20. Fejezet

A délen vándorló kékekre lassan ráköszöntött a délután. Nem szakították meg útjukat pihenéssel, hajtotta őket a tettvágy. Selevir Balthasar mellett lépkedett kissé erőre kapva az ambroseltől, bár nyelvét nem oldotta meg a Lexuanok itala. Beszélt helyette is az öreg erdész, úgy csürve-csavarva a szót, mintha cserfes vénasszony volna, de titkon abban reménykedett, hogy eltereli a fiaként szeretett Selevir gondolatait a benne rejlő fájdalomról. Brohuk maga köré gyűjtötte a nőket, így most vele haladt a nyugati Sirine és Kelendur, a déli Magdalena és Meredith, és Estrela keletről. Trondel Rafaelt követte, élénken vitáztak arról, hogy melyikük pengéje a fürgébb. Pranes, Darionnal vezette a társaságot. Eddig nyílt vidéken jártak, de a délutáni ködön túl egy erdőt pillantottak meg. Darion kutatón kémlelte az előttük álló erdő szélét.

- Ez itt Morfed. A dél suttogása. – fordult Selevirhez, és Balthasarhoz. – Nem tudni, most milyen szándékok vezérlik. Mégis amondó vagyok, jobb ha átvágunk rajta, mert megkerülni túl nagy kitérő lenne!
- Az erdő nyugtalan, – lépett melléjük Pranes – de nem veszélyes. Bár azt nem jósolhatom meg, hogy az elkövetkezendő öt percben milyen lesz. Zaklatottsága bármibe átcsaphat. Szerintem is vágjunk neki!
- A Dél suttogása! Mégis mit jelentsen ez? – Balthasar gyanakodva nézte az erdőt – Az erdő szándékai! Erdész vagyok, ismerem az erdőket! Egy erdőben csak egy szándék van, ha van, de az az emberé!
- Morfed nem csupán egy erdő, hanem az Erdő. A benne élő fák még a régi világ szülöttei. Azé a világé, amelyben élők mindegyike beszélt egymással. Morfed tehát érti a külvilág jeleit, még ha a külvilág nem is érti őt. Ha Morfed dühös, akkor a betévedt vándor soha nem talál ki belőle. – felelte Darion
- De az erdő most nem dühös, hanem fél. – Selevir vágott Darion szavába – Olyan valami lapul a mélyén, akit nem kedvel.
- Akkor ideje, hogy kardunk melengesse végre ellustult tenyerünk! – Rafael szeme szikrákat szórt
- Rafael az erdő azt sem kedveli, ha penge villog a belépő kezében! Tedd el még a kardod! – Pranes dühösen nézett Rafael fénylő kardjára, majd Selevirhez fordult: - Mit gondolsz Selevir?
- Azt gondolom, hogy minden elfecsérelt perc felesleges. Induljunk hát, lesz még különb ellen is, mint amit dél suttogója rejteget!

Morfed valóban nagyon különleges erdő volt. A fák lombjain átszökő fény kék színben játszott. Minden fa más, és más volt, kettő sem volt egyforma közülük. Egyik törzsét pikkelyek fedték, mint a halakét, és gyökerei egyfolytában ástak, kutatva a talajban levő víz után. Egy másik lombja nem zöld volt, vagy vöröses-sárgás, mint a többi fáé ősszel, hanem hófehér fonatokként tekeredtek szikkadt törzsére. Volt köztük szemérmes, amely hagyta, hogy törzsére nőve elfedjék minden porcikáját a környező bokrok. Egyikük hiú volt, és minden elszáradt levelét, igyekezett koronáján tartani, s azok zizegve igyekeztek kitörni a szorító ágak közül.
Balthasar elképedve lépkedett közöttük, néhol nagyokat hümmögve meg- megállt, s egy másiknál annak törzsére téve kezét hitetlenkedve csóválta a fejét.
- Az ujjaimban érzem, ahogy él! Szinte pulzál minden centimétere!
- Mert úgy is van! – Meredith simította meg szeretettel a fát – Mind külön személyiség, és mind élettel teli! Ezek a fák őrzik még a múlt idők emlékeit, és ők úgy élnek, ahogyan akkor élt minden ezen a Földön.
- Nem látok állatokat! Még csak madarakat sem hallok! – nézelődött Balthasar
- Pedig vannak. Úgy látszik, valami miatt elrejtőztek.
Nehezen haladtak a fák között, melyek néhol úgy kapaszkodtak egymásba, mintha falat akartak volna húzni ágaikból.
Jó ideje mentek már. Balthasar is kevésbé csodálta a fákat, úgy tűnt túl sok neki egyszerre a csodákból.
Pranes egyszer csak lelassította a lépteit, és óvatosan hallgatózni kezdett.
- Mit hallasz? – kérdezte Darion
- Pszt! – intette csendre Pranes – Különös hangokat hallok, bár távolról. Ne csapj zajt, hadd hallgassam, hogy mi ez!
- Ne azzal törődj most, hogy mi hallasz! Ha barát, akkor örvendjünk mihamarabb, de ha ellen, azt ajánlom jobb, ha szedi az irháját mielőtt odaérek! – mondta Balthasar mögéjük tornyosulva – Nem tetszik nekem ez a hely! Szeretnék kijutni innen minél előbb
- Ezek a hangok Balthasar, ismeretlenek a számomra, csak azt tudom, hogy semmi jó nem lengi őket körül! Körülbelül félórányira vagyunk a hang forrásától, ha nem zavarja utunkat a sötétség- felelte Pranes
- Ha nem tudni mi vár ránk, akkor jobb, ha elővigyázatosak vagyunk! – Balthasar körbefuttatta szemét a társaságon – Azt hiszem, a legjobb, ha a nőket elől is, hátul is mi férfiak kísérjük. Védettebbek középen!
Meredith és Estrela eddig hallgatott, de az erdész féltő figyelmére Estrela elmosolyodott
- Ne félts minket! Mi kékek, mindannyian tanultunk kardot forgatni, ha csatában még eddig nem is próbáltuk. Kelendur még kovácsolni is tud!

A sötétség azonban hamarosan rájuk telepedett. Szorosan, egymást követve lépkedtek, félve az őket körülvevő Morfed pillanatnyi hangulatától. Az erdő maga csendes volt, állatok neszét még mindig nem hallották, csak az egyre erősödő zajt. Minél közelebb értek, annál jobban kivehető volt. Otromba ordítás, és dübörgő talpak zaja.
Balthasar egyre szótlanabb lett. Meg-megállt pillanatokra, hátrapillantott a mögötte haladókra, de mivel a sötétben nem tudta őket felmérni, néha megvárta, míg azok elhaladnak mellette, és követte őket. Majd újra eléjük vágott, látszott egyre nyugtalanabb. Mikor már elég közel kerültek a zajongókhoz, Balthasar megállt.
- Én azt hiszem, tudom, hogy mi van az erdőben Ismerem ezt az undorító hangot. Réges-régen, még Anothen nagy csatájában a gonosszal hallottam utoljára, de azt hittem, ezek a az ocsmányságok eltűntek már a föld színéről is!
- Ki vele Balthasar!
- Ezek behemótok.
Brohuk dühösen felhorkant a név hallatára.
- Hiszen azokat kitiltották minden királyságból! Elhúzódtak messze az északi hegyek mögé. Én igazán nem is hittem a létezésükben, azt gondoltam csak mende-monda.- csodálkozott Magdalena
- Pedig nagyon is létezőek voltak! Undorító, szégyenletes teremtmények! Nem tudom, hogy mit keresnek itt, de egy biztos: jót nem jelenthet!
- A hangokból ítélve mit gondolsz mennyien lehetnek? – kérdezte Pranes
- Ha jól sejtem úgy kéttucatnyian.
- Én jóval többre gondoltam...
- Mindig nagy zajjal vannak, de ne dőljetek be ennek! Nagyon erősek, de mérhetetlenül ostobák! A gyors kezű harcos hamar elbánik többel is, még akkor is, ha gyakorlatlan. Egyre vigyázzatok! Ne engedjétek őket túl közel magatokhoz, mert egy pillanat alatt ketté roppantanak egy megtermett embert is! Úgy hallom, részegek, mert duhajkodnak. Nem lesz nehéz dolgunk. – kétkedve a körülötte álló nőkre nézett, bár nem látta arcukat tisztán, így nem tudta felmérni, hogy mennyire elszántak. – Estrela, azt mondtad, hogy tudtok kardot forgatni. Ez most nem csak gyakorlat. És felkészíteni sem tudlak benneteket. Biztosan harcolni akartok?
- Ne félts minket Balthasar! – Estrela hangja nyugodt volt, és az erdész kétkedve bár, de beleegyezett.
-Rendben. Akkor minél csendesebben közelítsük meg őket! Rajtaütésszerűen kell lecsapnunk, hogy meglepetésként érje őket.
Nem sokkal távolabb egy fa mögött, mely kínai vázának gondolta magát, tűz fényét pillantották meg. A fa törzse vázaformát öltött, és az ágak úgy nőttek belőle, mint a vágott virágok állnak a vázában, rajtuk tenyérnyi hatalmas termések, melynek levelei, mint a szirmok úgy ölelték körül a gyümölcsöt.
A tűz körül néhány megtermett, hatalmas szőrös figura ült, körülöttük kidőlve bódult társaik hangosan horkoltak.
Magdalena undorodva fordult el.
- Mik ezek? Állatok? – kérdezte Balthasartól
- Nem, nem azok. Ezek az elfeledett világ lényei. Mióta e bolygóra tették a lábukat, mindenki gyűlölettel említette a nevüket, és kitagadottak lettek mindenhonnan, ahol ember tapossa a talajt.... –Balthasar különös hangot halott – Mi ez?
- Sietnünk kell! – felelte Pranes – Ez Morfed hangja! Úgy tűnik, nehezen tűri, hogy itt maradnak.
A hang lassú, elnyúlt sóhajhoz hasonlított, mégis kísérteties volt, és vészjósló. Először csak egy irányból hallották, majd körbevette őket mindenfelől.
- Mi lenne, ha kihasználnánk Morfed haragját? – kérdezte Brohuk – A jelek szerint nem ránk mérges. Még csak jelét sem láttam irántunk ellenségességnek.
- Ismered Morfed haragját? –kérdezte Selevir
- Én ismerem! – felelte Sirine – hallottam felőle történeteket. Akit az erdő felbosszant, azokat a gyökerekkel ejti foglyul, majd sohasem engedi. Lassú, fájdalmas halállal halnak. Morfed fái az itt halálukat lelők emlékeiből cserélik küllemüket.
- Nem hiszem, hogy én ezt meg szeretném várni! – mondta Magdalena
- Én sem! – kiáltott Brohuk – Inkább hánynám őket a kardomra, mintsem ezt végignézzem!
- Akkor mire várunk még?! – kérdezte Selevir, és szemével kereste Rafaelt, hogy miért van olyan csendben. Máskor ilyenkor már régen a kardját villogtatja. Egyszer csak felkiáltott – Rafael! – de már késő volt. A fekete hajú, villámló szemű már a fák közé vetette magát, és egyedül a behemótok közé rohant. Hangja túlharsogta a tűz körül ülők borzalmas éneklését, és az alvók undorító hortyogását. Kardján megcsillant a tűz fénye, ahogy magasba emelve maga előtt tartotta, akár egy fenyegető fáklyát. Szeme a tűznél is hevesebben szikrázott, ahogy nekitámadt az egyik meglepett behemótnak, s levágta annak torz fejét.
Brohuk volt a leggyorsabb a többiek közül, fedezte Rafaelt az eszmélő feldühödött Behemótoktól. Azok mindegyike egyszerre ugrott fel, és torkukból artikulátlan ordítás tört fel.
- Mi lesz hölgyeim? – kiáltott Pranes – itt az idő, hogy bemutassátok, amit tudtok! De ne csak csiklandozzátok őket, mert ha ők csiklandoznak meg bennünket, akkor Trowell az idők végezetéig várhat! – azzal gyorsan megfordult, és egyetlen szúrással átdöfte az őt támadó óriás testét.
- Ilyen csiklandozásra gondoltál Pranes? – kiáltott oda Estrela, és ellökte magáról egy épp holtában ráborult behemótot. Háta mögött Magdalena küzdött egy kisebb példánnyal, de Estrela odapördült és elvágta az ocsmányság torkát.
A tűzkörül ülök a tűzbe mártott hasábokkal küzdöttek, kardjaik messzebb maradtak. Balthasar kettejükkel vívott, miközben Rafael a tűz felé hátrált az őt támadó elől.
Selevir és Darion kicsit arrább kaszaboltak. Lassan egyre több halott feküdt a földön, és Seleviren úrrá lett a küzdelem gyönyöre.
- Gyere! Gyere te ocsmány féreg! Hadd táncoltassalak meg a kardomon! – kiáltotta
- Nem kéretem magam, de te halott vagy! – felelte a közeledő behemót. Orrából fújtatva engedte ki a levegőt, hatalmas volt, szinte elakart mindent Selevir elől. Undorító bűz vette körül, arcából szinte semmit sem lehetett látni az azt takaró szőr alól.
Selevir nem várta meg, míg közelebb kerül, egy pillanat alatt sújtott kardjával, és ketté metszette.
Sirine Kelendurral együtt egy rájuk támadó kisebb csapattal küzdöttek, néhány behemót már holtan feküdt körülöttük, de Sirine megsebesült, és egyre gyengébben védekezett. Selevir sietett a segítségükre.
Ekkor az erdő már egyre hangosabban zengett körülöttük. A talaj egyszerre mozogni kezdett a lábuk alatt, és a f földből gyökerek törtek elő. Lassan kúszva kapaszkodtak a megmaradt behemótok lába felé.
Brohuk vette észre elsőként, ami egyiküknek sem tűnt fel a csata hevében.
- Morfed haragja! – kiáltott – Morfed haragja életre kelt! Fogjatok meg egy behemótot, és vigyük magunkkal! Tudnunk kell, hogy mit keresnek itt!
A behemótok azonnal menekülni próbáltak, mikor észrevették a rájuk leselkedő veszélyt, de a gyökerek egyre hevesebben kapaszkodtak a lábaikba. Brohuk Balthasar segítségére sietett, aki az egyik megtermett példányt próbálta felemelni, és menekíteni a támadó gyökerek elől. Brohuk elkapta a felső testét, és Balthasar a lábát, majd futásnak eredtek. Az erdő szinte élő szőnyegként követte a lábuk nyomát, kiéhezve a kezükben tartott foglyukra.
Nem tudni, meddig szaladtak. Lehet, tán csak percekig, de az is lehet, hogy órákon át. Az erdő szélére érve fáradtan rogytak össze. Brohuk mély hangján szólalt meg először:
- Azt hiszem, eljött az ideje, hogy falatozzunk egy kicsit!
Egyszerre tört fel mindannyiukból a megkönnyebbült nevetés. Balthasar a szemét sem vette le a fogolyról, az rémülten pislogott körbe
- Nem téged eszünk meg, te szerencsétlen! – nézett rá az erdész – de eljött az ideje annak is, hogy kicsit elbeszélgessünk veled, ha már megmentettünk attól, hogy Morfed egyik fája öltse fel rusnya emlékeidet!
A behemót csökönyösen összehúzta húsos ajkait, de a nyáladzása ettől egy cseppet sem csökkent.
- Ha gondolod, vissza is vihetünk! – nézett rá Brohuk – Nem azért cipeltelek idáig, hogy szagolgassalak!
- Mit akartok? – kérdezte a behemót
- Mit kerestek errefelé? Ti száműzetésbe kerültetek már ősidők óta! – kérdezett vissza Balthasar
- A száműzetés megszűnt. A királynő hívott minket vissza.
- Ez itt dél. A királynő az északi területek fölött uralkodik. Mit kerestek itt?
- Ide rendelt minket. Mi őrizzük a húsevő lovait. Itt kell bevárnunk, míg nem üzen értünk.
- A királynő idetart?
- Hogy ő merre tart, azt én nem tudom, de a serege idejön, és nekünk a lovakat kell ellátnunk.
- A legjobb lesz, ha sietünk! Sajnálom, de miután befejeztétek az evést, folytatnunk kell az utat! Ezt a förtelmet elvisszük Trowell udvarába, majd ő dönt a sorsáról. – nézett a többiekre Pranes –
- Igazad van barátom, nem késlekedhetünk! Remélem Trowellnél lesz egy kis időnk megpihenni, az utóbbi napok felértek nekem egy élettel! Még meglepődni sem volt időm! – felelte Balthasar
Selevir a behemóthoz lépett. Szembe ült vele, és mélyen a szemébe nézett.
- Mond! Idejön a királynő? Ki a parancsnokotok?
- Őt éppen te vágtad ketté –felelte az.
- Hol kellene pontosan megvárnod az üzenetet? – kérdezte tovább Selevir
- Norvulonba tartottunk, Salub városába. Lesovar király vár minket. Többet nem tudok.
- Ott veszi hát át az irányítást! – gondolkodott hangosan Selevir – Pranes! Milyen messze van Norvulon Gulginiától?
- Közvetlenül a szomszédos ország Selevir! – felelte Pranes. - Nem több, mint négynapi járóföld!
- Ez a féreg arra tartott a társaival! Én is amondó vagyok, hogy mihamarabb induljunk!

Hamarosan folytatják útjukat, immár tizenhárman. Selevir egyre erősebbnek érezte magát, minél közelebb voltak, és egyre erősödött benne a gyűlölet nevelőanyja iránt. Fűtötte a bosszúvágy. Balthasar megkönnyebbülve figyelte őt, azt gondolta, végre újra jobban van. Nem is sejtette, hogy csak látszólag erős, erejét csupán az egyre közelgő beteljesedő bosszúja táplálta. Szeme előtt csak a csattogó kardok lebegtek, és egyre halványabban, és ritkábban képzelte maga elé Lana arcát.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.