Északon már rég nem volt neve a városoknak. A tavakat, folyókat is csak suttogva emlegették régi neveiken. Minden név helyett ott állt halmokban az arany, mely fénye vakká tette a még emlékezni vágyó szíveket. Diabolus minden este komoran haladt át a királyi városon. Lova nyergében ülve szeme minden ház ablakán megpihent, s gyönyörködve leste a bent izzó tekinteteket, ahogy örömittasan számolják aznapi bevételeiket. Nem fonódtak már össze azokban a házakban a szemek. Nem simítottak már régóta kezek mást, csak az aranyat. Diabolus mellett a város főpapja hallgatagon követte szürkéjén a másnapra szóló parancsokat.

- Holnap reggel a vasárnapi mise alatt ne feledkezz meg a gyarlóságról, és kapzsiságról! Hangod váljék fenyegetéssé, olyan mély és félelmetes fenyegetéssé, mint amilyen hosszú hónapok óta minden éjjel kúszik a vánkosod alá! Nézd az árva lelkeket! Nézd, hogyan sóvárogják a pillanatnyi öröm mámorát! Nézd, ahogyan elfutnak a szemek egymás elől az elfeledett, s elmulasztott kapcsok nyomán! Én feledtetem velük, a te dolgod eszükbe juttatni! – Diabolus hangja suttogva szólt, de betöltötte a néma utcák minden szegletét, s a falakról kísértetként futottak vissza a pap borongós homloka felé.
- Megteszem Uram, ami csak tőlem telik! – felelte a pap komoran – Eddig is megtettem, amíg a királynő parancsolta.
- Ó bizonyára! Lám mily gazdagon hímzett a talár a válladon! – gúnyolódott Diabolus – Húzza-e már a hátad drága barátom? Bőséges jutalmat kaptál asszonyomtól a szolgálatodért. Hatalmat, vagyont! Volt-e a papi lakban oly gazdag vacsora ezelőtt, mint amióta tudod már miről szóljon a prédikációd minden vasárnap?
- Nem Uram. Sohasem.
- Királyi főpap lettél. Hatalmas, befolyásos úr. Ugye legmerészebb álmaidban sem remélhetted ezt?
- Nem. Nem uram. – sóhajtott a pap.
- Ez még csak a kezdet. Hamarosan minden papok leghatalmasabbikaként szolgálsz majd.... Engem!! – fordult hirtelen a pap felé, tekintetével szinte átfúrva annak homlokát.
- Téged Uram. Az én istenem nem lakik már e környéken, s félek, tán a világból is elment immár örökre. – nézett farkasszemet a pap Diabolussal
- Ó! A vakmerő! De elnézem neked. Úgysincs még udvari bolondom – nevetett gúnyosan Diabolus – Ismered a törvényt, csak az udvari bolond mondhatja meg az uralkodónak az igazat minden büntetés nélkül. Csak a tisztséged megnevezése változik, önmagad már rég a templomok pojácájává lettél! Isten! Nincs neked ahhoz jogod, hogy szádra vedd őt még egyszer ebben a szánalmas életedben! És lám! Amitől leginkább riogatod az embereket, a Halál, téged bizony majd elragad. Neked nem adom meg az öröklétet. Bizony barátom, mindaz a félelem, amit más szívébe nap, mint nap elültetsz, belőled kell, hogy áradjon! Másképpen hogyan is lehetnél meggyőző!? – megvetően nézett a papra – Húzza-e már a vállad az aranysújtásos talár? Féld hát istenedet! Félted volna előbb! – harsogta .


Epymis a vár mélyi járatokban feledve csoszogását futva igyekezett egy eldugott, odvas ajtó felé. Szíve hevesen vert a mellkasában, halántékán gyöngyözve gördültek az izzadságcseppek, miközben rázkódott a testén átfutó borzongató hidegtől. – Ez lesz az! – suttogta magában, mikor az ajtóhoz ért. Övéből hatalmas kulcscsomót húzott elő, és egyikével megnyitotta a zárat. Az ajtó szinte hangtalan, csak apró nyikorgással nyílott meg. Epymis a vaksötét ellenére körbenézett – Árnyéklétem egyetlen jó oldala, hogy a fény nem szükséges, hogy lássak – dünnyögte magában. A terem széles volt. Nyirkos, penészes falak övezték minden oldalról, a dohos szag belé ivódott úgy a levegőbe, hogy szinte fuldokolni lehetett tőle. Denevérek lógtak a mennyezeten, látszólag nem zavarta őket a patkány ténykedése. Epymis undorodva nézett végig rajtuk, majd tekintete a falakon végig sorakozó polcokra esett. Agyagedények voltak rajtuk, mind egyforma, katonás sorrendben. Mindegyiken írás állt. Epymis közelebb lépett, majd elborzadva elfordult. Az edények megfordított fedelein oszladozó madártetemek voltak. - A sasok! Még ezeket sem hagyják tisztességben meghalni! – szólt dühödten. Visszafordult, majd olvasni kezdte az edények feliratát. Mindegyiken egy-egy dátum állt, vörössel rajzolt számokkal. Vörössel, mely izzott még a koromsötétben is.- A vér szava! – mondta – a vér szól így izzón, ha nem leli testének nyugalmát. Az ősök vére, amelyet fiaik hordoztak, izzik a gyalázat miatti haragtól. No de a patkány! A patkány majd elrendezi a dolgokat! – motyogta tovább magában. A hátára kötött batyuból egy fadobozt vett elő, majd megállt a felsorakoztatott polcok legelején. – hm.. melyikkel is kezdjem? – morfondírozott. – Mindegyikből egy jókora marékkal , így szól az utasítás. Legjobb lesz, ha elkezdem a legalsó sorral, egészen addig, ameddig a dobozom tele nem lesz. – döntötte el.

Az első agyagedényről undorodva emelte le a fedelet, óvatosan, hogy ne kényszerüljön megérinteni a halott madarat. Majd egy pillanatra megállt, és a madárra nézve így szólt: - Ne félj! Visszajövök, amikor már eljön az ideje, és mindegyikőtök maradványát elviszem innen, és elégetem, hogy lelketek szabadon térhessen Gothenar mögött a másik világ kék ege felé! – majd folytatta amit elkezdett nem törődve a tetemekkel. Gyorsan, felesleges mozdulatok nélkül dolgozott. Időnként azért megállt, és éberen fülelni kezdett, de csak a denevérek halk neszezését hallotta. Mikor befejezte, apró lakattal gondosan lezárta a dobozt, és rongyokba csavarva elrejtette a zsákjába.

Gyorsan feljutott a palotába. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor kiért a vár leghátsó, eldugott folyosójára, és léptei újra csoszogó settenkedéssé váltak. A hálóterme felé tartott, hogy a dobozt elrejtse, amikor zajt hallott a palota jobb szárnya felől . Közeledett valaki, és Epymisen újra erőt vett a félelemtől reszkető borzongás. Torka összeszorult, még görnyedtebb lett, mint előtte, és mindenét megfeszítve figyelte a hangokat. Tanácstalanul toporgott mit tegyen? Ha megvárja a közeledőket, még gyanút foghatnak a batyuja láttán. Ha halkan a szobájába oson, akkor megvan a veszélye, hogy éppen őt keresi valaki, és ha utána megy a hálótermébe, akkor megtalálja a már előrekészített dobozokat. A félelmei beigazolódtak. Diabolus közeledett. Termete szinte duplájára nőt a falakon futó árnyékok miatt. Léptei súlyosan visszhangzottak a folyosó padlóján, ahogyan közeledett a megszeppent Epymis felé. A patkány régről ismerte ezt az érzést. Már akkortól, amikor Diabolus még Diabola néven marta a félelmet belé. Azóta is, amikor csak a közelében van, érzi. Minden apró porcikájában érzi a feléje érzett megvetést, a félelmet, a fájdalmat, amiért nem felelt meg az akkori anyjának. És most itt áll vele szemben, és várja,rettegi, hogy vajon felismeri-e önnön fiát? – Én választottam ezt. – mondta magában – Én akartam idejönni! Én akartam, hogy soha többé ne tudjon ilyet alkotni mint én, hogy jóvátegyem, amiért ekkora fájdalom a létem saját apámnak. Hát gyere!- sziszegte halkan. – nem tudsz már nekem ártani, hisz még a mivoltom is csak könyörületből rámdobott test az árnyéklét mezsgyéjén.

- Epymis! – dörrent Diabolus hangja – korai még nyugalomra hajtani a fejed!
- Ha óhajtja uram, akkor kész vagyok szolgálatára! – felelte a patkány hajbókolva
- Ma, és ezentúl mindig, minden estén mielőtt megkapod a heti szabadnapod, hosszabb ideig kell mellettem lenned!
- Értem Uram!
- Kövess, és megadom a feladatodat!