37. Fejezet
Selevir egyedül sétált a palotakertben, mikor meglátta az alakot egy padon ülve.
- Jöjj csak közelebb Selevir, látom unod már az ünneplést! – szólt gyönyörű, bársonyos hangon az idegen.
- Bevallom fáraszt, és nem is tesz igazán boldoggá – felelte Selevir.
Shrahina szeme gyönyörű kéken világított még az éjszakai sötétben is. Haja egybeolvadt az éj színével, kiemelve arcának ezüstös csillogását. Arca olyan szép volt, amelyet még Selevir sohasem látott, egyedül Lorena tűnt hasonlatosnak hozzá, de ameddig az utóbbi arca hidegen, és fájdalmasan futott végig az emlékein, addig a mellette ülőé csodálattal töltötte el.
- Sohasem láttam még ilyen szépet mint te hercegnő – szólt tágra nyílt szemekkel
- Köszönöm Selevir, ez kedves. De mit ér ez a szépség, üresen tátongó szívvel? – sóhajtotta Shrahina – Szépség! A tündérek mindegyike szép. Szeretnék cserélni egyszer egy emberrel, hogy átéljem csak egy pillanatra is, amit szerelemnek neveznek!
- Hiszen ti is képesek vagytok szerelemre!
- Ez igaz. De számomra mást jelent az idő. Neked minden perc drága, amit vele tölthetsz, minden pillanata ajándék. Mi az örök életűnek az önfeláldozás, a teljes odaadás, a halálos szerelem, a születés feletti öröm pillanata, amikor átélheted, hogy örökkön való vagy, úgy, hogy tudod, napjaid végesek.
- Igen, tudom Shrahina. Gothenar eljövetele ad értelmet annak, amit átélünk. Mert az időnk véges, és minden pillanata megismételhetetlen.
- Különleges ember vagy Selevir! Hősök vére lobog benned, és ez átüt minden mozdulatodon. Képes vagy a körülötted levőket úgy fellelkesíteni, mint senki más, és felnéznek rád!
- Valaha, valaha régen ez éltetett. Ma már nem. Feladatom van, és azt végre kell hajtanom. A katonáim számítanak rám, Trowell számít rám, és a kékek mindegyike is. Ez más, mint az a hatalom, amit Lorena udvarában élhettem meg. Azt ajándékba kaptam, ezt pedig naponta ki kell érdemelnem.
- És a benned élő gonosz varázslat?
- Lorena ellen fordítom. Azt hitte, majd küzdök ellene, az legyengítene teljesen. Azt tettem éveken át, de nem kell. Hagyom, hogy dolgozzon bennem, és erőt ad éppen az ellen, aki adta. Eddig vigyáznom kellett vele, mert elárulhatott minket, de most már nem érdekel. Ismerem Lorenát, hadd ismerjen meg csak ő is engem! Egy baj van, hogy egyre halványul az emléke annak, akiért mindezt végigcsinálom. A királynő átka őt nem engedi közel hozzám.
Shrahina fürkészőn nézett Selevirre, majd megszólalt:
- De mégis elér hozzád.
- Igen. Mégis ideér. Ez ad értelmet mindennek.
A hercegnő hirtelen felállt, majd szabadkozva megszólalt:
- Most mennem kell , későre jár. Jó éjt Selevir! – azzal elrohant.
Lana az erdésznével fáradtan jött haza . Az est már kezdte átvenni uralmát az égen, de csillagtalan, sötét éj ígéretével, mint már hosszú hónapok óta. Lana bágyadtan mosolygott, egyre domborodó hasát már senki elől sem rejthette volna el.
- Hamarosan itt az idő Lana – mosolygott Sella
- Igen – óvatosan szállt le a kocsiról, és nagyot sóhajtva nézett a házra – Ha itt lenne suttogó, sokkal könnyebb lenne, de már hetek teltek el, és semmit sem tudok se róla, se Selevirről. Nem szívesen látott vendégek vagyunk már itt Sella
- Rose csupán tanácstalan, és sajnos egyre inkább Andrea hatása alatt áll. Sehogyan sem fér a fejembe, hogy hogy nem lát át azon a gonosz lelken!
- Mert Rose nagyon jó ember Sella. Csak azt képes feltételezni másokról, amit magáról.
A hátsó ajtón csendesen mentek be, félve, hogy nehogy felzavarják a már alvókat, de Andrea szobája felől hangok szűrődtek ki.
- Rose! Csak nem azt akarod mondani, hogy te takarítod ennek a két nőszemélynek a szobáját!
- Hiszen egész nap úton vannak, Lana így is fáradékonyabb már, nekem nem tart semmiből sem megtenni!
- Nem úgy van az Rose! El sem tudom képzelni, mi lesz, ha megszületik az a szegény kicsi ennek a lusta nőnek a gyermekeként! Nézd meg az én szobámat! Ott minden ragyog! Ma kénytelen voltam bemenni hozzájuk , és jaj bár ne tettem volna! Az ágyuk vetetlen állt! Úgy mentek el! Ki sem szellőztetve, az asztalon minden otthagyva.
Sella kővé dermedve állt az ajtó előtt, próbálta maga elől eltuszkolni Lanát, hogy az ne hallja mindezt. – A gyalázatos! – sziszegte mérgesen. – Hogy merészeli!?
- Mit kerestél abban a szobában Andrea? – kérdezte Rose
- Ó! Csak nem gondolod rólam, hogy bármilyük is érdekelne! Kinyitottam a szobaajtót, mert … nem is! Úgy hagyták nyitva! Arra jártam!
- Merre? Az utolsó szoba a folyosón
- Hervadozott az a szegény virág ott a folyosó sarkában, ha én nem gondoznám, ezektől bizton meghalhatna..., na és akkor láttam meg!
Lana fehérre váltan hallgatta – hazudik! – mondta Sellának – Nézd, képes így hazudni! Hidd el, hogy Rose hinni fog neki! – Sella haragosan bólogatott – Hogy lehet valaki ennyire elvetemült? – Kérdezte Lana, de Sella csak csóválta a fejét hitetlenkedve.
- Á értem. Tényleg, elég bágyadt az a virág, keveset járok arra, köszönöm, hogy gondot fordítasz rá! – felelte Rose Andreának
- A virágok drága Rose a mindenem! Szinte varázskezeim vannak hozzájuk! A kis árvák nagyon hálásak minden apró figyelmességért, és én sohasem mulasztom el az apró figyelmességeket, hiszen ismersz már drága Rose! Épp ma mondta nekem a mesterem, hogy csodálatos ember vagyok! Csak ezzel az egy szóval lehetne jellemezni engem!
- Ó Andrea bizonyára igaza lehet!
Lana kétségbeesve nézett Sellára bejutva a szobájukba.
- Miért csinálja ezt Sella? Miért?
- Nem tudom Lana. –csóválta a fejét az erdészné tanácstalanul - keresd benne a jót! Talán az segít megfejteni mindezt!
- Próbálom Sella, de azt hiszem nincs benne. Nyomokban látom körülötte, talán a gyerekkorból. Az emlékeiben egy anyát látok, akit ő nagyon szeretett, de azt hiszem az anya nem értékelte őt semmibe. De a gyermek rajongva nézett fel rá, akit az megvetett. Kemény, és okos nőt látok anyaként, de a gyermekben sajnos egyik sincs jelen. Tele van félelmekkel, és azzal, hogy elismerjék, pedig csak egyetlen egynek kellene elismernie, az anyjának. De az sohasem fogja.
- Tudsz rajta segíteni Lana?
- Megpróbálok, de nem hiszem. Ahhoz neki is akarnia kellene. De tele van gyűlölettel, és falakkal, amiket én nem tudok áttörni..., de talán. Megpróbálom.
Pár nap múlva Miréne halkan szöszmötölt a ház körül, amikor Lana és Sella leszálltak a kocsiról.
- Késtetek angyalkáim! – csoszogott eléjük Miréne – Már aggódtam értetek! – öreg szeme végigpásztázta Lanát – Ej, lányom! Úgy ül a bánat rajtad, mint egy nagy fekete holló! Gyertek csak befelé, ideje, hogy leüljünk beszélgetni!
Apró konyhájában meleg volt , már befűtött kora reggel. A tűzhelyről gőzölgő teás kancsót emelt le, szó nélkül tette a csészéket a látogatók elé.
- Álmot láttam lányom az éjjel. Veled álmodtam. Már kora hajnalban talpon voltam, mert kidobott az ágy az álmom után.
- Mit álmodtál Miréne? – kérdezte Lana
- Az nem fontos. Nem tudhatom én buta öregasszony, hogy Menasel járt-e erre az éjjel, vagy az álomhozó tündérek közül valamelyik másik, ezért nem szólok róla semmit. De nagyon nehéz lett a szívem utána. Úgyhogy elhatároztam, hogy ma, amikor megérkeztek, mindent megtudakolok felőled, és látom, nemhiába aggódom érted.
- Jól vagyok Miréne, csak nehéz, nagyon nehéz titokban tartani miért járunk el mindennap.
- Ki előtt kell titkolóznod? Rhundel mindent tud, és az ő házában élsz, ő fogadott be.
- Igen, de nemcsak mi vagyunk a házban
- Rose? Ő akkor sem mondana semmit, és akkor sem kérdezne semmit, ha a szeme előtt csinálnátok bármit is. Érte magam állok jót! Ismerem innen a faluból már apró gyermekkora óta.
- Nem, Miréne, nem is Rose, hanem annak egy barátnője is ott lakik már a házban. Nem szível minket, és mindent megtesz, hogy Lanának ártson.
Miréne felhúzta a szemöldökét, és kérdőn nézett Sellára
- Mi az, hogy mindent megtesz?
- Apróságok Miréne, szót sem érdemelnek. Csak érzékeny vagyok kissé – felelte zavartan Lana
- Apróságok! Amik egy fekete holló képében ülnek a válladon!
- Mit mondhatnék Miréne? Hogy állandóan sustorog rólam Rose-nak? És, hogy Rose nem látja a rosszindulatot mögötte? Nem tudok semmit sem mondani, csak nehezül a szívem.
- Mi történt legutóbb? Ebből talán többet megtudok!
- Tegnap este, eljöttek a barátnői. Látszólag mind nagyon kedvesek voltak. Mosolyogtak, cseverésztek, majd az egyikük mintha teljesen ártatlan kérdés lenne, nekem szegezte hideg pillantását, és megkérdezte, hogy ilyen zaklatott idegállapotban képes leszek-e ellátni a gyermekemet. Visszakérdeztem, hogy miből gondolja mindezt, mire azt felelte, hogy ő csak a legnagyobb jó szándékkal kérdezi, de látják, hogy önmagam sem vagyok képes ellátni, hogyan látnék el egy gyermeket... Tudod Miréne, csak ültem ott, és kerestem bennük azt a csöppnyi jót, amiben megkapaszkodhatnék, de ezek mint a márvány, vagy inkább jégtömbök. Lesiklik róluk a kutató szemem, de mintha ők mélyen belém látnának, és olyanokat találnának ott, amitől megrémülnek. Nem néznek a szemembe, tele vannak félelemmel, és gőggel, és hatalmas fájdalommal, ami szinte szétfeszít engem, amint rájuk nézek.
- Igen, igen. Éppen erre számítottam én is. Ezek a fajta emberek körülötted voltak eddig is, de volt hozzá erőd, hogy túltekints a bennük élő fájdalmakon. Jót ne keress bennük! Régen eltemették azt már önmagukban. A királyság közelében ezen nincs mit csodálkoznunk! De most Lana, nincs már annyi erőd, mint régen. Folyamatosan a férjedre gondolsz, és adod neki, de közben a gyermeked is használja azt. Itt is várnak rád az emberek, akik mit gondolsz miért betegednek meg ennyien? Mert boldogtalanok. És te helytállsz mindenütt. Adod, és adod magadból, ameddig csak győzöd, de arra már nem marad, hogy túlláss az emberekben rejlő gonoszságokon. De azok a hiénák ne félj, annál inkább képesek még a maradék erődet is elvenni! Igen Lana, a benned rejlő félelmekre éhesek. Amint megérezted, hogy milyen mélyre képes az emberi lélek süllyedni, megijedtél attól, amit láttál. Őket éppen ez teszi erőssé. Ismerem a fajtájukat! De még milyen jól ismerem! Ájtatosak, szemlesütve képesek a legnagyobbat szúrni, miközben kezeiket tördelik! Egy hibát követsz el gyermekem! Azt, hogy még nem adtad fel, hogy keress bennük valamit, amit eddig megtaláltál másokban! Küzdesz. Értük küzdesz, hogy tudj még bennük reménykedni. De a remény a legnagyobb hazugság! Csak áltat, és ígér! Ne reménykedj, tudj! És ha már tudsz, tudj elfordulni!
Lana nem szólt, mélyen hallgatott. Szeme tele lett könnyel.
- Tudod Miréne, talán Lana Rose közelségéért küzd tovább. Rose hideg lett velünk, mint a jégcsap, és rajong Andreáért.
- Ha Rose-nak ennyi esze van, akkor az az ő dolga. Helyette nem dönthettek
- De ott kell élnünk velük
- Ezen pedig nem változtathattok.
- Talán az unikornisok segíthetnének Lanán!
- Ha úgy lenne, akkor már az is segített volna, amit velük töltött. Lana önmaga őrli fel saját életerejét. Hiába, hogy kék gyermek, ha önmagán nem tud segíteni! Sella! Mihamarabb észhez kell térnie, különben nagy baj lesz!
- Tudom Miréne, illetve látom. Mond mit tehetnék!
- Talán az lenne a legjobb, ha a lehető legkevesebbet lennétek Rhundelnél! Mondanám, hogy gyertek ide, de suttogó levédte a házát. De csak azt. A gostherekis ólálkodnak itt, ha nem tértek haza mindennap, Rhundel mágiája nem tudja megvédeni őt.
Lana lassan szedelőzködni kezdett.
- ideje indulnunk a malomhoz! – könnyes szeme alól arca bágyadt mosolyra húzódott. – Ez már a negyedik csoport mióta elkezdtük, és azóta senki sem tűnt el a környékről!
- Látod gyermekem! Ezzel kellene törődnöd. Itt a helyed, és mindannyian szeretünk. Ne is gondolj felőlük egész nap! – bólogatott a kicsi öregasszony – Mintha csak rossz álom volna!
- Igyekszem Miréne, igyekszem megígérem! Ahogyan csak tőlem telik!
Nagyon gyorsan teltek az órák a nap folyamán. Este Miréne szobájában várt még néhány gyógyulni vágyó, azokat hamar elintézték, majd megindultak Rhundel háza felé a sötét, fénytelen országúton.
Hősöket ünnepelt Gulginia egész népe. A házak mindegyike fellobogózva, és a hazatérő sereget leányok százai ölelgették örömmámorban. Selevir a sereg élén úgy lépkedett, mint aki mellett nem létezhet oly erő, amely ártalmas lehet. Négy napja voltak most távol, a sereg megfogyatkozott, búsan ballagtak az örömmámor között a halottakat hordozó lovak. De a veszteség sem tudott oly erős lenni, amely a harcosok szívében kárt tehetett volna. A mágusok megérkezése óta kezükben érezték a győzelem lehetőségét, s Selevir , bármennyire is a gonosz varázslat hatalma alatt állt, érezte Lana minden feléje küldött szeretetét. Biztonságban tudta őt, nem volt hát semmi, amely kételyeket ébresztett volna benne.
-Selevir, áldom a napot, mely hozzánk vezetett, és áldom az asszonyt, aki mellénk vezérelt! – mondta a király hálásan rá, míg az ünneplő sokaságon végighaladva lovagoltak vissza a palotába
- Ez még csak a kezdet Királyom- felelte Selevir – Lorena még nem mutatta meg erejét, és még a serege nem áll teljesen a rendelkezésére. Ezek a megnyert csaták biztatást jelentenek mindenki számára, elbizakodottak azonban nem lehetünk.
- Tündérek mellett harcolunk fiam! A nagy Tanács is mellettünk áll!
- De a Nagy Tanács ereje, a tündérek ereje is tőlünk függ. Érzem magamban erősödni a bosszút, és ez azt jelenti, hogy Lorena erősödik. Hamarosan szembe kell néznünk ezzel. Bárcsak tudhatnám pontosan, hogy mivel is!
Hosszú volt az elkövetkező éj. Trowell tróntermében gyülekeztek a parancsnokok, a mágusok, és mindenki, akire szükség volt ahhoz, hogy a következő lépéseket megfontolják.
- Mekkorák a veszteségeink? – kérdezte Trowell a jelenlevőket.
- Néhány tucat katonánk esett el. Legnagyobb problémánk a sebesültek. Akiket a gostherek sebesítettek meg azoknak iszonyatos fájdalmaik vannak, és nem képesek válaszolni semmilyen feltett kérdésre.
- Tudtok erről valamit? – fordult a többiekhez
- Igen. A gostherek úgy sebesítenek, mint az emléklopók, de ezek az emlékek nem mennek Diabolushoz, se az Uralkodónőhöz, hanem örökre bezáródnak a sebesült lelkének egy szegletébe. – felelte Hestor
- A gostherek is így vannak Diabolus fogságában – fűzte hozzá Einowreth - , hogy az emlékeiket tartja fogva, de ők már nem képesek senkiét sem elvenni, csupán elzárni azokat a sebesült elől.
- És mi van a sebeikkel? – kérdezte a király
- A testnek a gyógyuláshoz emlékekre van szüksége, amit magunkban hordozunk már születésünkkor. A test is elfeledte minden emlékét, ezért gyógyíthatatlanok – felelte Hestor
- Mit tehetünk? – fordult a király Einowrethez
- Nem tudom. Valahogyan fel kell szabadítanunk az emlékeket, de hogy hogyan erre nincs válaszom
- Akkor csak egyet tehetünk, ameddig lehet, életben kell őket tartanunk! A kékeket vissza kell hívnunk az unikornisokkal! Morgeth! – fordult a gyógyító tündérek egyikéhez – Holnap indulj a kékek után, és hozd őket vissza! Most nagyobb szükség van rájuk itt!
- Pranest, és Meredithet még nem hívhatjuk vissza, ameddig nem végezték el, ami miatt útnak indultak, és a másik, hogy mi lesz az emberekkel a kékek nélkül?
- Már megvan az utánpótlás az emberek közül. Nem szükséges, hogy együtt repkedjetek mindig. A gyógyító tündérek, azaz a ti legfontosabb feladatotok lesz átvenni az unikornisok helyét, és segíteni azokat a lakosság köreiből, akiket a kékek már felkészítettek! Csak néhány tündérre van szükségünk itt a palotában, és a harcok során is. – felelte Trowell
- Szükségünk lenne nagyon Brohukra, és Rafaelre a csatákban! Én is azt mondom, hogy elég már a gyógykenőcsök kenegetéséből! – helyeselt Selevir
- Igazad van fiam, eljött az idő, amikor katonákra van szükségünk! Az ő eddigi munkájuk meghozza majd gyümölcsét, most már hagynunk kell, hogy dolgozzon az idő! Azt mondtad, hogy erősödik benned a bosszú....
- Igen. Ez azt jelenti, hogy Lorena készül valamire. Az ő ereje összeköttetésben van az én bosszúmmal, ő ültette azt belém, hogy leküzdje bennem a jót.
- Amit most mi magunk fordítunk ellene! – szólt Einowreth – De egyvalamit nem szabad elfelejtened! Te mindig Lorenával számolsz, de megfeledkezel Diabolusról! Lehet, hogy a következő lépés tőle érkezik.
Zarkar nyomában úgy csapódtak a palota ajtajai, mint a mennydörgés, amikor végigviharzott a termeken. Nyomában aranyló palástja fenyegetésként világított, mutatva mindenkinek, hogy ne merészeljék megzavarni. Az őrök láttára még a lélegzetüket is visszafojtották. Berontott trónterembe, ahol Lesovarnak már régen nyoma sem volt, az Uralkodónő úgy ült a trónján, mintha örök idők óta az övé lett volna.
- Bizonyára nyomós okod van arra, hogy ekkora zajjal rontasz rám! – ripakodott a királynő, az előtte meghajló mágusra
- Ezt azonnal hallania kell úrnőm!
- Akkor mire vársz? Kezd el, de gyorsan!
- Trowell kezében a méreg, amellyel a gostherek legyőzhetők.
- Már tudtuk, hogy úton van – az uralkodónő arcán jele sem volt a meglepetésnek – Folytasd! Mire mennek a méreggel? – Lorena nyugodtan kelt fel trónjáról, sóhaj szakadt fel belőle, mintha túlesett volna első félelmein. A mágust meglepte a nyugalma. Haragra számított, hisztériás rohamra, ehelyett egy bölcs asszonyt látott, aki férfiként várja a veszteségekről a beszámolóját. Összeszedte hát magát, és részletesen beszámolt a csaták kimeneteléről. Az uralkodónő szeme meg sem rebbent. Csendben végighallgatta, majd egy kis idő gondolkodás után megszólalt:
- Számítottam erre ! Nem hagyják, hogy a támadásokat az ő számlájukra írassuk. De így elkövették a másik végzetes hibát – nevetett – Megtámadták a katonáimat! – a tökéletes csapda minden lépésnél működik!
Zarkar elégedetten álldogált Lorena mellett, mintha némi tisztelet is megjelent volna szemében az uralkodónő iránt.
- Mi a csapdája következő lépése úrnőm?
- Hadüzenet! Nem nézhetjük tétlenül, hogy az aranylókat támadja Gulginia. Ma éjjel menj Diabolushoz – majd hirtelen mozdulattal mélyen Zarkar szemébe nézett – Miket is beszélek, hisz minden éjjel ott vagy nála! Ostobának nézel, de nem zavar.
- Úrnőm, én...- felelte meglepetten Zarkar
- Ne szabadkozz! Untat. – legyintett a királynő – Ma éjjel tehát üzenetem van Uram részére. Indítsa útnak az egész sereget délre. Megkezdődik a háború! Eljött az ideje, hogy Selevir ereje fiam testében keljen életre!
- Valamiről még tájékoztatnom kell – Zarkar láthatóan élvezettel tartotta vissza az utolsó információt. Mintha szerette volna látni, ahogy Lorena alátámasztja az iránta érzett ellenszenvét
- Tudom Zarkar. Erről szót sem kell szólnod. Tündérnek születtem. Megérzem testvéreimet anélkül is ha hírt hozol róluk. Most menj!
- Rose, ma is késő este érnek haza Lanáék? – Andrea folyton ugráló szemei végre sikeresen megállapodtak Rose vállán, véletlenül sem a szemében
- Nem tudom kedvesem, az utóbbi hetek alatt nagyjából este tíz körül tértek meg. – Rose már készítette oda a vacsorának valót, Andrea láthatóan a legkészségesebben ült ott, miközben szorgosan végezte a semmit, hatalmas sóhajtások közepette – Miért kérdezed kedvesem? Hagyd csak! – vette ki Andrea kezéből a már félórája felszeletésre váró húst – Majd én megcsinálom, pihenj csak, eleget dolgoztál ma a piacon!
- Ó, nagyon szívesen segítek, nem szeretek tétlenül ülni! Éppen a mai napom miatt kérdezem... Nincs itthon egy pohárka borod? Kicsit rossz az emésztésem, jót tenne neki! – majd egy hatalmasat böfentett
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés