18. Fejezet
Rose halkan szöszmötölve készítette a reggelit a konyhában. Mindössze csendes dudorászása, és a kályhában a fahasábok nászéneke a tűzzel törte meg a csöndet. Gondosan készített kontyában a tincsek katonás rendben sorakoztak, agyában azonban a gondolatok kusza összevisszaságban kergették egymást az ajkáról felcsendülő ősrégi dal szavaival. Tálcát vett elő, tett rá tojást, egy kevés vajat, és gyümölcsízt, néhány szelet pirítóst, és egy kancsó frissen főzött teát néhány csészével. Mikor elkészült, elindult Lana és Sella szobája felé a reggelivel.
Sella már ébren várta, Lana pedig még mélyen aludt lelógatva egyik karját az ágyról.
- Jó reggelt Sella! – lépett be Rose az ajtón halkan.
- Jó reggelt Rose – köszöntötte Sella – Köszönjük a reggelit – nézett a tálcára – de kár volt fáradnod vele, szívesen lementünk volna reggelizni!
- Nem volt fáradság, és jobb, ha ma idefent költitek el a reggelit. Hajnalban látogató érkezett, és még most is lent diskurál Rhundellel a könyvtárszobában. Ha megengeditek, akkor én is szívesebben eszem veletek itt , bár szerintem hamarosan itt az ideje, hogy elmenjen.
- Ebben az esetben, jobb ha Lanát is felkeltem. Mostanában sokat alszik – mosolygott Sella, és gyengéden simogatni kezdte az alvó kezét
- Az ő állapotában ez a legjobb, amit tehet – helyeselt Rose
- Az én állapotomban? – ébredezett Lana – Jobban érzem magam, mint valaha, csupán gyermeket várok. – nyújtózkodott, majd álmos léptekkel indult a mosdótál felé – Az utóbbi egy hét alatt, míg itt voltunk kedves Rose, mennyei kiszolgálásban volt részünk. A te főztödnek nincs párja egész északon!
- Nos, akkor igyekezz a mosdással, addig megterítek itt az asztalon. Éppen a tiszteletedre bontottam fel egy régi málnalekvárt, amit kedves vendégeknek őriztem a karma mélyén. A színével nagyon nem vagyok megelégedve, manapság már a gyümölcsök sem olyanok, mint valaha..
Lana hamarosan elkészült, és csendesen reggeliztek, mikor Rose az ablakhoz lépett, óvatosan megmozdítva rajta a zsalugátert, kikémelt az ablakon
- Na végre! – sóhajtotta – elmegy hát! Még a bőröm is lúdbőrözik, ha csak ránézek!
- Kicsoda? – kérdezte Sella
- Hát ez a csúf Epymis, a patkány! Ő volt itt ma hajnaltól. Látni sem bírom – ült vissza Rose a asztalhoz.
Lana is odament az ablakhoz, hogy megnézze a távozót
- Szegény! – tört fel belőle – Szegény szerencsétlen!
- Hogy mondhatsz ilyet lányom?! – kérdezte Rose felháborodottan – Ez a csúfszerzet a királynő keze alatt dolgozik. Alattomos, ronda fertelem, még a szeme sem áll jól! Aki csak teheti elkerüli, még ebben a romlott városban is!
- De hatalmas, és nemes szíve van. És mérhetetlenül nagy bánat nyomasztja – felelte Lana csendesen, szemét még mindig a patkány hátára függesztve
- Honnan tudod te ezt? – firtatta tovább Rose
- Hidd el, ő tudja! – felelte Sella – Ez Lana végzete. Mindenkiben meglátja a jót. És ne feledjük, Suttogó vendége volt!
Rose elgondolkodva nézte a közben az asztalhoz ülő Lanát. Majd néhány másodperc múlva megszólalt:
- Ó szegény gyermekem, nagy keresztet viszel a hátadon! Sokkal nehezebb teher ebben a mai felfordult világban meglelni másban a jót, és az értékest, mint felfogni a minket körbevévő gonoszságot! Rossz korban születtél erre az elkorcsosult Földre!
- Nehezebb igen, de sokkal szebb! – mosolygott Lana – ha nem láttam volna meg Selevirben is ugyanezt, akkor sohasem szerethettünk volna egymásba, és íme, ma már a gyermekünket ringatom a szívem alatt. Manapság felismerni a jót másokban fájdalommal jár, hiszen érzem minden könnyét, minden fájdalmát, ami csak a megaláztatásaiból ered. Eljön az idő, amikor már sokunk keresi, és látja meg a másikban a jót, és az értékest. Akkor majd örömmel üdvözöljük egymás szépségeit, és nem félve takargatjuk, nehogy szétszedjék a hiénák.
Sella csendesen csak ült, szája szegletében halvány mosoly volt csupán. Rose kikerekedett szemmel nézte a beszélőt, és annak szeme csillogását, majd megszólalt.
- Azt hiszem Rhundel végre megtalálta, akikre szüksége van! – felemelkedett székéből és nevetve folytatta – Én ma reggel megtaláltam a szépséget egy jókora pulykában, és most megadva magát vár a kopasztásra. Ha nem igyekszem vissza a konyhába, akkor ő is hiába halt meg, adjuk meg hát a végtisztességét némi gesztenyetöltelékkel!
Lana is hirtelen kibillentve mély gondolataiból nevetve képzelte el a pulykát maga előtt az asztalon, és bőszen bólogatott az állat végtisztességét illetően.
- Minden pulyka számára méltó befejezése az életnek Rose konyhájában örök nyugalomra lelni!
Rhundel már lent várta őket. Arcán nyugalom ült, mint mindig. Némi fáradságot lehetett csak látni rajta a kimerítő hajnal után.
- Jó reggelt hölgyeim! Megbeszélni valónk van! Jöjjenek velem a könyvtárszobába!
Ruganyos léptekkel indult előttük, belépve finoman betette az ajtót az utánuk igyekvő Rose orra előtt.
- Ne haragudj kedves Rose, de sürgős tennivalód van most a konyhában! – közölte a meglepett nővel
- Igen Rhundel, majd elfelejtettem! – dadogta Rose, majd sértődötten elvonult
- khm.. – köszörülte a torkát a mágus – nehéz megértetnem vele, hogy sokévi itthon ülés után újra a tettek mezejére kell lépnem. Ha tehetné, akkor a kandalló elé kötözne, és mézes teát kanalazna a számba esténként, miközben balladákat mesélne nekem. Rendkívüli asszony, de vannak dolgok, amik csak megzavarnák egyszerű szemléletét. Őt kímélem meg vele ha nem avatom bele a dolgokba, és magam is persze sok felesleges bosszúságtól.
Elhelyezkedett megszokott asztala mögé, majd elgondolkodva ücsörgött ott néhány percig. Lana türelmetlenül fészkelődött a székén, majd megszakítva a várakozással telt csendet, megszólalt:
- Rhundel! Valamit közölni akartál velünk?
A mágus azonban továbbra is némán ült, mintha nem is hallotta volna a kérdést. Sella értetlenül nézett Lanára, de az csak intett, mint aki már megszokta ezt a suttogótól az elmúlt egy hét alatt.
- Rhundel! – szólt immár hangosabban – Hívattál minket. Mit akarsz mondani?
A mágus hirtelen feleszmélt gondolataiból Lana éles hangjára, majd zavartan megszólalt.
- Ne kiabálj Lana! Itt ülök közvetlen előtted, és a hallásom még mindig rendkívüli!
- De hiszen... – kezdte Sella, de Lana gyorsan intett, hogy hagyja csak, és kuncogott mellé, de csak annyira, hogy a férfi észre ne vegye
- Ma hajnalban vendégem volt egy nagyon jó barátom személyében. A palotából hozott híreket. Lorena ma hajnalban seregével elindult, hogy megszállja a déli szövetséges királyságokat
- A kékek éppen dél felé indultak! – kiáltott fel Lana ijedten
- Úgy van. Eljött hát a cselekvés ideje, hogy segítsünk nekik – felelte a mágus – A királynő szinte minden lépését ismeri a kékeknek.
- No és ki uralkodik itt északon, míg a Királynő távol van? – kérdezte nyugtalanul Sella
Rhundel láthatóan várta a kérdést, és amilyen vészjóslóan csak lehet, annyira komoran ejtette ki a nevet: - Diabolus
A két nő rémülten kapta egyszerre a szája elé a kezét
- Igen. Eljött hát az ő ideje. Nem érdemes gondolkodnunk a jövőn, mert csak elvenné az eszünket a kétségbeesés. Tegyük, amit tennünk kell! Lana mihamarabb indulnunk kell a déli dűnékhez, hogy a bujdosónak nyomát leljük!
- Természetesen – felelte Lana – Mikorra tervezed az indulást?
- Estebéd után készen állj! Addigra én is elrendezek mindent itthon.
- Rhundel! Nem mehetnék én is veletek? – kérdezte bátortalanul Sella – Jobb szeretném, ha Lana nem lenne egymagában!
- Nem lesz egymagában Sella, nagyon vigyázok rá. A bujdosóhoz eljutni szinte teljességgel lehetetlen. Ha te is velünk jönnél, az egyenlő lenne a sikertelenséggel. Nagyon hálás lennék, ha itt maradnál inkább, és józanságoddal megnyugtatnád Rose-t. Legalább a házam miatt ne kelljen aggódnom!
Sella kényszeredetten beleegyezett, de láthatóan ültében is összement egy kicsit.
A két nő várakozás teljesen ült még ott tovább, de a mágus újra mély hallgatásba burkolózott. Pár percig ültek még, majd sokatmondó bólintással mindkettejük szemében, indulni készültek. Már az ajtó előtt jártak, amikor a suttogó halkan utánuk szólt:
- Jók voltak a megérzéseid Lana Epymissel kapcsolatban.
Sella meglepetten nézett Lanára, és értetlenül kérdezte:
- De honnan tudja?!
Lana csak legyintett újra lemondóan, de azért mosolyogva válaszolta:
- Sella. Ő mágus!
- Értem, én meg már azt hittem, kissé ütődött...!
- Talán az is, de mindenképpen nagyszerű ember!
Az idő rohamléptekkel szaladt. Ebédnél jóízű falatozás közben nevetve emlékeztek meg a feltálalt pulykáról, és annak minden földi jó-cselekedetéről, kiemelve választékos étkezését, amely különös zamatot, és porhanyósságot adott húsának. Rose felháborodását, miszerint az ő szakácsművészete emelte az állatot ilyen magaslatokba, és nem annak oktalan étkezése, egyöntetűleg leintették, majd nem győzték kiengesztelni a sértődött asszonyságot miután jól kinevették magukat.
Ahogyan közeledett az indulás ideje, Lana egyre izgatottabbá vált. Szemén különös csillogás lett úrrá, szinte boldognak tűnt.
- Minek örülsz ennyire kislányom? Nem félsz a rád leselkedő veszélyektől? Maga a gonosz ül itt az ország trónján, amint kitetted innen a lábad, szinte felhívod magadra a figyelmét. – aggódott Sella
- Tudom Sella, de végre tehetek én is valamit! Hónapok óta ölbe tett kézzel ültünk, és ma már Selevir a világ másik végén van, és követi őt egy sereg, élükön a boszorkánymester királynővel. Nem ülhetek itt nyugodtan, megvárva a halálhírét! Hajt engem a tettvágy!
- Ez a tettvágy hajtja az apró gyermeket, aki a fa tetejére vágyik, amikor meg végre felmászott, ijedten kuksol ott, mert bizony nem tud onnan lemászni!- csóválta a fejét az Erdészné – Ugyanolyan vakmerő vagy, mint Selevir. Én meg most már hármótokért aggódhatok, és az én drága férjemért. Vagy a világnak ment el az esze, vagy az enyém!
- Nem ment el az eszed drága Sella, csak aggódsz. Sajnos ma már nem elég, ha csendben éldegélünk meghúzódva. Nem kell keresnünk a bajt, hogy megtaláljon bennünket. Elmúlt már az a világ ! – sóhajtotta Lana miközben néhány szükséges holmit csomagolt egy kisebb batyuba.
Miután rájuk köszöntött az est, Suttogó, és Lana készen álltak. Rövid búcsúzkodással ölelgették meg egymást odabent, majd Rhundel megszólalt:
- Ideje indulnunk. Az est jótékonyan eltakarja távozásunkat a kíváncsi szemek elől.
Hideg, októberi köd fogadta kint őket. Csendesen ültek felkészített lovaikra. Lana egy szürke kancát kapott, Rhundel maga egy hollófekete lóra ült. Visszafogva az állatokat baktattak egészen a falu széléig, lehetőleg elkerülve a házakat, majd rátértek a déli országútra. Az újhold második napján alig világította meg a tájat, Lana szívén szomorú fájdalom ült körbenézve a sötét vidéken.
- Jobb lesz, ha mihamarabb letérünk az útról, mielőtt szembetalálkozunk egy csapat cirkáló katonával! –kémlelt körbe Rhundel
- Mikor idefelé tartottunk, nem találkoztunk egyetlen katonával sem. – felelte Lana
- Minden nap változott, és azóta is csak folyamatosan változik minden. Sajnos nem mondhatom neked, hogy jó irányba! – felelte a mágus, majd a lovát az országútról a keleti oldalon levő erdő felé terelte. – Errefelé egy kicsit kerülő lesz, de még mindig biztonságosabb, mint az úton!
Lana követte őt, majd amikor már majdnem az erdőig értek, Rhundel hirtelen megállította a lovát, majd megszólalt:
- Nézd Lana! Nézz vissza! – mutatott az elhagyott útra
Lana arra fordította a fejét, majd a sötétségben néhány gyalogost pillantott meg az országúton
- Kik ők Rhundel? – kérdezte
- Ők? Ők azok, akik legközelebb lesznek felavatva a Királynő új seregébe. A világ minden tájáról érkeznek, és a számuk egyre csak nő, és nő. Csakis gyalogszerrel jöhetnek, és már nem állíthatja meg őket tudomásom szerint semmi. Máris Diabolus hatalma alatt állnak, a felavatás mindössze annyi, hogy fel is esküsznek rá, és megtagadnak mindent, ami emberi volt bennük.
- Félelmetes! – felelte elborzadva Lana
- Igen az. Ezért kell cselekednünk minél hamarabb! Na induljunk, hosszú, és ismeretlen út áll előttünk! – azzal megfordult, és elindultak az erdő sűrűje felé.
Bent az erdőben a fák már szinte teljesen kopaszon álltak. Lana egyre jobban fázott, és a sötétben néha elvesztette szeme elől a mágust. Szeme egyre jobban égett az erőlködéstől, hogy lásson.
- Ne félj, nem vesztelek szem elől! –nyugtatta őt suttogó. - Hamarosan megpihenünk itt. Ez az erdő biztonságos. Biztosan fáradt lehetsz már, nem messze innen van egy tisztás egy sziklafallal, ami az északi hegység keleti oldalát övezi. Ott van egy-két olyan üreg, ahol tüzet gyújthatunk anélkül, hogy felfedeznének minket. Azután dél felé megkerüljük a hegyet, és átvágunk a következő erdőn, a lidércek erdején.
- Erről sohasem beszéltél nekem még Rhundel!
- Ha beszéltem volna, akkor változtatna valamit az elhatározásodon?
- Nem. Semmiképpen – felelte Lana – de annyit elmondhattál volna, hogy mi vár ott rám!
- Nem tudom magam sem. A lidércek sokak szerint csak mende-monda, de a valóság az, hogy abban az erdőben különös dolgok történnek. Az az erdő övezi a déli dűnéket. Meglehet, hogy a bujdosó vette körbe magát lidércekkel, hogy még kevesebb eséllyel találjanak rá.
- Félelmetesen hangzik
- Mert az is. De ami ott vár ránk csekélység ahhoz képest, ami az erdőn kívül, sőt egész északon, ha nem vágunk neki!
Néhány óra múlva elértek a sziklákig. Lana néha már hosszan pislogott, oly hosszan, hogy szinte el-elbóbiskolt lova hátán. Hófehéren világított a szikla a sötét éjszakában. Rhundel leszállt a lováról, és gyalogszerrel néhányszor megkerülte a szikla bejárható részét, majd hosszas járkálás után visszament, lesegítette Lanát a lováról, és bevezette egy jókora üregbe. Az üreg mély volt, és elég magas. A lovakat egészen beterelte a barlang falához, és megitatta őket. Hozott tűzifának valót, és jó adag száraz falevelet, amelyet pokróccal terített le.
- Ha megfelel ez a hányaveti ágy neked, akkor le is pihenhetsz itt – szólt Lanához – Én magam itt őrködöm – közben gyakorlott mozdulatokkal tüzet rakott. - Hamarosan átmelegszik az üreg, és senki sem vesz észre bennünket, mert ez a barlang elég mélyen fekszik, és a bejáratát eltakarják a többi kövek. – magyarázta, de szinte csak magának megnyugtatás-képpen.
- Te nem alszol Rhundel? – kérdezte Lana
- Nem, én sohasem alszom.
- Reggel is fáradtnak tűntél pedig..
- Kimerített mindössze a hosszú beszélgetés. Néha pihenek perceket napközben...
- Á! Igen tudom- mosolygott Lana kicsit közelebb húzódva a tűzhöz. – Többször észrevettem, hogy nem is fogod fel, ha szólok hozzád
- Pedig felfogom nagyon is, de pihenek. Nem szükséges mindenkor reagálnom. Túl sok energiámat veszíteném el, azokon a perceken bár úgy tűnik mintha nyitott szemmel aludnék, valójában nagyon is éber vagyok. Olyankor azonban az egész mindenséget érzékelem, a te hangod csupán egy a milliárdokból, ezért nem szólok.
- Minden mágus ilyen?
- Úgy érted, hogy minden asraviniai? Igen, mindegyikünk így pihen. De nem minden asravíniai mágus, és nem minden mágus olyan, mint én. A legtöbb leszármazott vásári pojácává vált, nem ápolta önmaga képességeit, csak apró töredékét őrizte meg annak, és olcsó kuruzslásokból tengeti életét. Sokan közülük, már nem őriznek semmit őseik képességeiből, csupán emlékeznek az szüleik, nagyszüleik elbeszéléseire, és azt váltják aprópénzre. Kár rájuk szót fecsérelni, mert szégyen, ha csak említésre is kerülnek. Ők már mélyen alszanak, sőt nagyon is aluszékonyak, bár nem lenne rá szükségük, de a kapzsiság felemészti minden energiájukat. És vannak az aranyló mágusok. Ők Diabolus talpnyalói. Hatalmas tudással rendelkeznek, ápolják is képességeiket, de csakis a hatalomra vágynak. Felszínes minden vágyuk, és minden akaratuk, és mindezt mély tudásból táplálják.
- Ők veszélyesek?
- Igen Lana, nagyon veszélyesek. Szikrája sincs bennük a jóságnak, és kiirtják még írmagját is, ha csak találkoznak vele. Földbe tiporják, és megalázzák. A jóságból nem marad más, mint fájdalom, és könny. A szeretet nagyon érzékeny jószág Lana. Hatalmas ereje van, de könnyen reményvesztetté tehet, ha minduntalan fájdalom jár mögötte.
- Ezt nem fogadom el Rhundel! A szeretettel csakis építhetünk, a szeretettel nem okozhatunk fájdalmat magunknak!
- Nem, ha a lelked erős. De az emberek nagy része megtört. Az aranyló mágusok sokat dolgoztak azon, hogy az egymás felé szeretettel forduló emberekben megtörjék a bizalmat. Azokat, akik tiszta szeretettel viseltettek mások iránt, azokat megalázták, és azokat, akik csak hirdették, felemelték. Így a valódi szeretet megalázottá vált, és minden törekvése a gőg szájából lett gőgössé festve. Így a szeretet bizalmatlan, félszeg madárként az emberek lelkében ketrecbe záródott.
Lana csendben, szomorúan hallgatta a suttogót.
- Menj most pihenni! Nehéz út vár ránk! – mondta a férfi látva Lana fáradt arcát. – Ki tudja, holnap hogyan talál ránk az éj!
- Azt hiszem igazad van! Jó éjt Rhundel! – Lana álmosan felkelt a tűztől, és magára húzva fülig a durva utipokrócot, mély álomba merült az arany-bordó őszi falevelekből vetett ágyán.
Reggel a felkelő nappal ébredt. Rhundel nem volt a barlangban, Lana ijedten kémlelt a bejáratnál, hogy merre lehet. A lovak már megetetve, megitatva frissen toporogtak. Suttogó hamarosan visszatért.
- Kicsit feljebb mentem a hegyen, hogy körbekémleljem az utat. Nem látok mozgást semerre sem, úgyhogy azt hiszem, ha készen állsz, indulhatunk is. Reggelizzünk meg, majd vágjunk neki!
Nem sokkal később lovaik hátán a sziklák mentén dél felé indultak, majd egészen a hegy lábánál elhagyták a keleti erdőt. Mire az erdőből kiértek, a nap már delelőn járt. Elhagyatott utakon mentek, néhol a gaz a lovak térdéig ért, de legtöbb helyen csak sivár, száraz pusztaságot láttak. Rhundelen nyoma sem volt a fáradságnak, Lana azonban szinte szédelgett.
- Ha úgy érzed, aludj csak nyugodtan a lovad hátán! Hold-szürke követ engem anélkül is, ha vezetnéd. Sajnálom, de nem állhatunk meg, még nappal el kell érnünk az erdőt! – nézett rá a mágus sajnálkozva.
Lanát teljesen kimerítette már a szakadatlan lovaglás. Úgy érezte dereka szinte eltörik a ló ügetésétől.
- Ne haragudj Rhundel! Nem gondoltam, hogy ennyire kimerít engem ez az egész!
- Nem tehetsz róla Lana! Gyermeket vársz. Én azon is csodálkozom, hogy eddig is gond nélkül tettük meg az utat. Mielőtt bemegyünk, letáborozunk az erdő szélén, és csak holnap vágunk neki.
Lana megadva magát teste parancsának rádőlt lova hátára. Szemét behunyva hagyta, hogy Holdszürke vigye, amerre útjukat folytatniuk kell. Édes álom szaladt pilláira hamarosan, elszakítva őt a valóság színtelen, ködös fenyegetéseitől. Két apró, göndör hajú gyermeket látott álmában egy szép, tágas kastélyban. A gyermekek körül egy hallgatag nőt látott, akinek a szemében végtelen szomorúság ült. Időnként a két gyermek odaszaladt hozzá, ő átkarolta azokat szeretettel, de arca mindvégig szomorú maradt.
Lana álmából ébredve pattogó tűz melegét érezte. Már nem lova hátán ült, hanem egy fa tövében készített fekhelyen feküdt. A tűz mellett Rhundel serénykedett, levest főzött egy apró kis utifazékban, a tűzbe helyezett két kisebb kőre helyezve azt.
- Éppen ideje, hogy felébredtél Lana! – mosolygott – pár perc, és vacsorázhatunk.
- Észre sem vettem, hogy megérkeztünk! Nagyon mélyen alhattam! – kelt fel fekhelyéről – Különös álmot láttam két gyönyörű gyermekről egy csodaszép helyen, és velük volt egy nő, aki nagyon szomorúnak tűnt. Nem tudod mit jelenthet ez az álom?
Suttogó érdeklődve nézett rá, majd megszólalt:
- Menaselt éreztem körülöttünk, míg aludtál. Kicsit többre van szükségem, hogy meg tudjam mondani álmod jelentését.
- Ő a jövendölő álmok tündére!
- Igen, ő az. Tehát az álmod a jövőt mutatta. A két gyermek valaki, aki a sorsod alakulásában nagyon fontos lesz... De mivel többre nem emlékszel az álomból, nem is érdemes vele tovább foglalkoznunk. Menasel néha szereti megzavarni az embert kétértelmű történeteivel – próbálta elterelni Lana figyelmét az álomról
- Nem, sajnos többre nem emlékszem – sóhajtott csalódottan Lana – pedig nagyon érdekelt volna a jelentése!
- Törődjünk most inkább a vacsorával! – suttogó leemelte a fazekat a kövekről – Biztos vagyok benne, hogy már nagyon éhes lehetsz!
- Igazad van Rhundel, majd kilyukad a gyomrom!
Sokáig beszélgettek, egészen az éjszakáig nyúlva. Másnap reggel Lanát a mágus idejekorán ébresztette. Az ég körös-körül beborulva, apró esőcseppek szemerkéltek itt-ott.
- Úgy látom az október az idén sem feledkezett meg az esőfelhőiről. – nézte az eget a suttogó – nem sok jóra számíthatunk a mai napon kedves Lana. Reménykedtem benne, hogy néhány napig megkímél bennünket az időjárás, de úgy látom csalfa remény volt!
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés