22. Fejezet

A kékek az alkony fátylán át közeledtek Gulginia királyi városa, Visrad felé. Selevir a csapat előtt haladt Pranessal. Vállig érő haján sápadt aranyban játszott a Hold fénye, de szemében eleven tűz lobogott. Miután elhagyták Morfed lombjait, felváltotta Dariont a csapat élén. Különös vibrálás vette körül, amely mindannyiukra hatással volt. Balthasar szeme büszkén pihent meg Selevir széles vállain, már-már látni vélte lelki szemei előtt, ahogy győztes hadvezérként vonul az ünneplő tömeg éljenzése közt.
Brohuk és Darion Trondellel a behemótot vezették, mögöttük haladt Estrela Kelendurral, leghátul pedig Rafael élénken udvarolt a testvérével, Magdalenával beszélgető Sirinenek.
Visrad fényei erőtlenül keltek versenyre az éj közelgő palástjával, a várost körbeölelő fal komoran meredt a közelgő idegenekre.
- Le kell táboroznunk a város kapuja előtt. – szólt gondterhelten Pranes – A kapu szokatlan módon zárva van, remélem, hogy nem későn, csupán az utolsó pillanatban érkeztünk!
- Nincs késő, ameddig mostohaanyám még csak errefelé tart! Nincs késő, ameddig még erő van bennünk! – felelte Selevir – Úgy tűnik Trowell felkészült a jövendő veszedelemre .A hajnal majd megnyitja a kaput is, és a szövetségünk alapjára is pecsétet tesz majd. Jobb, ha lepihenünk mindnyájan, és frissen járulunk a király színe elé. Hosszú, és sötét időszaknak nézünk elébe.
- Jól beszélsz barátom! Mindannyiunkra ráfér a pihenés. – Pranes hátramaradt, és megbeszélte a a többiekkel a tervüket.

Nem sokkal később már a falak alatt lobogott a tábortűz, fáradtan és elgyötörten ülték körül mindnyájan. Balthasar Selevir mellé ült, s szemeit a tűz lángjaiban fürösztve csendben megszólalt:
- Sok-sok évvel ezelőtt ugyanígy ültem Anothen királyom mellett. Az éj ugyanilyen volt, és ugyanígy csak a tábortűz lángjában leltem tükörképére annak a tűznek, ami az ő szemében égett, mint ahogyan itt a lángokban látom a tied tüzét is. Fáklya lesz-e ez a sötétségben, avagy emésztő tűz? Csak az ég tudja! De azt tudom, hogy elönti a forróság a szívem tőle most, és átmelengeti dermedt lelkemet.
- Nem sokat tudok arról a háborúról – felelte Selevir – Mesélj róla kérlek!

Balthasar várt egy kicsit, mintha nem is hallotta volna Selevir kérését, majd kis idő múlva először halkan, majd amikor már mindenki csendben csak rá figyelt, egyre erőteljesebben énekelni kezdett.

Nem süt már a nap reá
S a Hold fénye
sem gyúl afölött
Asriviniáért
csak az ég könnye hull
Míg lent pihen
a könnytenger,
s a Föld mélye között.
Büszke népe kagylóhéjban,
gyönggyé válva:
Még egyszer talán
„igaz” lehet
De dicső dal
nem zenghet már népről,
Kit a mindenség
egyszer örökre
eltemet.
Atyáik kísértete suhog
a túlélők lelke felett,
s az ősi tudás titkaiba
Sorsuk keserű vicsora nevet.
Mert a mágusok homlokán
már a pecsét ott virít
s meg sem láthatják soha
a szégyenletes atyai sírt.
Mégis dicső király lett egyikből:
új emberek jó vezére
törött-lelke pecsétjére
nem sötétlett saját vére.


Harúvien lábainál
Mörtel folyója felett
Hestor palotája fénylett
S élvezte az isteni kegyet.
S mint a fény
ragyogta a bölcsesség
körbe a palotát.
De nem lakta senki még
A hitvesi szobát.
A nép áldva emlegette
A bölcs királyi homlokot
De nem érzett e homlok ekkor
Szerelmes,
asszonyi csóktól nyomot.
Magányos volt a jó király
S szíve család után vágyt
S vezettek az udvarba ezernyi
szép, és főleg bölcs ifjú leányt
Ó de az ég ne adjon
se oly tudást, se elmét
Mi minden titkot tudhat,
mit csak az öröklét!
Nem születhet oly gyermek,
kit a király hitveséül szeret,
mert ily tudással nem
sújtott a mindenség
csak asriviniai,
törött lelkeket.
Maradt hát a király
csak vágyai árva fogja
csak üres ágyát ölelte esténként
hangtalan, némán zokogva.

De a sorsa ott lebegett
A bölcs király felett
Mert megkerülni senki sem tudja
Az elátkozott,
reá mért végzetet.
Új szolgálóként,
angyalszépség
vetette egy reggel az ágyát
S röpke hetek múlva
A király boldog férjként
Hitvese karjában lelte
élete legszebb álmát.
Eltakarta lassan
Hestor bölcs szemét
Diabola fénylő ébenfekete haja
S nem hagyott el gondolatot ezentúl
Csak az új asszony bölcsességtől fénylő,
Gyönyörű homloka.


Nem zeng hát az ének többé
Egy törött-lelkűről sem rímet
A gonosz Diabóla néven
Asriviniára lehelte
az örök sötétséget.
Hestor láncinge
nem fényesen zörrent már
Fekete palástja alatt
Félelemtől reszkető sikoly
Lakozott minden láncszeme alatt
Így kezdte háborúját a gonosz
A szunnyadó világ felett
Így terelte Anothen felé
A sötét, végzetes felleget.



A társaság ámulattal, csendben hallgatta Balthasart. Mikor elhallgatott, mindannyiuk elgondolkodva ült tovább.
Selevir törte meg a csendet először
- Balthasar, azt mondod, hogy Asrivinia létezett??
- Igen Selevir létezett bizony! – felelte Sirine – Néhányan a leszármazottak közül még ma is élnek közöttünk. - Ők a mágusok – folytatta Balthasar
- Hestor tehát mágus volt? – kérdezte Selevir tovább
- Igen az volt, de minden tudását a népére fordította. Nagyszerű király volt mindaddig, ameddig Diabola el nem csavarta a fejét.
- Hol van a többi mágus Balthasar?
- Mindenfelé Selevir. Egyetlent ismerek közülük, akiben megbízhatunk, vele már felvettem a kapcsolatot. – felelte Balthasar.
- No és mi van azokkal, akikben nem bízhatunk meg?- kérdezte Selevir
- Ők Diabolust szolgálják már nagyon régóta.- felelte Pranes
- Tehát az ellenség sokkal erősebb, mintsem gondolnánk...- gondolkodott tovább Selevir – De a mi eltökéltségünk pedig sokkal nagyobb, mintsem ők gondolnák!

Halkan duruzsolva beszélgettek tovább egy keveset, majd aludni tértek. Brohuk őrködött először az alvók, és a behemót felett Kelendurral.


A hajnal első sugarai előtt Selevir már ébren volt. A többiek Pranes és Magdalena kivételével mélyen aludtak, ők ketten a tűz mellett beszélgettek. Selevir szeme a behemótra esett. Már majdnem továbbtekintett, amikor két árnyat látott megjelenni körülötte. Először azt hitte, hogy a tűz fényének játékát látja, de egyre inkább körvonalazódtak az árnyak. Nagyjából félembernyi magasságúak voltak, és lassan lopództak a behemót felé. Selevir azonnal talpra szökkent, és felkapott egy fahasábot a tűzből.
- Emlékfalók! – kiabálta Az égő fahasábot a behemót körül lengette, mikor hirtelen mindkét árnyalak eltűnt.
A zajra mindenki felébredt, és izgatottan vették körbe Selevirt.
- Mik azok az emlékfalók? – kérdezte Estrela izgatottan.
- A királynő szolgálatában állnak néhányan, de még ő sem használja őket sűrűn, mert nagyon veszélyesek. Ezek az árnyak körbeveszik az alvót, és minden emlékét elviszik. De minél több emléket kaparintanak meg, annál erősebbé válnak. Amint elég erősek lesznek, akkor saját uruk lelkét veszik birtokba, hogy minden emléket rászabadítva hasonlatossá váljon önmagukhoz. Így lesznek egyre többen és többen. De csakis parancsra képesek emléket birtokolni. Nagyon erős, fekete varázslattal lehet őket csak életre hívni, és elpusztíthatatlanok. A királynő a foglyul ejtett katonái után küldte őket, hogy semmit se árulhassanak el azok róla. Senkinek a hűségében sem bízott. Úgy tűnik, hogy tudja már, hogy hol vagyunk, és azt is, hogy mi történt.
- Hogyan vetted észre őket Selevir? Mi nem láttunk semmit! – kérdezte Pranes
- Szinte semmit sem aludtam, figyeltem ezt az ocsmányságot, mikor megláttam körülötte az árnyakat. Fel kell ébreszteni az alvót, akkor elmennek, de a tűz fényétől is tartanak. Jobb, ha mielőtt visszajönnének, mihamarabb átadjuk ezt a férget Trowellnak, hogy kifaggathassa! Szedelőzködjünk, hogy a kapu nyitására készen álljunk!

Egy óra múlva lépték át Visrad kapuit. Két tündér repült azonnal Trowellhoz jelenteni, hogy a kékek megérkeztek a városba. Trowell király az ablakon keresztül a szemét az égre szegezte, és komoran megszólalt.
- Megérkeztek tehát végre az első szövetségeseink! Menjenek körbe a hírvivők a városon!A város minden férfiát, és 14 évesnél idősebb fiúgyermekét holnap a palota udvarában akarom látni! Nincs vesztegetni való időnk! A háború elkezdődött tehát.