Az egyre sűrűsödő esőcseppek miatt az előttük álló erdő veszedelme is csekélynek tűnt. Igyekeztek összeszedni a holmikat, és hamarosan lóra ültek. Az erdő nem tűnt barátságtalannak, a Lanában bujkáló feszültség kezdett enyhülni. Örömmel nyugtázta, hogy a fák megmaradt lombjai valamelyest megvédik az erdőn kívülről hallatszó immáron nagy zivatartól. A szél kísérteties éneke szaladgált csupán a fák törzsei körül, a sűrűbb részeken itt-ott ködfoszlányok tűntek fel. Rhundel hallgatagon lovagolt, szeme az erdő minden rezdülését éberen követte.

- Félelmetesebbnek gondoltam! – szólt Lana

- Ne higgy a látszatnak! Jelen pillanatban csalogat minket a sűrűség, próbálja legszebb ruházatát felölteni. Gonosz erőket érzek, légy óvatos!

Egyre beljebb merészkedtek, és minél távolabb kerültek az erdő szélétől, annál sűrűbbé váltak a fák. Suttogó leszállt a lováról, és gyalogszerrel vezette azt. Lana is jobbnak látta őt követni. A fák szinte már olyan sűrűn álltak, hogy az alsóbb ágaik összeértek megnehezítve az utat. A köd mind jobban aláereszkedett, és a szél éneke is vadabbá vált a fák törzse körül. Ruhájukba minduntalan beleakadt egy-egy vadabb faág, szívükön hideg félelem futkosott. Lana az erdő minden rezdülésére összerezzent. A fák közötti ösvény játszott velük. A mágus az őt követő Lana szeme elől olykor teljesen eltűnt, s az ijedten igyekezett olyankor annak nyomára akadni. Néha úgy vélte Rhundel lovának lábát követi, és bizton lépkedett egy irányba, de akkor a mágus teljesen más irányból kiáltott felé, hogy kövesse. Máskor a köd éles tükörré válva verte vissza a rávetülő fák képét, így terelve el a megtévesztett lányt, miközben Suttogó éppen azon a ködfolton haladt át az előző pillanatban. Lana egyre kétségbeesettebben próbálta követni Rhundelt, és az egyre kétségbeesettebben próbálta őt vezetni, de minduntalan elveszítették egymást. Hangjukat a szél éneke úgy vitte tova, hogy két lépésnyire sem hallották meg a másik hangját. Mind messzebb, és messzebb maradtak el, és mind nehezebben találtak egymásra.

Az időt már régen nem is érzékelték, az erdő úgy játszott velük, hogy elvesztették minden tájékozódóképességüket. Rhundel nem tehetett mást, elzárta szemét a valóságtól, hogy ne zavarja meg a gonosz játék. Ösztöneire hallgatva próbálta az utat meglelni, csak örökös kiáltozása maradt, hogy az őt követő lánynak támpontot adjon hollétéről. Lana kétségbeesetten igyekezett a hang irányába, de próbálkozása egyre sikertelenebb lett a felerősödő zaj miatt. Egyszer a szél vadul körözni kezdett Lana körül, a lány szinte szédült bele, igyekezett talpon maradni, de teste kezdett megtörni. Összekuporodott és próbálta megvárni, még lecsendesedik ádáz ellensége. Szeme immár semmit sem látott, csak az őrült körforgást maga körül, fülébe minden irányból Rhundel hangja érkezett.

Hosszú percekig maradt így, mikor is hirtelen mély csend lett. Körülötte minden egyszerre nyugodott le. Kiegyenesedett, és kiáltozni kezdett társa után, de hangja a visszhangként verődött vissza mindenfelől. Kereste lovát, de az nyomtalanul tűnt el mellőle. Maga maradt a félelmeivel.

A csendet ekkor kísérteties hangok szakították meg, és fekete árnyak kezdtek megjelenni a fák körül.

Lana fülében Leowin hangja csengett: „Lana az első, és legfontosabb törvény: NE FÉLJ! Bárki és bármi kerül is elébed az életed során, csakis a tiszta szeretet vezéreljen! Akkor nincs mitől félned.” Összeszedte minden bátorságát, és várta, hogy mi következik.

Az árnyak egyre közelebb, és közelebb jöttek felé. Nem volt testük, nem volt formájuk, csak suhantak folyton változó alakban félelmetes hangokat adva magukból. Már-már arcán érezte szinte hideg tapintásukat, de csak állt, és várt. Maga sem tudta, hogy mire. A hangokra kezdett koncentrálni, szemét becsukta, és hagyta, hogy érezze azt, ami körülveszi. Félelme teljesen elmúlt, nyomában mély, és iszonyatos fájdalom keletkezett. Lehunyt pillái alól patakban kezdett folyni a könny, úgy érezte szíve menten megszakad a mérhetetlen szomorúságtól. Kezdte a hangokat félelmetes együttesükből különválasztani. Mindegyikük fájdalmas sírás volt, maga a lélekszaggató fájdalom. Lana minden porcikájában érezte, tudta, hogy mit élhetnek át azok, akik e hangokon szólnak hozzá. A levegő szinte jéggé válva vette körül, bőre minden pórusában reszketett. Egy hang kezdett felerősödni mind közül. Meleg, és bársonyos ismerős női hang...

- Édesanyám! – kiáltott Lana

- Eljöttem drága kislányom. Eljöttem, hogy megmondjam neked, tévedtem.

Lana tágra nyitotta hirtelen a szemét, és Tündérkéz közeledett felé a fák törzse mögül. Lana örömmel nézte elvesztett anyja minden mozdulatát.

- Te sohasem tévedtél anyám! Ne mondj ilyet!

- De tévedtem gyermekem. Olyan útra tereltelek téged, amely fájdalmas, és könnyekkel teli. Nem kell, hogy keresd tovább az emberi lelkek legzugát! – jött egyre közelebb Lanához – csak egy pillanat, csak egy ölelés, és megválthatom életed immár örökre! Nincs több veszteség, és nincs több alázat.

Lana egyre hidegebbnek érezte a levegőt maga körül...

- Érzed a fájdalom fagyasztó leheletét? – folytatta Tündérkéz – nem kell tovább érezned! Nem kell tovább küzdened! Elég, ha megölelsz!

Lana egyre erőtlenebb lett. Anyja hívogatóan tárta szét karját, fagyott testéhez közeledve mézes meleget árasztott. Frissen sült cipó illata lengte körbe, és a régi otthon minden fájdalmasan elvesztett gyönyörűsége.

- Ne tétovázz gyermekem! Ne háborúzz azzal, ami ellen nincs esélyed tovább! Feledd eddigi utadat, és öleld át szerető anyád!

Lana tétova, rogyadozó léptekkel indult anyja felé. Kábultan szívta be annak édes illatát, nem vágyott már semmi másra, csak karjaiban pihenni. Minden gondolata csak szép gyermekkora volt, biztonságos melegben. Lassan feledve mindent, ami azután történt lépkedett a hívogató öröm felé, hogy újra ott legyen, ami rég elmúlt már. Erőtlen volt, és szinte jéggé fagyott. Térdei összecsuklani készültek. Arcán az emlékezés kába mosolya, szemében a viszontlátás mindent feledtető csillogása. Már majdnem összeért ölelésre nyíló karjuk, amikor Lana bensőjében apró rúgásokat érzett. Hirtelen megtántorodott. – „a gyermekem!” – villant át agyán – „Selevir!” – nyitotta tágra a szemét – „Rhundel, Sella, és a kékek!” Szeme egyszerre kitisztult.

- Jer drága magzatom! Feledd a szomorú világot! – szólt Tündérkéz újra hozzá

Lana felemelte büszkén fejét, szemét belefúrta az előtte álló szemébe, és fogva tartotta azt.

- Miért tétovázol gyermekem? – hallotta Tündérkéz meglepett hangját.

- Te nem vagy az anyám! – kiáltott Lana minden erejét összeszedve – Az én anyám sohasem fordítana hátat azoknak, akiknek szükségük van rá, és sohasem bíztatna engem ilyesmire! – tántorogva próbálta tartani magát, csupán szeme izzott félelmetesen – Nem tudom, hogy ki vagy te, és mit akarsz, de takarodj a szemem elől! Vidd innen mézes-mázos mivoltodat, és feledd, hogy valaha is eltántoríthatsz az utamról!

Az alak ekkor félelmetesen nagyra nőtt. Lanyhmelege lobogó tűzzé vált. Lana fagyott testét égető kardként döfte át minden kicsapódó lángja. Hangja felerősödve démoni kacajjal visszhangzott mindenhonnan

- Te ostoba! Te szerencsétlen vesztes! – süvítette – Egyedül maradtál, és ez volt az utolsó esélyed, hogy megmenekülj! Nincs számodra jövő, és a múltad is elsöpröm minden emlékével együtt! – azzal egy pillanat alatt ráugrott Lanára betemetve azt teljesen izzó lángjaival.

Lana már mit sem érzékelt ebből. Kábultan esett össze, csupán az apró lábak rugdosását érzékelte teste legmélyén. Féltőn tette oda kezét, és mosolyogva suttogta:

- Köszönöm! Köszönöm gyermekem!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.