósné éppen a konyhából igyekezett kifelé, amikor megpillantotta az érkezőket. Szemén halvány öröm futott át, majd elkomorult újra. Biccentett feléjük, majd igyekezett a sörrel megrakott tálcát a fal mellett ülőknek odavinni.
- Rég nem látott kedves vendégek! – lépett majd nem sokkal később melléjük, szokatlanul csendesen kifejezve örömét. Inkább sóhaj volt, mint felkiáltás.
- És a rég nem látott kedves fogadó! – Pranes köszöntötte elsőnek felállva ültéből, majd követte a társaság összes férfitagja – Drága Emma, a világhíres vadkanodra éhezünk, és szállás kellene mindnyájunknak ma éjjelre!
- Annyira sajnálom, de csak hideg sültem maradt egy kevés, és ha a kamrám mélyére megyek, akad még kevéske jófajta vajam, meg talán néhány köcsögben kis lekvár. Nem számítottam messze tájról érkező vendégekre! Ha megfelel, akkor máris hozom! – mosolygott, de szeme csillogása nagyon megtört – És van még finom mézborom, félretéve a barátoknak. Szobáim mind üresen állnak, hónapok óta nem volt szállóvendégem. – már fordult volna is, hogy hozza a vacsorát, mikor Darion utána szólt:
- És szólj kérlek a férjednek is, rég nem láttuk már, és szót ejtenénk kedves barátunkkal néhány dologról!
A fogadósné visszalépett, és nagyot sóhajtva az asztalhoz ült közéjük.
- Adam eltűnt. Hetek óta hírét sem vettem, nemsokára rá a lányom is.
Rafaelből feltört a döbbenet:
- Hogy-hogy eltűnt? És hogy tűnhetett el a lányod is?
A fogadósné nehezen kezdett a mondandójába, csak köténye sarkát gyűrögette, riadtan pislogott hol egyikükre, hol másikukra.
- Emma mondj el mindent! – Brohuk próbált belé lelket önteni – Talán még nem késő, mi barátok vagyunk.
- Az utóbbi egy évben nagyon jól ment a fogadó, nem győztük a munkát – kezdte az asszony lassan formálva a szavakat – éjjel-nappal talpon voltunk, Adam már terveket szövögetett, hogy kibővíti a házat, újítani akart. Hirtelen jómódúak lettünk, és egyre több barát volt itt estéről-estére. Néha hajnalig énekeltek, vigadoztak, Adam nem sajnálta a bort, boldogan ünnepelt. Már a király új parancsnoka is itt töltötte az estéit.
- Új parancsnoka?
- Igen. Nem sokkal mindez előtt, a király új szövetségest jelentett be, új baráti országot. Kihirdette, hogy a kereskedelem majd úgy felvirágoztat itt mindent, hogy sohasem látott gazdagság vár ránk. És így is volt. Jöttek-mentek a szekerek, és mi boldogan számoltuk, hogy hogyan gyarapodunk. De egy napon új plébános érkezett. Mindenhova betért, és haragvó szónoklatokat intézett mindenkihez, főleg azokhoz, akik jómódban éltek. Fenyegetett minket, hogy mindezért egyszer nagyon meg kell fizetnünk, és egyszer véget ér az élet felőlünk, és a poklok-poklát álljuk majd ki ezért a mérhetetlen dőzsölésért. Adam először nevetve intett minden szavára, de egyszer megbetegedett, és lázzal ágynak esett. Az orvos csak tehetetlenül állt felette, de a pap minden este itt volt, hogy kétségbe ejtse őt, hogy mi vár rá a túlvilágon. Adam a félelemtől reszketve hallgatta minden szavát. Iszonyatos kínokat állt ki, hatalmas fájdalmai voltak, majd egyik napról a másikra hirtelen meggyógyult. De aztán már más ember lett, mint volt. Nem örült semminek, nem tervezett, nem érdekelte más, csak az, hogy milyen bűnöket követett el egész életében. Már a lányunkat is belevonta ebbe, akit az új plébános szinte megbabonázott, amíg az apját látogatta.
- Adam buzgó hívő lett?
- Nem. Éppen ellenkezőleg! A templomnak még a tornyát sem kívánta látni! Rettegett, ha csak a plébánost az úton meglátta. Megtiltotta, hogy a házunkba engedjem, de a plébános többet már nem is nézett felénk. Adam bezárkózott a felső emeletre, és nem engedett magához senkit, még engem sem, majd egy reggel úgy tűnt, mintha hirtelen megváltozott volna. Úgy jött le, mint régen. Mosolygott, megreggelizett, és kérdésemre sem felelt, csak azt mondta, dolga van a városban, elintézi, és majd visszajön. Ennek már lassan három hónapja. Csak vártuk, és vártuk, mindenkit kérdezgettem felőle, bejártam az egész környéket, de hírét sem hallották.

Selevir dühödten csapott az asztalra:
- Ez ő!! Ez az ő műve!
- Nyughass Selevir! Tudjuk ezt mindannyian. – Brohuk szigorúan nézett Selevirre – A lányod mikor tűnt el Emma? – kérdezte a fogadósnét
- Két hétre rá. Éjszakákon át zokogott, és magát hibáztatta mindenért.
- Magát?!
- Igen, mert egyszem gyermekünk, és az apja mindent érte tett. Azt hitte az apja miatta tűnt el. De legalább ők talán élnek! Csak ebben bízom. Addig reménykedem, amíg nem jön valaki egy ilyennel – bökött undorodva a sarok felé. Mindannyian odanéztek, és a kevés fénynél csak most nézték meg jobban, akik ott ülnek
- A mindenit! – kiáltott Trondel – Hiszen ezek rovondurok! Már itt járkálnak szabadon, a felszínen?!
- Kik azok az emberek mellettük? – kérdezte Sirine
- Csak egyszerű emberek, de mindegyikük talált egy-egy halottat. A legtöbbjük öngyilkos lett. Ezek a szerencsétlenek idejárnak azóta inni. Lassan beleőrülnek, hogy nekik kellett átadni a családnak a halálhírt. Sokan közülük éppen emiatt már maguk is önkezükkel vetettek véget az életüknek. Ezek itt mellettük, ezek a borzalmak követik őket mindenüvé, nincs nyugodalmuk azóta. Csak én tűröm meg őket, én is csak azért, mert addig él bennem a remény, míg egy ilyennel nem keres meg valaki, hogy megtalálták őket..., valahol élettelenül. Én már szinte ki sem mozdulok innen, nehogy hozzám csatlakozzon egy is ha valahol az út szélén egy újabb öngyilkost találok, és nekem kell átadnom a hírt a családnak. Ide érzem a fájdalmat, ami belőlük árad, átjárja a hideg minden porcikámat. Ha véletlen mégis haza találnának jönni az enyémek, és egy ilyen szörnyeteg lenne mellettem! – zokogott fel keservesen.
- Emma! Éppen emiatt jöttünk, de még nem tudunk sokat mi sem. Egy csekélyke remény van arra, hogy megmenthetők, hiszen mint te is érzed, nem haltak meg. Észak felé tartanak – Meredith hangja nyugodtan, csendben szólt, miközben átkarolta a zokogó asszony vállát – mind odamennek, hogy csatlakozzanak a Királynő új seregéhez. Ha jól számolom, még nagyon messze járnak, gyalog kell megtenniük az utat egészen odáig. Ennyit tudunk. És azt, hogy ameddig oda nem érnek, addig van remény.
Emma könnyes szemmel nézett a lányra.
- Azt mondod, hogy még hazatalálhatnak?
- Azt mondom, talán van még remény. De minél inkább késlekedünk, annál több időt vesztünk, annál nagyobb az esélye a kudarcnak! Hozz most ennünk, és aztán ülj le ide közénk. Megbeszélünk mindent.

Hamarosan visszatért a fogadósné nagy tál szeletelt hideg sülttel, ropogós kenyérrel, vajjal, és édes lekvárral. Néhány kancsó bort is hozott, majd ő is az asztalhoz ült.
- Én amondó vagyok, hogy legjobb lenne, ha a hölgy is velünk jönne Gulginiába! – köszörülte a torkát Balthasar.- nincs itt biztonságban senki sem, ahogy a dolgok állását nézem.
- Szó sem lehet róla – Emma hevesen tiltakozott - bármikor hírt kaphatok felőlük, itt kell maradnom.
- Így viszont lesz valaki, akiben megbízhatunk itt is! – Pranes nézett Emmára – Mondd! Vállalod, hogy ha szükséges, akkor üzeneteket fogadj, és adj át?
- Persze, hogy vállalom! Amiben csak tudok, segítek. De ne kérjetek arra, hogy akár a lábamat is kitegyem innen! Nem akarok a nyakamba egy ilyen szörnyeteget!
- Nem, arra semmi szükség. Csupán át kell venni az üzeneteket. Egyelőre ez fontos, a többiről még mi sem tudunk.

Csendben diskuráltak tovább, de Selevir egyre furcsábban kezdett viselkedni. Néha felugrott, és közelebb ment a padokon ülőkhöz, szembe nézett a rovondurokkal, de azok ügyet sem vetettek rá. Fel-alá járkált a helyiségben, minduntalan az ablakokon kémlelt kifelé.
A többiek aggódva figyelték.
- Mennyi ilyen otromba féreg van a környéken? Miért nem hányjuk őket kardélre? – kiáltott a rovondurokra mutatva – jéggé fagy a szívem, ha csak rájuk kell néznem!
- Selevir, nem tudod őket megölni! Ők a rossz hírek szellemei, azokból származnak, akik a rossz híreket hozzák. Ha túl sok lesz egy helyen, akkor testet öltenek. Nem tehetsz ellenük semmit! Csak akkor tűnnek el, ha a dolgok állása jóra fordul, de arra most egyelőre kevés az esélyünk.
- Akkor miért nem azokat, akikből származnak??
- Selevir! Ők ártatlanok! Nem tehetnek semmiről, csak útjukba akadt egy tragédia. Ők látták meg. Ha megölnéd őket, akkor még több rovondur lenne! - Kelendur próbálta csitítani – Térj végre észhez!
De Seleviren egyre jobban úrrá lett a harag. Balthasar fékezte, ameddig lehet, de Selevir rátámadt:
- Tudom, hogy miben mesterkedsz! Félsz, hogy Selevir ledönti a dicső hadvezér híredet! Féltékeny vagy, azért gátolsz abban, hogy tegyek végre valamit! De én átlátok rajtad! Kiöregedtél már, vedd végre észre! – dühödten kiabált a vele szemben nyugodtan álló hatalmas őszülő emberre – Gyere! Küzdjünk meg! Kard ki kard!
Balthasar kezével intette le a segítségére siető többieket, akik döbbenten figyelték a jelenetet.
- Fiam! Nem kell nekem már a dicsfény! Látod, a kardom sem fogom meg ellened!
- De pedig megfogod, és megküzdesz velem, mint katona a katonával! – Selevir szeme zavarosan fénylett – megmutatom neked, hogy készen állok a harcra! Te vagy az, aki már nem alkalmas rá!
- Hát jó! Legyen. Tán hadvezérnek már nem vagyok alkalmas tényleg, de arra, hogy egy bolond gyereket megfékezzek, arra igen! – Balthasar előhúzta hüvelyéből a kardját, melyen megcsillant a gyertyák fénye. Selevir egyből támadt, dühösen és elvakultan – Selevir! Ez csak ostoba őrjöngés! – csapott Balthasar egyet könnyedén kivédve a támadást. – Ilyen dühvel, még egy magamfajta vénemberrel szemben is veszítesz! A fejeddel küzdj, a karjaid csak eszközök legyenek!
- Ne oktass engem te! – rohant újra támadásba – A legjobb vívók edzették a királynő kegyeltjét! Esélytelen vagy!
- De egyre nem oktattak te ostoba kölyök! Arra, hogy a szíveddel küzdj, és ne az elvakultságoddal! – abban a pillanatban egyetlen suhintással ütötte ki Selevir kezéből a kard markolatát. Egy emberként kapták azt fel a többiek, Balthasar is eldobta a magáét, és Selevirhez ugrott erősen átkarolva azt. – Nyughass az Isten szerelmére!! Csak a rossz küzd benned! Túl sok itt, ami megzavar!
Selevir levegőért kapkodva hirtelen összerogyott. Meredith azonnal takaróért szaladt, miközben Estrela az Ambroseles palackot nyújtotta Selevir felé.
- Itasd meg ebből Balthasar! Ez segíteni fog. Azt hiszem, hogy a rovondurok voltak rá rossz hatással.

A padon üldögélők csekély érdeklődést mutattak az események iránt, egyikük kóvályogva elindult, és elcsente a zűrzavarban az egyik boroskancsót a magára hagyott asztalról.
- Legalább ma akadt egy jó hír is! – dörmögte borgőzösen – Ezért a borért nem kell fizetnem!

Selevir lassan magához tért a Lexuanok italától. Feje kóvályogott, szinte nem emlékezett semmire
- Azt hiszem, hogy ez jó jel – gondolkodott hangosan Brohuk. – Ha nem emlékszik arra, amit akkor tesz, amikor a rossz uralkodik rajta, az azt jelenti, hogy a jó még erős benne, és küzdeni akar. Ezidáig kényelmesen csak átadta a helyet annak, de amint látom, mindez nagyon legyengíti.
- Ennyire heves kitörését még nem láttam soha. – csóválta a fejét Balthasar – Teljesen kiszámíthatatlan!
- Igen tudom – felelte Brohuk – Számítottunk is erre. Igaz, mi nem tudjuk, hogy mit tesz, amikor a rossz van benne, de ugyanígy az ellenség sem tudja, hogy hogyan reagál a jó. Mindenesetre óvatosnak kell lennünk.

Éppen befejezte a mondatát, amikor a fogadósné rohant be.
- Katonák!! Ide tartanak a fogadóhoz!
- Milyenek Emma? Feketék?
- Már miért lennének feketék? Dehogyis! Ezek a Lesovar király katonái, nem holmi szerecsenek! – kiáltotta ijedten
- Akkor nincs nagy baj! Balthasar, segítsd fel Selevirt, rejtőzzetek el! – adta ki az utasítást Brohuk – Magdalena! Te maradsz itt! Tudod, hogy mi a dolgod!
- Persze, nyugodj meg!

- De Emma mégis mit keresnek itt Lesovar katonái? Norvulon nagyon messze van ide!

- Hát Zarkar, Norvulon parancsnoka az oka! - válaszolta Emma – Már jóideje annak, hogy a mi királyunk főparancsnoka ugyanaz, mint Lesovar királyé. Nagy a barátság az országok között! - húzta el a száját.
Brohuk Emmához fordult:
- Ha kérdezik, akkor nem járt erre senki, csak ez a szerencsétlen félnótás lány – bökött Magdalena felé. – hagyd, hogy őt faggassák!

A csodálkozó fogadósnét beterelték a konyhába, az asztalról gyorsan mindent eltüntettek. Maguk elbújtak, Magdalena egyedül maradt az asztalnál. Hamarosan beléptek a katonák élükön egy vörös képű, tokás, meghízott parancsnokkal . Szeme az asztalnál ülő lányon akadt meg, a fal mellett ülők nem érdekelték.
- Hé te! Hol a fogadósné? – kiáltott a lányra. Annak folyamatosan ingó feje lassan felé fordult, majd bárgyú mosollyal visszaintett a parancsnoknak – Válaszolj te! – de az az ingáson kívül egyebet nem tett. Emma kilépett a konyhából, kezét törölgette a kötényében
- Parancsolnak a tiszturak? – kérdezte
- Hozz nekünk valamit inni! – intett a katonáknak, majd leültek egy asztalhoz. Magdalena imbolygó léptekkel felállt, és odalépett az asztalukhoz, majd továbbra is bárgyún mosolyogva leült közéjük. – Kotródj innen! – förmedt rá a parancsnok, de az nem tágított, hanem közelebb ülve az arcát kémlelte. A fogadósné korsókkal és borral tért vissza, és az asztalra tette őket. – Keresünk valakit! – kapta el a parancsnok a fogadósné karját.
- Én is. Immár három hónapja! – válaszolt kimérten Emma.
- Úgy hallottuk, hogy az erdő felől néhány idegen tart errefelé. – folytatta a parancsnok – körülbelül tízen vannak. Nem járt itt senki?
- Nem uram! Régóta nem volt itt más környékről egy lélek sem, csak ezek a szerencsétlenek ülnek itt naphosszat – mutatott a padokra
Magdalena intett felé a szemével, majd folytatta – elnézést, de vissza kell mennem a konyhába! – gyorsan megfordult és elment.
- Én láttam szép idegeneket – vigyorgott Magdalena bárgyún a parancsnokra.
- Bolond vagy! – lökte arrébb az a lányt.
- Minden ujjamra kaptam egy csókot, és a fejemre is egyet, aki kimaradt! – nevetett, mellékelve némi hörgéssel
- Akkor pont tizenegyen csókoltak meg! - kurjantott az egyik katona
- Éppen tizenegy embert keresünk! – rázta meg a lányt a parancsnok – Hol láttad őket!
- Epret kerestem az erdőben, de nem találtam. – ingatta a fejét Magdalena szomorúan – Úgy szeretem az epret, de nem találtam!- ismételte
- Hogy is találtál volna te szerencsétlen októberben! – nyerítettek a katonák
- Nektek van epretek? – kérdezte Magdalena.
- Nem, nincs eprünk! – csapott az asztalra a parancsnok – de eper-piros véredet ontom mindjárt, ha nem mondod meg, hogy hol láttad őket!
- Az epreket? Mondtam, hogy nem találtam őket, pedig úgy szeretem! – a lány csak ingatta a fejét szűnni nem akaró folyamatos rángás közepette
- Nem! Azt a tizenegyet, aki megcsókolt!

- Nekik sem volt eprük! – sóhajtotta a lány
A parancsnok egyre dühödtebben rázta Magdalenát. – Hol láttad őket!
- Ott, ahol tavasszal az epreket találtam!
- Hol!!?? – kiabált már a parancsnok
- Ott, ahol a patak kétszer fordul meg a csizma formájú szikla körül!
- Ki tudja azt közületek, hogy hol van? – nézett körbe szikrázó szemmel a parancsnok a katonákon
- Ott Uram, egészen nyugatra a hegy lábánál! Ott van a csizma formájú szikla! Egynapi járóföldre innen. – felelte az egyik katona
A parancsnok ekkor már felegyenesedve kihúzta magát.
- Akkor elég, ha holnap utánuk indulunk a lovakkal. Indulás vissza a palotába! – sietett az ajtó felé, majd hirtelen ránézett Magdalenára - Te mivel voltál ott, hogy máris visszatértél?
- A plébános hozott vissza a szekerén – rögtönzött a lány.
- Az meglehet – gondolkodott a parancsnok – a nyugati faluban is ő prédikál már. – és kiviharzott a fogadó ajtaján.
Emma kiszaladt a konyhából, és sírva ölelte át.
- Én még ilyen furmányos kis bolondot soha életemben sem láttam!
- A katonák türelmetlen emberek, a bolondoktól gyorsan elmenekülnek – mosolygott Magdalena
- Vagy nagyon csúnyán elbánnak velük!
- Próba szerencse! Mindenesetre, most másfelé keresnek minket! Nevetett - Egy bolondnak elhisznek mindent, hisz annak mi oka volna hazudni?