Ferella lázasan készülődött. Gondosan fésülgette haját, többször ruhát cserélt, virágokat tűzött gomblukaiba, majd levette, és másokra cserélte.
- Nagyon szép vagy anyám! - szólt Flóra, miközben mosolyogva figyelte anyját
- Jaj! Dehogyis! Nem tudom... tanácstalan vagyok! –nézett vissza a lányára Ferella, szája lemondóan húzódott félre - Olyan régen jártam már a többi törpénél! Hogyan fogadnak majd? Biztosan alaposan körbenéznek. Emlékszem Fimma nagyon kényes a küllemre, és az ő szava olyan fontos, mint senki másé közülük.
- Mi kifogásolnivalójuk lehetne benned? Légy nyugodt, nem lesz semmi baj! – Flóra édesanyja mögé bújt, és átölelte annak derekát – Én tudom. Ha te ott vagy valahol, akkor baj nem lehet!
Ferella meghatódva nézte lánya apró kezét a derekán, kicsit elszégyellte magát, majd megszólalt:
- Ó Flóra, ha tudnád, hogy micsoda nagy varázsló vagy te! Mindig tudod, hogy mikor hiányzik a legjobban néhány biztató szó! – körbepillantott a szobában, majd a tükörbe nézett – Hát... azt hiszem ideje indulnom!
Ferdel már fent várta őt a Tisztáson, komolyan nézett Ferella szemébe:
- Nem szívelem, hogy egyedül indulsz útnak!
- Ne csacsiskodj! Tudod, régebben milyen sokszor látogattam meg a többieket – Ferella kihúzta magát amennyire tőle telt, a világért sem akarta, hogy Ferdel meglássa rajta izgatottságát.
- No de az már nagyon régen volt! – körbenézett a Tisztáson, majd folytatta – Ha esetleg érdeklődnének felőlem – köszörülte meg a torkát – akkor megemlítheted nekik, hogy micsoda nagy munkát végzünk itt, és... de csak ha nagyon kérdezik, akkor – még egy torokköszörülés – akkor szóba hozhatod, hogy én vagyok az összekötő.. tudod.. ezek a kékek között.
- Persze- persze, hogy megemlítem – nyugtatta Ferella – de csak, ha nagyon kérdezik!
- Esetleg szóba hozhatnád...
- Ó Ferdel ne bosszants már! – Ferella valójában nem volt bosszús – Kénytelen leszek szóba hozni, hiszen az unikornisok ügyében megyek!
- Valóban... persze, szóba kell hozni! Hogyan is kezdhetnél neki másként? – nézett Ferdel zavartan a feleségére. – Vigyázz, mert sok minden megváltozott, nehogy eltévedj!
- Igyekszem nem eltévedni. – csóválta a fejét Ferella – De nehezen tudok eltévedni, ha el sem indulok!
- Jól van, jól van! De nagy hangod lett, hogy világjáró lettél! Felőlem indulhatunk is. A fáig viszem a csomagjaidat.
- dörmögött a törpe – mennék veled szívesen, de nem hagyhatom itt a Tisztást.
- Még csak az hiányozna! Hogy egy szót ne tudjak nyugodtan beszélgetni! Maradj csak, és végezd a dolgod! Elboldogulok, ne aggódj!
Szótlanul ballagott a két öreg a fához, Ferdel megölelgette asszonyát, majd megnyitotta az átjárót.
- Ne maradj túl soká! Már nem is emlékszem az idejére, hogy mikor voltál utoljára távol! – Szólt Ferella után. Az mosolyogva fordult felé vissza, megsimogatta férje kezeit
- Tudom én, tudom! Mindössze néhány nap, és jövök vissza. Ne aggódj, jól ellesztek magatok is! Flóra már nagyon sokat segít!
- Hát az ég áldjon, és igyekezz jó hírekkel visszatérni!
- Igyekszem kedvesem, igyekszem! – azzal megfordult és elindult a lefelé vezető folyosón.


Valóban. Ferella nagyon régen nem járt már a törpeklánoknál. Még fiatal korában sűrűn összejártak beszélgetni, ünnepelni, de ahogyan teltek az évek, és sokasodtak a gyerekek, úgy maradtak el a megszokott kirándulások is. Ferella félszegen indult neki, de ugyanilyen izgalommal örült is az újbóli találkozásnak.
„Nem változott itt semmi!- gondolta magában, míg a sötétben körbenézett – csak, mintha a folyosó lenne kicsit szűkebb, mint legutóbb,... vagy én lettem szélesebb – mosolygott. Szorosabbra fogta magán a felöltőjét, és nekibátorodva lépkedett tovább. Nem sokkal később egy elágazáshoz ért. Egy pillanatra megállt, és szeretettel simított végig a gyökerekből font íráson: „Százötven éves fák gyökereinek folyosója” – Milyen sokat jártunk erre Ferdellel fiatal korunkban! –sóhajtotta. – A következő lesz az én uticélom, jobb, ha igyekszem, ha nem akarok lemaradni a vacsoráról! – megigazgatta a kezében vitt batyut, és elkanyarodott egy még lejjebb vezető, tágasabb járat felé.
A falakon megkopott írások sorakoztak végig, hirdetve a törpenemzetek neveit, akik szorgos munkával ásták a földalatti járatokat. Ferella szeme meg-megakadt egy-egy ismert néven, majd hirtelen megtorpant.
Egy tábla függött a falon kilógva a megszokott gyökérírások közül. Ferella közelebb lépett, és meglepetten olvasta:

„ Közlemény
Felhívjuk a földalatti járatokon közlekedők figyelmét, hogy ezentúl a sűrűbben látogatott folyosókon (a Háromszáz éves fák gyökereinek folyosójától lefelé) fokozottabb ellenőrzést tartunk...

Ferella itt megállt az olvasásban egy pillanatra, és csodálkozva kérdezte: - Ellenőrzés?! Miféle ellenőrzés? És ki az, aki ellenőriz, és kit? – felháborodottan betűzte tovább az írást, de előtte a kezében levő kristályt alaposan megtörölgette kötőjében, remélve, hogy rosszul olvasott.


...Minden utazó köteles az ellenőrzési posztokat betöltő bányamanóknak igazolni magát, és felfedni utazásának célját, és azt, hogy milyen indokból indult útnak. Aki a parancsot megszegi, azt a bányamanók visszafordíthatják, vagy azonnali elzárással sújthatják Harbondur celláiba.
Továbbá, a bányamanók hatáskörébe tartozik az is, hogy eldöntsék, az ulticél fogadhat-e több látogatót, vagy sem.
Köszönjük megértésüket, és szíves együttműködésüket!

A Földalatti Biztonsági Szolgálat Főparancsnoksága „


Ferella elszörnyülködve meredt tovább a táblára.
- Azt a szúette, korhadt fatörzsit neki! Micsoda borja Főparancsnokság?! – kiáltotta felindultan
- Jobban teszi, ha magában tartja a mérgét Ferdelné asszonyság, mielőtt egy kósza bányamanó meghallja! – hallotta meg a háta mögül. Ferella ijedten fordult meg, és egy maga méretű mosolygó figurát látott sűrű, göndör hófehér hajjal. Hirtelen szóhoz sem jutott, csak meglepetten nézett az idegenre. – Meg sem ismer Ferella néném? – folytatta a fürtös.
- Nem én, azt az ijesztgetős vadhajtást neki! Finomabban támadj az ilyen vénasszonyokra, elég nekem egy ijedelem is félpercen belül! – felelte Ferella, miközben kutatva leste az idegen arcát. – Azt mondod néném? – kérdezte – Akkor te csudák-csudájára csak nem valamelyik húgom gyermeke vagy?
- De bizony az vagyok, mégpedig Fibióla legidősebb fia. A nevem Felix – mosolygott rendületlenül a törpe.
- Felix! - csapta össze a kezét örömében Ferella – Hát csudálod, hogy nem ismerlek meg? Ébenfekete hajad volt, amikor utoljára láttalak! Hadd kapaszkodom beléd gyorsan, először az ijedelemtől, aztán meg az öröm miatt! – és már lendült is ölelésre a karja – Mond fiam, mit keresel te itt ilyenkor, mikor minden jóravaló longthoroni törpe a Tisztásokon dolgozik? Bár, ha jobban belegondolok, ezúttal jól tetted, hogy nem a fákat medicínozod, hanem a kósza rokonságot segíted a bajban!
- Éppen emiatt vagyok itt, ha nem is éppen a rokonság miatt, de a kőzettörpéket nem engedik már át hozzánk jó ideje. Csak így tudunk kapcsolatban maradni, ha megvárom őket, míg estefelé haza tartanak. Már éppen visszafelé készültem, amikor megláttam Ferella néném haját. Rögtön tudtam, hogy a rokonság valamelyik tagja, de csak a hangja alapján ismertem fel.
- De nagy szerencse ez nekem fiam! Éppen azon morfondíroztam, hogy miképpen jutok én hozzátok ebben a kacifántos helyzetben. Micsoda új gonoszság ez idelent? Mi az, hogy nem mehetnek a kőzettörpék a longhoroniakhoz? – karolt belé Félixbe, miközben útnak indultak.
- Minden törpe csak a sajátjaival érintkezhet, csak azokhoz utazhat. Egyedül a hatszáz éves fák gyökereinek folyosóján találkozhatunk másokkal, és csakis nyilvánosan, de ott már mindent ellenőrzésük alá vontak. – mondta Felix
- Kik?
- Az erthuri vulkántörpék!
- Ugyan Felix! Ők a legszerencsétlenebbek minden törpe közül! Évszázadok óta csak új lakhelyet keresve vándorolnak, mióta az országukon kitörő vulkán újra dolgozni kezdett.
- Nem is olyan szerencsétlenek Ferella! Szépen, lassan felvásárolták az összes quiklert, és ők lettek a legvagyonosabbak mindannyiunk közül. A bányamanókkal szövetkezve pedig teljesen uralmuk alá vették az egész hálózatot, az Üzenetek csomópontjával együtt!
- Döbbenetes! Ferdel említette, hogy legutóbb, amikor üzeneteket küldött, akkor már sok változás történt a csomópontnál. De erről egy szót sem szólt!
- Nyilvánvalóan, mert nem tudta. Mi is csak néhány napja tudjuk, amikor nyilvánosan is előléptek a névtelenségükből. Az a gyanúnk, hogy valaki nagyon támogatja őket, cserébe információkat vár a földalatti járatokban történő mozgásokról.
- Valószínűleg Lorena keze lehet a dologban. A kőzettörpék panaszkodtak Ferdelnek is, hogy a bányamanók minden rejtett tartalékát a földnek felfedik az Uralkodónő előtt. Lorena meg akarja kaparintani az átjárót, és úgy tűnik, hogy a hármas szintű lények részeit sikeresen meg is kaparintotta! – sóhajtotta Ferella. – Pedig mi csak itt tudunk közlekedni, úgyhogy jobb, ha tényleg elővigyázatosabb leszek!
- Mi járatban felénk Ferella néném? – terelte a szót másfele Félix – Mi ott a déli tisztáson nem is emlékszünk, hogy mikor jártál utoljára nálunk.
- Arra felétek járnak a barátaim, és az ő ügyükben igyekszem hozzátok. A segítségeteket szeretném kérni, és ahogy elnézem, éppen itt az ideje.
- Bármi is az okod, nagy öröm lesz a jöveteled! – mosolygott Felix. – Micsoda meglepetés lesz, ha beállítok veled oda! Itt is vagyunk az ellenőrző pontnál. Jobb, ha hagyod, hogy én beszéljek!
Egy mélyedéshez értek, amely mellett teljes hosszában lezárva állt a folyosó. Négy apró alak mozgott a mélyedés körül. Éppen egy vörös-hajú törpét faggattak, majd erőszakosan fordították vissza.
- Nem mehetsz most keletnek! Azt tanácsolom, hordd el magad, még mielőtt nem hívom a rendfenntartókat, hogy elzárassunk! – hallotta Ferella
- De hiszen a testvéremnek lesz az esküvője! – kérlelte az őrt az apró vörös-hajú törpe
- Tőlem akár a temetése is lehet, úgy döntöttem, hogy vissza! – válaszolt az őr, és már lökte is el a szerencsétlent. Az lehajtott fejjel nyugodott bele a döntésbe, és már indult is.
Közelebb érve látta Ferella, hogy négy bányamanó őrzi a posztot. Mindannyiukon szürke ing, és nadrág volt, vállukon sárga csíkkal. Apró, de annál undorítóbb lények voltak. Bőrük sárgás, fakó színű. Szemük vizenyős, szinte halszerű. Hegyes, előreugró orruk volt, vékony szinte láthatatlan ajakkal. A bányamanók teljesen szőrtelenek voltak, se hajuk, sem bajuszuk nem nőtt. Mindenki csak gyíkfejűeknek nevezte őket, és minden népe a földalatti világnak megvetette a fajtájukat. Látszott mind a négy őrön, hogy ezt a megvetést most készülnek megtorolni. Hatalmasnak érezték magukat egyenruhájukban, és feljebb rendűségüket éreztették minden általuk eddig irigyelt, és gyűlölt lénnyel. Megvetően mérték végig a feléjük tartó két törpét. Félix lépett eléjük legelőszőr.
- A déli longhtoroniakhoz igyekszünk – kezdte –Én haza, és ő mellettem – mutatott Ferellára – a nagynéném, látogatóba.
- Honnan való a nagynénéd? – kérdezte undorodva az egyik őr
- Innen északról – válaszolta Felix
- És mit akar délen?
- Fimma betegeskedik. Neki hoz gyógyfüveket.
Fimma nevére az őr hátrált egy lépést, majd rájuk szólt:
- Na, ha perceken belül eltűntök a szemünk elől, akkor mehettek. Nem ajánlom, hogy itt ólálkodjatok sokáig, mert hamarosan meggondolom magam! – azzal felnyitotta a lezárt sorompót, és apró helyet hagyva arrébb állt. – Vajon mitől megy ilyen jól a törpéknek, hogy ennyire meg tudnak hízni? – sziszegte az elhaladó Ferella fülébe gyűlölködve. Ferella, még lélegezni sem mert, amennyire csak tőle tellett, összehúzta magát, majd lenyelve könnyeit sietett el az őr mellett.
Felix gyorsan belé karolt, és amennyire tudta, húzta minél távolabb.
- Ne sírj Ferella! Ne törődj vele! – szorította bíztatóan Ferella könyökét
- Nem érdekel az, amit mondott, hanem tehetetlen dühömben könnyezem. A megátalkodott! – majd Felixre nézett – Azt mondtad, hogy Fimma beteg?
- Fimma teljesen jól van, semmi baja. De Fimma haragjától még ezek az undorító bányamanók is tartanak – nevetett Felix. – Az igazat megvallva kedves néném, tudod te is, hogy Fimma, ha kérdezik, mindig beteg!
- Tudom,- mosolygott Ferella – Minden pillanatban kész egy gyógyfüves masszázsra! Remélem nincs olyan új rendelet, hogy gyalogszerrel kelljen egészen délig mennem! – nézett Felixre
- Nincs, nincs! Csak a süvítőket kicsit beljebb tették.

Ferella és Félix a földalatti süvítők felé igyekezett. Itt a Háromszáz éves fák gyökereinél volt az első állomása a földalatti tömegközlekedési eszköznek, amelynek járatai meredeken zuhantak egészen a föld mélye felé, szinte körcikket vájva a Földgömbben, majd mélyről a magasba törve egy másik égtájon Háromszáz éves fák gyökereinek folyosóján lyukadt ki. Ferella fiatalon nagyon élvezte a süvítőn való utazást, de most aggódva szorongatta a gyomortájékát, mikor a közelgő zuhanásra gondolt.

- Azt hiszem, tudom az okát, amiért ritkábbak lettek a felétek tett látogatásaim. Manapság nem nagyon vágyom rá, hogy a délutáni teám felszaladjon a gyomromból újra a nyelőcsövembe!
- Nincs mitől tartanod néném, nálad sokkal öregebb törpék naponta teszik meg ezt az utat, szerintem csak elszoktál tőle!
- Ó Felix! Most megnyugtattál, hogy akadnak nálam rozzantabbak is, akik felmerészkednek! – nevetett Ferella keserűen.




A déli longhtoroniak még kint dolgoztak a Tisztáson, amikor Felix, és Ferella megérkeztek. Felix gyorsan vágott át a füvön, jelezve szüleinek a vendég érkezését.
Ferella míg testvérét várta, dobogó szívét igyekezett nyugtatni, könnyeit törölgette minduntalan, és haját igazgatta zavarában.
Két törpe tűnt fel a fák között, egyikük szinte teljesen hasonlatos volt Ferellához, mögötte igyekezett a férje.
- Ferella! – kiáltotta az első, és szaladt vendége felé. Ferella meg sem tudott szólalni meghatottságában. Percekig ölelgették egymást sírva, nevetve, mikor is Ferella végre megszólalt:
- Fibióla! Drága húgom! Végre újra láthatlak!
- Micsoda meglepetés! Felix csak most szólt, hogy itt vagy!
- Nem tudta ő sem, véletlenül találkoztunk éppen, amikor az új rendeletet olvastam a falon, Ha ő nincs, akkor aligha sikerül eljönnöm!

Egymásba karolva igyekeztek a törpelak felé, mögöttük a megfáradt törpékkel, mellettük Fibióla férje, a déli klán vezető törpéje Faramer. Az aznapi hajnal nem lelte őket fekhelyükön, egészen a déli órákig beszélgettek fáradhatatlanul.
- Ebben az ügyben csak Fimma dönthet Ferella! – Faramer szomorúan hallgatta a sötét híreket – Holnap az egész klánt meghívom ide megbeszélésre, és tiszteletedre vacsorát adunk. Nem jósolhatok előre semmit Fimma döntését illetően, az unikornisok felől ő rendelkezik. Nagy feladatot vállaltatok Ferella! Ferdel nagyszerű törpe, és ha sikerrel jártok, akkor évszázadokig büszkén ejtik ki a longhtoroniak majd a nevét, sőt minden törpe nemzetségben!
- Én örülnék annak is, ha azt tudnám, hogy nem kell újabb rendeletet olvasnom a legközelebbi látogatásomkor valamelyik folyosó falán! – sóhajtotta Ferella
- Erre nővérem kevesebb az esély, mint arra, hogy sikerrel járunk! – mondta Fibióla

Másnap este a munka befejeztével hamarosan teljesen megtelt Fibióla és Faramer törpelakja. A törpék mindegyike Ferellával akart beszélni, kíváncsian csüngtek minden szaván. Büszkén mutogatták be neki gyermekeiket, és kérdezgették, hogyan alakult a sorsuk ott messze északon. Az asztalok már megterítve álltak, lassan mindenki elhelyezkedett, egyedül az asztalfő állt még üresen. Ekkor kinyílt az ajtó, és egy mindegyiküknél kisebb, szinte gyermektörpe nagyságú valaki érkezett. Jöttére mindenki azonnal felállt a helyéről, és tiszteletteljesen, némán várták, míg az elfoglalja az asztalfőn a helyét.
Fimma volt a legöregebb minden langhtoroni közül. Minden törpe, még más nemzetek fiai, sőt még a törpéken kívül is minden lény ismerte Fimma nevét. Úgy hitték, ő még abból az időből származik, amikor a hegyek még vándoroltak, és amikor még minden erdő, és a Földön minden növény társalgott az akkor élő emberekkel. Fimma maga nem beszélt sohasem a koráról. Néha, amikor kevésbé volt fáradt, akkor mesélt az apróságoknak régmúlt történeteket, amikről azok sokszor azt hitték, hogy csak mesék, amelyeket Fimma az élményeiből színezett varázslatosra. Aprónak, és gyöngének látszott, de hatalmas erő birtokában volt. Haja egészen a földig ért, színe olyan fehér volt, hogy folytonosan fénylett, mint a legtisztább első hó a Hold sugarától. Arcát mély ráncok barázdálták, úgy tűnt, mint a vénséges vén fák gyökerei, mégis szépséges volt, mint legnemesebb ódon faragott tükör. Szeme a ráncok alatt is hatalmas, és fénylő. Termete apró, de fenséges. Kezei minden mozdulatára úgy mozogtak, mint egy indiai táncosnőé, pedig egyetlen felesleges intést sem tett. A déli klán Fimma vérvonalától származott, minden tagját saját gyermekének tekintette. Szigorúan ellenőrizte tanulmányaikat, megjelenésüket. Tudott minden gyermekről, és tudta, azok minden apró csínytevéseit.
Fimma megállt széke előtt, és végignézett a társaságon, annak minden tagján. Szeme némelyiken elidőzött, s az már a pillantásból is tudta, hogy mit nem talál rendben. Majd utoljára Ferellára pillantott. Lassan, némán siklott a szeme végig Ferella minden szegletén, de Ferella úgy érezte, hogy belelát a lelke legmélyére is. Fimma végül elmosolyodott, intett a társaságnak, hogy leülhetnek, majd helyet foglalt maga is.
- Áldott estét mindenkinek a mai ünnepen! – hangja csendesen szólt, mégis betöltötte a helység minden apró szegletét. Színe meleg, és bársonyos volt, mosolya betöltötte a hatalmas szobát. – Ünnep, - folytatta – mert újra körünkben üdvözölhetem Ferellát, és mint büszkén látom, hiába a hosszú távolléte, megőrizte méltóságát, amit tőlünk vitt hozományul.
- Boldog vagyok, hogy újra közöttetek lehetek Fimma, és boldog vagyok, hogy töretlen szeretettel fogadtatok. Sajnos látogatásom célja nem csupán a találkozás. Híreket hoztam, sajnos rossz híreket, és segítségre van szükségünk 

- Ne siess Ferella! A rossz hírek sem szaladnak el. Vacsora után a gyermekeket fogadom, majd utána beszélhetünk kettesben. Addig is, ne rontsuk el az estét! – engedélyt intett a társalgásra, és megkezdődött a vacsora.
Fimma tőle szokatlan módon nem rótt meg senkit, és különösen figyelmes volt mindenkihez. Egyszer odaszólt Ferellához
- Ugye hoztál valami meglepetést nekem Ferella?
- Hoztam bizony! – Ferella cinkosan nevetett vissza – Látom Fimma, ma különösen jó kedved van, még a híres szigorúságod is cserbenhagyott
- Mindenki, még a magamfajta vének számára is eljön a pillanat, amikor tudnia kell, hogy nincs szükség a további szigorúságra. És látod, vén fejjel is odavagyok a meglepetésekért!



Gyorsan telt az este. A törpeapróságok izgatottan követték az elvonuló Fimmát egy csodaszép új mesére várva.
Ferella addig előkészítette az ajándéknak szánt füveket, melyeket mind külön kézzel csiszolt üvegben hozott.
Fimma lakja a Tisztás legvégében volt, a legcsendesebb, legvédettebb helyen. A gyerekek álmosan, csillogó szemmel jöttek fel, mindegyiküket várták odafent, ahol ölbe véve ringatva vitték őket ágyaikba Fimma meséje után. Szép volt az est, a Hold beragyogta a Tisztást. Fénye megpihent a csendesen pihenő leveleken, még szellő sem rebbent. Ferella halkan lépett be Fimmához. A lak puritán volt, csupán két helységből állt. Az elsőben fogadta Fimma a hozzá érkezőket, a másodikban pihent. A falakat zöld növények futották körbe, a berendezés a földből feltörő gyökerekből állt. Fimma a karosszékében pihent, amely egy fa vastag gyökereinek gyűrűje volt befutva mohával. Ferella, amikor ránézet, hirtelen mély, fájdalmas szomorúságot érzett. Fimma apró volt, törékeny, és megfáradt, ahogy hallgatagon várta őt. Szinte beleolvadt a körülötte futó gyökerekbe, csupán hófehér haja tűnt fel, olyan volt, mintha az elmúlás első hava fedne be egy vénséges vén, megfáradt fát.
- Gyere beljebb kedvesem! –szól Ferellához – Régóta vártalak már.
- Beszélnem kell veled Fimma. Nagy kéréssel jöttem.- közeledett Ferella
- Tudom, hogy miért jöttél. Láttam itt a kékeket.
Ferella meglepetten nézett rá. – Azt is tudom, hogy az egyszarvúak ügyében vagy itt. Meg kell mondjam, hogy a lehető legjobb választás, amivel segítheted a küldetésüket. – Ferella szólni akart, de Fimma leintette -Nem tudtalak értesíteni benneteket, hogy igen, segítek én is, mert mindenfelől körbevett minket a gonosz. Jobb, hogy itt vagy – mosolygott - hiszen így utoljára láthatlak is.
- Nem értelek Fimma! Mi az, hogy utoljára?
- Cilisarth, és Munithyl az én erőm. A két unikornis jelenti az életemet. Ha ők elmennek, akkor nekem nincs erő tovább, ami életet ad. Ők és én, valaha egy vér voltunk, mint mindannyian, minden élőlény itt a Földön. Mi, akik még az óidőkből valók vagyunk, egymás segítve élhetünk. Nem maradhatunk egyedül, mert az a halálunkat jelenti. Ezért nem maradhat egyedül, magában egy unikornis, és ezért nem lesz sohasem „utolsó”, mert amint meghal a párja, azonnal meghal a másik is. Nekem nincs már párom régóta. Ők az én párjaim már nagyon régen. Én mindig is kilógtam közülük, éppen ideje hagynom, hogy hasznukat vegyék máshol, ahol nagyobb szükség van rájuk! Én voltam szinte itt a Tisztáson a „harmadik” egyszarvú. Hármunk közül egyikünknek előbb-utóbb mennie kellett. Eljött hát az én időm.
- Ha én ezt tudom, akkor soha...
- Dehogynem Ferella, dehogynem – simogatta Fimma a kezét – Mint ahogyan te is ezt tennéd az én helyemben. Mert ezt tennéd ugye? – nézett Ferella szemébe
Ferella hallgatott egy pillanatig, majd nagyot sóhajtva elfordult – Igen. Ugyanezt tenném én is.
- No ugye. Ezért mondtam, hogy tudom, nemhiába lehetek büszke rád.
- Hogy köszönjem meg Fimma? Hogyan lehet ilyet megköszönni?
- Hát egy jó kis masszázsnak nagyon örülnék gyermekem! - kiáltotta izgatottan Fimma – És persze mondanom sem kell, hogy nem akarok aggódni a longhtoroniak után.
Ferella elővette az ajándékba hozott füveket, majd friss olajat keresett, hogy megmasszírozza Fimmát. Óvatosan vette kezébe először annak parányi kezét, és finoman masszírozni kezdte. Halkan, némám potyogtak a könnyei közben, és rázúdult minden, amit csak köszönhet Fimmának, amit mindannyian köszönhetnek neki. Minden meséje, minden dala a fülében csengett, és tudta, akkor ott tudta, hogy Fimma minden szava igaz volt.
- Holnap mennem kell tovább. – mondta halkan – Minden unikornisra szükségünk van.
- Nem kell menned. Már mindent elintéztem. Itt maradhatsz még néhány napot. A többieknek ne szólj a döntésem következményeiről! Szeretném, ha utolsó napjaim békében, és szépségben telnének! Könnyeiteket tartsátok meg a fohászoknak, mert arra nagyobb szükségetek lesz hamarosan. Gothenar pedig majd akkor jön el értem, amikor a legszebb emléket vihetem innen magammal. A reményt, hogy volt miért élnem itt a gyökerek között.




Ferella egy hét múlva búcsúzott. Élete legszebb, és legszomorúbb hetét tudta maga mögött. A déli longhtoroniak mindegyike a fa körül állt a búcsúnál. Fimma erősnek, és hallhatatlannak tűnt. Szeme boldogan csillogott, és hosszan ölelgette Ferellát.
- Nem szeretném, ha még egyszer ilyen lomposan állna a hajad, ha idegen helyre mész! Nem mentség, hogy ágyadban könnyezve alszol el! – korholta Ferellát
- Tudom-tudom – szabadkozott Ferella – Ne haragudj! – Majd megütközve nézett Fimmára
- Mit lesel így rám? Azt gondolod, nem is veszem észre, ha nem szólok? Na jó. Most az egyszer rendben van- nevetett Fimma. – Tudod –súgta Ferellának közelebb hajolva – ha ezt most kihagytam volna, akkor gyanítanák, hogy készülök valamire, és ilyen borzasztó lomposságot, mint amilyen most a küllemed, máskor nem hagytam volna szó nélkül. – majd fél szemmel az oldalán álló Felixre mutatott. - Cilisarth, és Munithyl vele mennek. Amint elköszöntél, ők indulnak is.
Ferella átölelte Fimmát hosszan, arcát beletemette annak hajába, és halkan suttogta:
- Fimma! Nagyon szeretlek!
- Tudom gyermekem. Tudom. Az ég áldjon! És mindannyiótokat!

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.