Félix megilletődötten ücsörgött egy fa tövében. Körülötte legelészett Cilisarth, és Munithyl, láthatóan a legnagyobb nyugalomban. A fa egyik földre hajló, alsó ágán egy egész tündércsapat ücsörgött, néha egyikük-másikuk fel-felreppent kémlelni a tájat, de aztán gyorsan visszatért.

- Meddig kell még itt ülnöm Morgeth? – fordult Felix a rangidős tündér felé.

- Nem tudom pontosan Felix. Csak annyit, hogy valaki elindult Gulginiából, hogy segítségedre legyen eljuttatni az unikornisokat a királyhoz.

- Nincs szükségem segítségre! Két unikornis van mellettem! – felelte dühösen Felix. – Már két napja ülünk itt, és azóta lassan már Gulginiában lennénk. Fimma bennem bízott meg, engem jelölt ki a feladatra!

- Felix nem hiszem, hogy valaha is találkoztam már ilyen értetlen törpével! Körben az erdőn túl, mindenfelől aranyló lovasokról kaptunk jelentést. A királynő nagyon jól tudja, hogy készülődünk valamire, és alig várja, hogy elkapjon benneteket, nem is beszélve az unikornisokról. Éppen elég pusztult el közülük így is ahhoz, hogy kockáztassunk bármit is. – kissé enyhültebben folytatta – Felix, tudom, hogy téged jelölt Fimma, és azt is tudom, hogy nagyon büszke lehetsz magadra, de meg kell értened, sajnos sokkal gyorsabban történik minden, mint amire számítottunk.

- Ezek unikornisok! Még azt sem tudjuk biztosan, hogy a királynőnek bármi köze van az elpusztulásukhoz!

- Nem , nem tudjuk, de abban sem lehetünk biztosak, hogy nincs köze hozzá. Abban azonban nagyon is biztos vagyok én is, és mindenki más is, hogy annak nagyon sok köze van hozzá, akit a királynő szolgál. Úgyhogy azt tanácsolom neked, hogy maradj veszteg, ameddig ide nem ér a segítség! Addig pedig legjobb lesz, ha reménykedünk abban, hogy nem talál ide egyetlen gosther sem, mert akkor hiába volt minden. – Morgeth várt egy kicsit, és figyelte Felix arcát, akit láthatóan nem győzött meg amit hallott. – Hallod Felix? Hiába volt minden..., - majd nagyon csendesen, szinte félve folytatta - ... még Fimma halála is!

Felix hirtelen talpra ugrott, ijedten, és értetlenül nézett a tündérre.

- Mi az, hogy Fimma halála?? Mi az, hogy halála? Miről beszélsz te itt? Fimma nem hal meg, Fimma azóta él, mióta ezek a hegyek itt körülöttünk, sőt még az előtt is élt!

- Fimma meghalt bizony, azután, amikor te elhoztad az unikornisokat a déli Tisztásról. Az unikornisokkal együtt volt csak képes élni. Most, hogy megvált tőlük, megvált az életétől is. Látod, túlságosan nagy áldozat lenne ezeket az állatokat minden védelem nélkül útjára engednünk.

Felix ekkor megtörten ült vissza a helyére. Nem érdekelte tovább a tündérek fecsegése, és az sem érdekelte már, hogy nincs lehetősége bebizonyítani, hogy méltó volt a feladatra.

- Mindennek vége Morgeth. – mondta csendesen a körülötte repkedő tündérnek – Nincs értelme, ha még olyanok is odavesznek, mint Fimma.

- De bizony van értelme Felix. Éppen azért, mert olyanok is hatalmas áldozatot hoztak érte, mint Fimma. Ne veszítsd el a reményedet, hiszen éppen ez a remény az, amiért érdemes áldozatokat hoznunk. Fimma jól döntött, hogy téged bízott meg a feladattal, és még van lehetőséged ezt bebizonyítani, hiszen te vagy az egyetlen, aki leginkább ért ezekhez az állatokhoz. Mindössze csak annyi történik, hogy barátok is csatlakoznak hozzád.

, Miközben Morgeth beszélt Felix az eget figyelte.

- Morgeth, már pirkadnia kellene, nézd a Hold sincs már fenn, de a napnak nyomát sem látni!

- Valóban! – nézett körül a tündér – Úgy tűnik, valami hatalmas felhő takarja el a napot. De a szél keletről fúj, és egyre erősödik. Talán elfújja ezt a felhőt nyugat felé. Úgy látom nem mi érdekeljük, de legyünk nagyon óvatosak!

                   *

- Hamarosan megvirrad Uram, már-már úgy érzem meg is kellett volna virradnia! – szólt Selevir mellett egyik katonája

- Már megvirradt Boren több mint fertály órája. – válaszolt Selevir

- Felettébb furcsa, hogy nem látom a pirkadatot! – folytatta a katona

- Látnád, ha az át tudna törni a felhőkön. Az a gyanúm, hogy magával az uralkodónővel állunk szemben, és jobb, ha felkészülünk a legrosszabbakra! Úgy tűnik nehezíteni próbálja a dolgunkat. Merre járunk most Boren?

- Nem tudom pontosan uram, csak úgy sejtem, nem messze hagytuk el Gulginia határát. Ha így tudunk haladni, napnyugtára a Somorri hegyekhez kell érnünk. Ott átvágva a szurdokon egyenesen Norvulonnak megyünk.

- Ha így tudunk haladni! De kezd feltámadni a szél, és nem hiszem, hogy üres zsebbel érkezik amit magával sodor! De furcsa, mert nem ül a szívemre ez a sötétség! Őrzi még a levegő a vígabb idők nyomát.

- Meglehet Uram, hisz még én is élesen emlékszem azokra az időkre. Ezeken az utakon apámmal jártam annak idején eladni a terményt a Norvuloni vásárban. Oda, annak az országnak a határához igyekezett mindenki aki csak adni, és venni akart. Lesovar apja jó király volt, barátságban élt a többi országgal, sőt vissza is adományozott földeket azoknak, akiktől még az ő apja vette el háborúk során. Nem tudom miféle átok sújtotta az egyszülött fiát, de az már születésekor holtak földjére kergette az anyját. Nem kelt fel a királynő a gyermekágyból soha többé. Nem tudni pontosan, hogy mikor halt meg, de az asszonyok azt suttogták, hogy megborult az elméje a szülés alatt, és átkokat szórt mindenkire, aki csak körülötte volt. Magas láza volt, és félrebeszélt hetekig, majd egyszer csak azt hallottuk, hogy valahol titokban eltemették. Az ifjú királyfi nem volt még tizenkét esztendős sem egészen, amikor az apjával kilovagolt vadászni, és a király egy szakadékban lelte a halálát. Lesovar unokafivérét jelölték ki gyámjául, aki egészen az ifjú király huszonegy éves koráig vezette az országot. Ő hozta magával még Zarkart, mint királyi tanácsadót. Azt mondják az emberek, hogy könyörtelen, és nagyhatalmú mágus, akinek a szava még ma is nagyobb a palotában, mint magáé a királyé.

- Nem voltak akkor azok az idők mégsem olyan víg idők!

- De, azok voltak uram, mert bár a mágus irányítása alatt volt az ország, mégsem történt semmi változás. Mi Gulginiaiak továbbra is kereskedhettünk, és a többi országgal is megmaradt a barátságos viszony, és az volt egészen mostanáig. Akkor kezdődtek a bajok, amikor mindenfelől kivégzésekről jöttek a hírek. Trowell értetlenül állt a hírek előtt, majd kezdtek Gulginiában is megjelenni az új papok. Egyszer csak azt vettük észre, hogy sorra tűnnek el az emberek. Trowell átlátott a mesterkedésen, és minden új jövevényt kiebrudalt az országból, de sajnos a félelem megmaradt az emberekben, és Gulginia kitagadott lett az eddig barátságos országok közül, és megkapta az uralkodónő első levelét. Ekkor jöttek először a kékek a királyhoz. – Boren kémlelni kezdte az eget – Azt hiszem uram, olyan hatalmas vihar közeledik, amihez foghatót én magam még sohasem láttam.

- Még nagyobbakat is látsz majd, ameddig a királynő itt van délen. Jobb lesz, ha sietősre fogjuk, hogy addig is haladjunk, ameddig tudunk!

A szél egyre viharosabban kezdett fújni, a fák ágai úgy hajladoztak, mintha valami kísérteties zenére akarnának táncolni. A nap minden igyekezete ellenére a felhő mögött maradt, aminek nem lehetett látni sem az elejét, sem a végét. Nagy cseppekben kezdett esni az eső, majd a felerősödő széltől minden cseppje tűszúrásként vágott az arcukba. A levegő egyre jobban hűlni kezdett, az esőcseppek jégdarabokká váltak, és a szél olyan erővel ment nekik, hogy minden lépés hatalmas erőfeszítés volt a lovak számára, és a katonáknak két kézzel kapaszkodtak a lovakba, hogy ne fújja le őket.

- Sürgősen valami menedéket kell találnunk! – próbálta Boren túlkiabálni a szél hangját

- Nem tehetjük, mert ez a vihar addig fog tartani, ameddig az utunk. Éppen ez a célja, hogy minél később érjünk oda. Nem állhatunk meg, próbáljatok addig kitartani, ameddig le nem száll az est! Akkor megpihenünk.

Már mindannyian a lovaik mellett haladtak, próbálták a rémült állatokat haladásra bírni, és a vihar csak egyre fokozódott. Órák óta meneteltek már így , amikor Boren megszólította Selevirt:

- Uram, van itt egy erdő, igaz áthaladni rajta kerülő, de mégiscsak védettebbek leszünk a fák tövében!

- Rendben! Nem nagyobb a kerülő miatti időveszteség, mint amelyet a vihar okoz. Menjünk arra! Ismered az erdőt?

- Igen uram, bízhat bennem. Az erdő egészen elvezett a hegy lábáig. Ott a hegyoldalban némileg védetten mehetünk a szurdokig.

A csapat hamarosan elérte az erdőt. Selevir végignézett a társaságon, amely minden tagja szinte jéggé fagyva vezette a lovakat.

- Rendben. Ha gondoljátok, amikor már kissé beljebb járunk az erdőben, két órára megpihenhetünk. de aztán addig menetelünk, ameddig el nem érjük a szurdokot, ahol éjszakára letáborozhatunk.

- Bírjuk még uram, nem kell megállnunk. Így is sok időt veszítettünk. – felelte az egyikük. – Már az is sokkal jobb, hogy valamelyest védve vagyunk a vihar elől.

- Derék! – mosolygott Selevir – magam is így gondolom . Akkor induljunk, ne késlekedjünk!

Már jócskán az éj közepén jártak, amikor elérték a szurdok lábát. A vihar kissé enyhült, de az eső esett tovább szakadatlan. Boren savanyú ábrázattal nézett körbe.

- Nem jártam még itt, de nem úgy tűnik, mintha itt kellemes éjszakánk lenne ebben az esőben!

- Hát merre jártál Boren? – kérdezte meglepetten Selevir – Ez a legközelebbi út Norvulonig.

- Apám babonásan félt a szurdoktól, mert a monda szerint két medve szelleme lakik a hegy két oldalán. Ha észreveszik a gyanútlan arra járót, mindkettő egyszerre akarja felfalni, nem tudván, hogy már régen nem ehetnek, hiszen halottak. Kapkodnak utána, de nem éri el a kezük, és mindkettő azt hiszi, hogy a másik löki el a kezét, és összeverekszenek a zsákmányon. Ekkor a hegy két oldala egymásnak feszül, és összenyomja, akik közötte van.

- Á! Akkor ez a vándorló hegy! Hallottam már róla! A hegy maga nem mozdul, hanem alatta van egy vulkán, amely megrengeti a hegyet néha. Régi, nagyon régi vulkán már, igazából sohasem tud kitörni, kevés már az ereje ahhoz, de arra éppen elegendő, hogy a tetején levő hatalmas kövek lezuhanjanak, és agyonüssenek néhány erre járót. Kelendur mesélt nekem erről a hegyről.

- Hihetőbb, mint apám meséje, de egy cseppet sem biztatóbb! Vágjunk neki Uram! Mindig is meg akartam hallgatni a Somorri medvék dörmögését!

- Kelendur szerint a hegy lába tele van üregekkel, ott biztonságban leszünk a kőomlásoktól, keressünk egyet, mert igencsak későre jár!

A hegyláb valóban tele volt barlangokkal, de mindegyik túl kicsinek bizonyult. Már jócskán bent jártak a szurdokban, amikor egy hatalmas barlangra akadtak, ahová a lovakat is bevihették magukkal. A barlang belsejében helyezték el a lovakat, maguk kintebb gyújtottak tűzet, és nekiálltak vacsorázni. Csendben, és mindegyikük nagyon fáradtan.

Vacsora után Boren megszólalt:

- Uram! Ki kezdje az éjszakai őrködést? Úgy gondoltam, óránként váltanánk egymást.

- Nem kell őrködni senkinek Boren. Én magam maradok fent. Nem alszom ma éjjel.

- Bocsásson meg uram, de mindenkinek, így önnek is szükséges pihennie!

- Nem Boren, én nem alhatok ma egy percet sem, mert ha elalszom, a rám telepedett átok kiszabadul belőlem, és ki tudja mit árthat még mindannyiunknak. Magamba zárom addig, ameddig nem teljesítem a küldetésemet.

- Nem értem uram, miféle átok? És mit árthat nekünk?

- Elárulhat minket. Elégedj meg ennyivel.

Boren egy pillanatig gondolkodott, majd megszólalt újra.

-Ha így áll a helyzet Uram, akkor segítenünk kell abban, hogy ne aludjon. Óránként váltva egymást valamelyikünk beszélget önnel. Kezdem én.

- Rendben Boren, ezt megköszönöm. – mosolygott Selevir – Miről akarsz beszélgetni?

- Hát az átokról Uram! Ne vegye sértésnek, de én addig egy szemernyit sem tudok már aludni, ameddig nem tudom, hogy mitől kell félnem!

Selevir elnevette magát, majd megkönnyebbülten folytatta:

- Meggyőztél Boren, elmesélem neked, legalább addig is elütjük az időt.

Közelebb húzódtak a tűzhöz hagyva, hogy a többiek nyugodtan alhassanak, és Selevir belekezdett a történetbe. Nem egy órát, de hármat beszélgettek át, akkor pihenni küldte parancsnokát. Boren távozáskor csak annyit mondott:

- Büszke vagyok Uram, hogy Önt szolgálhatom, és ígérem, ha percenként kell fellocsolnom az úton, akkor sem hagyom, hogy elaludjon!

- Köszönöm Boren, csak annyit kérek, hogy ameddig vissza nem térünk Trowellhez, addig erről ne beszéljen a katonáknak!

- Értettem Uram! Jó éjt!

Selevir maga maradt a tűznél gondolataiba mélyedve. – hallottál mindent, de velem maradsz, míg oda nem érünk, erre megesküszöm – szólalt meg halkan suttogva. Győztes mosoly terült el az arcán tudva, hogy kísérőjét egy kicsit kelepcébe zárhatta, majd az elkövetkezendő napokra akart összpontosítani, de gondolatai vissza-visszatértek a parancsnokával folytatott beszélgetéshez is. A múlt minden pillanata elevenen lüktetett benne, de különösképpen csak a fájdalom. A szép, felemelő képeket mintha valami különös varázslat elmosta volna elméjében, ha fel is rémlett némely emlékfoszlány, azokat ostoba, haszontalanságokként félresöpörte a számvetett pillanatokból. A bosszú foglalta le minden gondolatát. A fájdalom, és az hogy hamarosan eljön a pillanat, hogy megtorolhatja azt. Erősnek érezte magát, rendíthetetlennek. Fáradságot sem érzett sem elméjében, sem testében, csak tüzet, amely minden elvesztegetett perccel mindjobban felemészti.

Hamarosan elérkezett a reggel. Türelmetlensége ellenére is hagyta, hogy katonái alhassanak a napkeltéig. Tudta jól, hogy a fáradt test könnyebben megtörik, és minden erejükre szüksége volt. A pirkadat aznap nem bújt fekete felhő mögé, az üreg bejáratát elöntötte a napfény. Boren szemét az első rátévedt napsugár azonnal felnyitotta, ez az apró varázslat a természettől jókedvűen ugrasztotta talpra.

- Nézze Uram! Úgy tűnik, mégsem a királynő játszik önnel! Száz ágra süt a nap, mire delelőre érünk, felmelengeti az levegőt is!

- Ne olyan hevesen Boren! Nézz ki a bejáraton túlra, s lefagy az ajkadról a mosoly. – felelte Selevir zordan

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.